A motoros bőrdzseki nem éppen frakk, a Budapest Piano egyetlen budai köztéri zongorája sem egy Bösendorfer, de ez szombatonként a Fény utcai piacon teljesen mindegy. Ha „a mókusos”, azaz Farkas Zoltán befut és felcsapja a billentyűfedelet, akkor a répák, karalábék, savanyúságok és húspultok tőszomszédságában koncert lesz.
A zongorára néző emeleti Piazzában egy szombat délelőtti koncertblokk előtt bő órát beszélgetünk: nagy nehezen fogadja csak el a tulajtól a kísérő üdítőt, és csak miatta nekünk is jár egy rumos forrócsoki ingyen. Zoltánt itt mindenki ismeri és szereti. Nem csinál semmit „okosba’”, legkevésbé potya dicsfényért – rögtön lapfelcsapással indít. Nem takargatja bőrszerkóval és körmondatokkal a marcona termetbe csomagolt lélek tiszta logikáját: „a kapcsolódásért csinálom, hátha ezáltal szeretetet kapok”.
Zoltán Csepelen nőtt fel, az édesanyja nevelte a testvérével együtt. Erről a fejezetről csak annyit, hogy „nem volt könnyű élet”. Volt aztán evezősversenyző, sportfotós a Hungaroringen, autodidakta zenész esküvőkön. „Mindig mindenhol bizonyítanom kellett, hogy helyem van ott.
Valahogy közben rátaláltam egy könnyed, és – vállalom – infantilis attitűdre, ami tényleg én vagyok.
Meglepő helyekre jutottam be csak azért, mert ezt nem rejtegetem.”
Sőt kirakatba teszi: a vállán ülő, beszélő plüssmókus mellett nehéz is lenne szó nélkül elmenni. Zoltán édesanyjának később lett új társa, ő lépett be rövid időre a már nagyobbacska Farkas fivérek életébe. „Úgy hívtuk: Mókuszpapa. A munkájával együtt járt némi rendhagyó kafetéria: mogyorót kapott. Anyám, Mókuszmama 2018-ban halt meg. Ekkor nőtt a vállamra Mókuci, aki ebben a kis játékban számára én voltam. Vagyok a mai napig.”
Mókuci tehát több mint kabala. Olykor a futármagányt oldó navigátor, de simán elvisz egy mókuskerékből kizökkentő stand-up-jelenetet is. Zoltán egy applikációval készített néhány hangtorzított párbeszédrészletet, és nem fél bevetni őket. „Egyszer az Operaházba kellett vinnem egy küldeményt. Mókuci elemében volt, még énekelt is a Csárdáskirálynőből. Az igazgató vette át a csomagot – és vette a lapot. Azt mondta, a mókust érdemei elismerése mellett csak azért nem tudja alkalmazni, mert túl nagy a színpad, nem érvényesülne rajta eléggé.”
Mókuci segítette Zoltánt ahhoz is, hogy kipróbálhassa a Zeneakadémia Steinway hangszerét. „Küldeményt vittem, megkérdeztem, és egyszerűen megengedték. Eljátszhattam rajta a Fényév távolságot A padlásból. Életem egyik legnagyobb elismerése volt, amit akkor kaptam. Az átvevő valószínűleg nem erre számított, amikor futárszerkóban meglátott.”
Zoltán tehát első blikkre motoros iratfutár. Hozza-viszi, ami fontos valaki másnak. Száguldott már át a városon a mókussal a vállán minisztériumi küldeménnyel, vitt gyerek után otthon hagyott uzsonnát, két kiló disznófület házhoz, mert a kutyus épp arra vágyott. Napi átlag 150 kilométert motorozik teljesen esetleges célpontokra Budapesten és vonzáskörzetében.
Ebben a száguldásban egy oázis neki a piac, a Fény utca, az emeleti zongora. Kis magyar Carnegie Hall. Se kalap, se becsületkassza. Amit kérnek, vagy ami a szívén van épp, azt játssza.
A lehető legjobb hangzásért sufnituningot is bevet: zsebkendővel tömködi ki a zongora belsejében a húrokat a lökőnyelvek között. „Ki van téve az időjárásnak, egy-egy hang nem szólal meg, de nem is ez a lényeg.”
Kétévesen már dalokat billentyűzgetett: „Boney M, Rivers of Babylon – ilyenek szóltak otthon, amit anyám énekelt. Nem számítottam kiemelt tehetségnek, de ragadt rám a zene.” Hatodikos lehetett, amikor az édesanyja azt mondta, egy hangszerre valót talán már össze tud spórolni neki. Hiába jutott volna el végre zeneiskolába, elküldték azzal, hogy már késő, „túlkoros”.
Tizennégy volt, amikor az édesanyja tangóharmónika-zongora szakot is végzett kollégája felkarolta. Tőle kapta meg a technikai, zeneelméleti alapot. „Mindent le akartam aztán játszani hallásból. Kialakult egy olyan játékmódom, amivel a komplex hangszerelés érzetét tudom kelteni. Tudom a helyem: nem vagyok profi zenész, de ahogy játszom, instant koncertélményre talán elég.”
A virágárus néni olykor virágcsokorral rohamozza meg. Egy piacozó hölgy ezen a szombaton épp a Meseautó betétdalát kéri, hálából mindenképpen pénzt akar adni, mert ez itt és most olyan sokat jelentett neki. De van a repertoáron minden: filmslágerek az idősebbeknek, régi rajzfilmek betétdalai a gyerekes anyukáknak, Guns N’ Roses a vagányabb arcoknak. A piacon azért nincs vörös szőnyeg. Olyanok is akadnak, akik beszólnak.
Zoltán egyszer rátett egy üdítőt a zongorára, a biztonsági ember pedig küldetését kissé túlértelmezve nehezményezte. „Nem is ez volt a baj, a zongorát akarta védeni, csak hát a stílus.” Amivel a szekuritis nem számolt, az a Zoltán köré szerveződött komoly önkéntes érdekvédelmi testületet: „Piciny szájuk iszonyú zsilipeit kinyitották a nyugdíjasaim. Pár perc, és ott sem volt.”
Zoltánra a japán tévé is felfigyelt: többmillióan nézték meg a riportfilmet, amiben zongorajátékával szerepelt.
A japánok arra voltak kíváncsiak, Kodály országában milyen is az utcai zenélés. Tizenkét zenész utcai produkciója fért bele az összeállításba, és köztük lehettem
– meséli.
Legnagyobb sikereit – azt mondja – mégis a piacon aratja, és most már a Vakok Intézetében tartott rendszeres koncertjein is. „A feleségem vakvezetőkutya-kiképző. Meséltem egy látássérült barátnőjének, hogy életem álma Steinway zongorán koncertet adni. Tőle tudtam meg, hogy az Ajtósi Dürer soron van, sőt egy Bösendorfer is. Elintéztek nekem egy órát, aztán összehaverkodtam Zoli bácsival, a teremgondnokkal. Hála neki is, már ötödször adhattam koncertet a Vakok Intézetében októberben.”
Ingyen lép fel, csak becsületkassza van: hozzájárulás a terembérléshez.
És hogy mire fordítja? Arra, hogy újra játszhasson az álom Steinwayen. Persze csak akkor, ha épp nincs körbeszeretve „a Fényen”.
