„Tüntess el minden kereszténységre utaló tárgyat, mielőtt átmennél Törökországba! De tényleg, mert meglátod, különben megvernek!” Ezt a tanácsot kapta Kovács Tamás telefonon egy ismerőstől a görög–török határ átlépése előtt. Tűnődött kicsit, aztán úgy döntött, egyelőre vár még ezzel. A török részen először egy benzinkútra tért be, beszélgetni kezdett az ott dolgozó idős emberrel, aki teával kínálta, és miután megtudta, hogy magyar, felragyogott az arca. „Magyarisztán!” – lelkesedett, nagy ölelés, bekapcsolta a fűtést, azt is felajánlotta, hogy aludjon ott. Végtére is mind „Attila gyermekei vagyunk”, testvérek, magyarázta a bácsi, Tomi pedig úgy döntött, nem tér ki arra a bizonyos közös százötven évre.
Kovács Tamás fiatal verőcei méhész, Kosdon biológiát, kémiát és természettudományt tanító pedagógus, harmincezer kilométert kerékpározott a világban. Másfél évig járta a hegyeket, tengerpartokat, városokat, látott esőerdőt és sivatagot, magas hegyeket és korallzátonyokat, vulkánt, kietlen pusztaságot és rózsaszín homokkal ragyogó óceánpartot. Látott – és evett… – kengurut, követte a bálnák vonulását, figyelte a fókákat, még jobban a krokodilokat, úszott delfinek és óriás teknősök között, közelről látta az orángutánokat és a világ legcsúnyább – vagy legmókásabb – élőlényeit, a borneói hosszú orrú majmokat, akik leginkább egy gonosz nagybácsira emlékeztetnek. A koalákat sem számolta egy idő után. Még a komodói sárkányok földjére is eljutott. Élete nagy kalandjáról mégis legalább annyi szívmelengető emberi történetet mesél, mint állatokkal kapcsolatosat. Mert a kint élő magyarok kézről kézre adták, volt, aki fél évet várt rá, hogy aztán megetesse pörkölttel, kényeztesse, elvigye különleges helyekre. Nyilván senkit nem lep meg, hogy magyarok mindenhol élnek a világban, és az sem, hogy több ezer kilométerrel távolabb az ember jobban örül egy honfitársnak, mint a 41-es villamoson.
De nemcsak a magyarok, mindenki más is örömmel fogadta. Mindenhol, legyen szegény ország vagy gazdag vidék. A turista gyakran préda, ám az utazó, az más! A klasszikus vándor viszi magával a sátrát, kevéske csomagját, valamennyi készételt, a nyitottságát, a kíváncsiságát és a bizalmát.
Ülünk a kora nyári napon még néptelen verőcei strandon, és Tomi elmeséli, hogyan is kezdődött a története. Először ötévesen ment világgá, duzzogva pakolta be egy kis bőröndbe a plüssállatait, majd kiment a kapun. Akkor néhány méter után meggondolta magát, de erre a nagy utazásra sokáig vágyakozott. És spórolt. Tegyük hozzá, ha az ember így utazik, az kijön néhány millió forintból. Igaz, akkor előfordul, hogy bagolyköpeteket kell eltakarítania egy bódéból, mielőtt leterítené a hálózsákját.
„Amikor megkerestek a kosdi általános iskolából tanítanék-e náluk, jeleztem, hogy egy év múlva én elutazom – meséli. – Ám jött a covidjárvány, és még valami, amivel nem számoltam: osztályfőnökként annyira megszerettem a diákjaimat, hogy végig akartam vinni őket nyolcadikban is. Így végül 2022 októberében indultam el Verőcéről. Mondjam az útvonalat? Szerbia, Észak-Macedónia, Görögország, Törökország, Ciprus, megint Törökország, onnan átrepültem Indiába, ott végigmentem a parton, majd kis ugrással Thaiföld. Aztán Malajzia, Szingapúr, Borneó szigetének maláj része után Indonézia szigetvilága: Jáva, Bali, Lombok, Nusa, Flores, Komodo, Timor, majd egy új országból, Kelet-Timorból repültem át Darwinba, Ausztráliába. Ott fél évig tekertem az északiról a keleti partra, majd le délre, vissza Tasmániába, repülővel át Új-Zélandra, majd onnan Sanghaj érintésével Budapestre.”
