Bár a város nevéből a szláv nyelveket beszélők könnyen kihallják a bisztrica, magyarul „gyorsacska” szót, amellyel gyakran neveztek hegyi patakokat, többé-kevésbé német, pontosabban szász világ volt Besztercén még a képeslap postára adása idején is, relatív többséggel a jelentős magyar és román népesség mellett. Volt idő, amikor szászokon kívül nem is nagyon lakhatott benne más náció. A dél-erdélyi, nagyjából tömbben élő szászoktól elkülönülten, Marosvásárhelytől északra feküdt a Besztercevidék, annak első városa volt Beszterce, az 1876-os nagy közigazgatási rendezésig nagyfokú belső autonómiával, amivel a beköltözés engedélyezésének joga is együtt járt.
Az előző századfordulón tizenötezer lakost számlált, amelyről az 1896-ban megjelent Pallas Nagy Lexikona bizonyára okkal írta, hogy „ egyike Erdély legrégibb és legszebb városainak szabályoson építve”. Akkor még, ha omladozva is, megvoltak még a középkori városfalak, amelyeken belül volt itt főgimnázium, járásbíróság, tanítóképző, kórház, takarékpénztár és távíróhivatal, szóval minden, ami egy kisváros életéhez szükségeltetik. Nem is nehéz elképzelni az itteni, csöndesen csordogáló életet, amelyet legföljebb az pezsdített föl, ha befutott az állomásra a kolozsvári gyors.
Amint az a tekintetes Nemes Rudolf pestvidéki királyi törvényszéki irodaigazgató úrnak, Budapestre küldött képeslapból kiderül, üdülni is lehetett ebben a csinos városkában, bár persze, amint olvasható, nem csak itt:
„Kedves Rudolf, az ünnepi jókívánságaim kifejezése után értesítlek, hogy Besztercén kívül felséges üdülő helyek Brassó, Szászváros, utóbbi helyen az 1873. évi kolerában egy ember sem halt meg, ott van a gyógyfürdője is és olcsó. Bártfára is mehetsz, nem kell a fürdőben laknod, mert bent a városban kapsz heti 2-3 koronáért kétágyas szobát. Beteg öcséd, Gyula.
Sorozatunk előző részében Bajára látogattunk:
