Bajor Gizi barátja, színésznő a Nemzeti Színház színpadán, író, embermentő a vészkorszakban és a Magyar Szent István-renddel elismert nyelvész, költő, műfordító Makkai Ádám édesanyja. Egy szép és jelentős háromszéki asszony, aki bár 19 éves korától Budapesten élt, haláláig őrizte magában szülőföldjét, Erdélyt. És megírta a kisebbségi lét nehézségeit több regényében is.
Elfeledett írónő – mondják róla, és az ember valóban nem érti, miért nem ismerik többen könyveit. Leginkább egy lányregénye, a Torockói gyász került be a köztudatba, pedig Ignácz Rózsa nem lektűrök, hanem értékes regények szerzője, olyanoké, amelyeket ma is érdemes elolvasni.
A Kovásznán 1909-ben született, de a fogarasi református parókián nevelkedett kislány bálványa az édesapja volt, a karakán és okos Ignácz László esperes, aki magyar iskolát, kereskedelmi szakoktatást és árvaházat is szervezett Brassóban és környékén, egy időben tagja volt a bukaresti parlamentnek is. A fürdőkúrára Kovásznára látogató Jászai Marira is nagy hatást tett, és mert a kedvező benyomás kölcsönös lehetett, Ignácz László nem ellenezte tehetséges kislánya színészi ambícióit. Rózsa a tanulmányait már Trianon után Kolozsváron fejezte be, a kisebbségi létbe szorult diáklány méltatlanságait írta meg talán legjobb regényében, az Anyanyelve magyarban.
Apja betegsége majd halála az özvegyet és legkisebb leányát olyan nehéz anyagi helyzetbe hozta, hogy egyetlen lehetőségük maradt: az áttelepülés. Ennek a döntésnek a fájdalmát Ignácz Rózsa egész életében hordozta. Amikor évtizedekkel később a már Amerikában és jobb körülmények között élő fia hívta, hogy költözzön hozzá, úgy érezte, még egy ilyen horderejű változást nem viselne el.
A fiatal lány Budapesten a Színiakadémiára járt, onnan Szegedre majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. Amikor elégedetlen volt az éppen előadott kortárs magyar darabbal, a neki, mint minden szép nőnek udvarló Tamási Áron – aki darabot is írt a lánynak – azt mondta: „akkor írj jobbat!”. Írt is, és elküldte, igaz, név nélkül, a Vígszínház igazgatójának, Jób Dánielnek. A direktor el volt ragadtatva, és maga a szerző sem akarta hinni, hogy művét Ajtay Andor és Bajor Gizi főszereplésével viszik színpadra. Bajorral Ignácz Rózsa kifejezetten jó barátságban volt, több könyve is szól a korabeli színházi élet jeleseiről, ezek is olvasmányos, érzékeny munkák.
Kapcsolódó:
Azt, hogy a kis Rózsából író lesz, már a brassói kereskedelmi iskola tanára is megjósolta, aki a kislány egyik hazaszökése után reménytelen vállalkozásnak látta, hogy valaha is kereskedelemmel foglalkozzon.
… ez a gyerek kereskedelmi iskolába nem való. Értékei, szép hajlamai ott elsorvadnak, kivesznek.
A Cimborába beküldött írása után pedig ezt a biztatást kapta a szerkesztő Benedek Elektől: „Irigylésre méltóan egészséges humorodat tartsa meg az Isten, írj még sok hasonló, legfiatalabb, kedves munkatársam.” A kislány megismerte Kós Károlyt, Móricz Zsigmondot, pingpongozott Áprily Lajossal és ismeretlenül becsöngetett akkori ideáljához, Reményik Sándorhoz.
Ignácz Rózsa házasságát sokan ellenezték. Ugyanis elsőfokú unokatestvéréhez, Makkai Jánoshoz ment férjhez, hat viharos, udvarlós, nehéz év után. Ilyen közeli rokonság esetében külön engedélyek kellettek az esküvőhöz. Az ötkilós, burokban született Ádám világra jötte nagy megkönnyebbülés volt, sokan attól tartottak, hogy a közeli rokonság miatt a gyerek minden bizonnyal degenerált lesz. A kisfiút az elfoglalt és ambiciózus anya német nevelőnő gondjaira bízta. „Ász ányuká nem fán itthon, én fágyok á gyerek ász ányukától” – mondta a gyerek egy alkalommal Kodolányi Jánosnak a telefonban. Kodolányi szóvá tette, hogy beszélhet így egy erdélyi asszony, egy írónő gyermeke, mire Ignácz Rózsa székely népmesék rendszeres és intenzív felolvasásába kezdett. Nem sokkal később a postást már ezzel fogadta a gyerek: „Hé, te embörizink meg hunnét gyüssz ide, hun a madár se jár?”
Az anya közben fellépett színpadon, önálló esteken, rendszeres szereplője volt a rádiónak, új regénye miatt elutazott a csángókhoz, majd egy éven át a Színházi Életet tudósította Párizsból. Szorgalmasan és sokat dolgozott. Amikor férje beleszeretett egy fiatal amerikai nőbe, olyan nagyvonalúan fogadta, hogy ő lett a pár egyik házassági tanúja. Amikor meg a német megszállók az angolbarát Makkait le akarták tartóztatni, férjét is, Betsyt is ő bújtatta. A zsidóüldözés idején sárga csillagot tűzött, az oroszok bejövetele után magából és sok nőből anyókát maszkírozott színházi festékeivel. A megszállók elfoglalták a lakását, gondosan és nagy szeretettel gyűjtött néprajzi tárgyaival fűtöttek…
Ignácz Rózsa az új rendszerben sem számított jó kádernek. Végtére is lelkész lánya, osztályidegen. Románból fordított, református lapot szerkesztett, ifjúsági regényeket írt, éveken át egy kis balatoni házban élt. Az 56-os forradalom után maga küldte fiát akkor már Amerikában élő volt férjéhez, mert tudta, ha marad, semmi jóra nem számíthat.
Ám így teljesen egyedül maradt. Ádámmal levelezett ugyan, különféle jeleket találtak ki az állambiztonság cenzorainak kijátszására. Mivel nem állt be a forradalmat elítélők közé, helyzete semmit sem javult. Kávén és cigarettán élt, főzni soha nem tanult meg. Ha feltett egy adag krumplit, szinte biztos, hogy elfeledkezett róla, a szomszédok az ajtón át gomolygó füstből már tudták, az írónő megint főz valamit…
Az írónő idővel meglátogathatta a fiát Amerikában, élete utolsó évei kis könnyebbségben teltek. Eljutott Dél-Amerikába és Kenyába, de mindennél nagyobb öröm volt, hogy rendszeresen hazamehetett Erdélybe.
1979-ben egy szeptemberi reggelen éppen a közértbe indult, és súlyos rövidlátóként nem vette észre a közeledő buszt. A 86-os járat egyesek szerint felhajtott a járdára, mások szerint, csak a kabátja szélét kapta el, úgy sodorta el. Bárhogy is történt, Ignácz Rózsa belehalt a sérülésbe.