A kerékpár feladható poggyászként a repülőn, csak megfelelő méretre, az előírásokat betartva kell összecsomagolni. Tomi bringája jól teljesített, a Csepel vázhoz és villához a bátyja és a verőcei kerékpárszerelő ezermester, Szkolnikovics Tamás adták az extrákat. Keveset, de gondosan csomagolt, útközben kétszer kellett új cipőt vennie. Egyik nap fürdött és búvárkodott a tengerben, másnap jeget kapart a sátor belsejéről. Voltak küzdelmesebb részek, de a legrosszabb, amikor napokon át ázott és fázott. Volt ideje gondolkodni, és hangoskönyvet is hallgatott, például James Herriot állattörténeteit.
„Nem spóroltam semmin, ami látnivaló. Megnéztem Tróját, ókori színházakat, mecseteket, Szent Miklós sírját, Rodostót, bementem múzeumokba, befizettem a komodói hajóútra, mert így saját élményeimen keresztül a tapasztalati tudás birtokában adhatom át a valós ismereteket a tanítványaimnak. Búvárkodtam többek között a nagy korallzátonynál is, és csaknem minden állatkertet, botanikus kertet megnéztem.”
Aki azt hiszi, hogy volt egy napokra lebontott útiterve, az téved. Nagyot. Tomi csak azt döntötte el, hogy kelet felé indul, és ha lehet, útba ejti Ausztráliát. A többi? Ahogy alakul!
„Egyetlen állattól sem félek, legfeljebb a medvétől tartok, de a piócától, bevallom, undorodom. Persze, hogy találkoztam velük. Bementem az egyik legnagyobb esőerdőbe Malajziában, és rögtön meg is láttam egyet. Á, ez csak véletlen lehet, mondhatni bemutatóba jött. Hozzáteszem, hogy a Taman Negara nemzeti parkba túravezető nélkül tilos bemenni, hiszen még elefánttal is találkozhat az ember, és egy esőerdőben nagyon könnyű eltévedni. Egyszer le is mentem az ösvényről, elbújtam egy csoport elől, hiszen nem akartam, hogy számon kérjék, miért vagyok ott egyedül. Körbenéztem, és láttam, ahogy csillag alakban jönnek felém a piócák, több százan, és másznak fel a cipőmön, a nadrágomon. A szokásos délutáni trópusi eső, vihar is megérkezett, futottam kifelé az erdőből, majdnem el is tévedtem, mert az ösvény felismerhetetlenné vált, közben óriási magasságból szakadtak le az ágak. Egy esőerdőben a biodiverzitás lenyűgöző! Leírhatatlan élmény volt az életnek az az intenzitása. A gombák úgy néztek ki, mintha füstöltek volna, ahogy lőtték ki a spórát.”
A verőcei fiú, aki David Attenborough és Steve Irwin filmjein nevelkedett, szomorúan kerékpározott át a kivágott és felperzselt esőerdők helyére ültetett olajpálma-ültetvényeken. Ki volt Steve Irwin? Egy legendás ausztrál természettudós és filmes, közismert nevén Krokodilvadász, aki búvárkodás közben halt meg tüskés rája ejtette szúrástól. Irwin legendás állatkertje, az Australia Zoo volt talán az egyetlen biztos úticélja Tominak Ausztráliában.
„A bejáratától három-négyszáz méterre aludtam, már amennyit az izgalomtól tudtam. Amikor reggel felemelkedett a rács, én már ott álltam a bringámmal, és én mentem ki utolsóként a nap végén. Csodálatos élmény volt, felülmúlta a várakozásaimat. Irwin felesége tartotta a krokodilshow-t, elképesztő, hogy egy sósvízi krokodil mire képes. Egyébként, amikor átkerekeztem a sivatagi részeken és a keleti-part trópusi övezetén, többször találkoztam krokodilokkal édes és sós víz mellett is, mindenhol ki volt írva, hogy tilos a fürdés. Külön német nyelven is, mert a legtöbb tragédia állítólag német turistákkal történik. Irwinék állatkertjében vetítettek egy filmet arról is, mit kell tenni kígyómarás esetén. Nem, nem kell és nem lehet kiszívni a mérget, hanem lehetőség szerint nyugalomban kell maradni, csökkenteni a marás körüli nyirok- és vérkeringést, mellőzni kell a testrész mozgatását. Nem szabad segítségért futni, mert akkor a méreg gyorsabban terjed. Én is sok kígyóval találkoztam, ha az úton elütve találtam őket, a bicskámmal megnéztem a néha meglepően apró, vagy éppen óriási méregfogaikat. Volt mikor egy tajpán kúszott előttem, ez egy rendkívül agresszív és halálos mérgű ausztráliai kígyófaj, Malajziában pedig úgy nyolcvan centiről vettem szemügyre egy vadon élő királykobrát. Ez a „kígyóevő kígyófaj” igencsak előkelő, nemes állat, és ne feledjük el, hogy a leghosszabb mérges kígyó a bolygón. Később tudtam meg, hogy a vadonban négy-öt méternél tilos közelebb menni hozzá.”
Tanárként mindent elkövet, hogy megértesse a gyerekekkel, mennyire károsak lehetnek gyorsételek, ám néha mégis arra kényszerült, hogy zacskós levest főzzön magának. Gyakran lakott jól útmenti gyümölcsökkel, sok kókuszlevet ivott, és mindenhol megkóstolta a helyi ételeket. És hát csoki is van mindenütt, a legjobb helyeken Cadbury is, ami a csokoládék királya.
Beteg nem lett, de a honvággyal azért megküzdött. „Először úgy háromezer kilométernél jött a mélypont, az utam azon szakaszán sokat fáztam, és aggódtam, mi van az itthoniakkal. Ez még az elszakadás része lehetett. Aztán az is megviselt, amikor itthon kitavaszodott, és én Borneón kaptam a képeket a csodálatos Dunáról, az odvas keltikéről, a tulipánról, a virágzó akácról.”
A fiú, aki annak idején azért kezdett járni a verőcei Világjárók Klubja előadásaira, mert ezért kisötös járt, most maga tartott hosszú, mégsem kimerítő beszámolót a helyieknek. Csaknem 600 fő vett részt az élménybeszámolón. Elmesélte, hogy sehol, de sehol nem kellett félnie, mert az emberek vendégszeretők és jó szándékúak, talán ez az út legnagyobb tanulsága. Kérdezem, ő mennyit változott, hiszen egy ekkora élmény képes átalakítani az embert.
„Szenzitívebb lettem az emberekre, hiszen sokszor közös nyelv híján kellett megértetnem magamat, megértenem őket. És sikerült!
Indulás előtt azt gondoltam, az út majd segít lefaragni a maximalizmusomból, de épp ellenkezőleg: egyre inkább elvárom magamtól és másoktól is, lehetőség szerint a maximális teljesítményt. Úgy gondolom pedagógusként is „keményebb” leszek. Fontosnak tartom a biológiai ismeretek alapos elsajátítását, legyen szó a bolygónk élővilágáról, az élet működéséről, saját szervezetünkről. Még inkább látom, milyen fontos az egészséges életre nevelés, a sport, és azon leszek, hogy a diákjaim tudatosan minőségi életet kezdhessenek, és ők is megvalósíthassák az álmaikat.”
Fotók: Kovács Tamás
Kiemelt kép: Indonézia egyik csodája
