Bozontos Farkas, Magányos Vadkan, Vörös Őz, Varázssugár, Csillagtáncos, Kis Hörcsög, Vadmacska, Kacagó Víz, Nyílhegy és persze a főnök, Heverő Bölény meg a többiek ücsörögnek a zebegényi Duna-parti bozótosban. Indián valóságuk teljes tudatában azzal foglalatoskodnak hetekig, hogyan evezzenek át kenuval egyik helyről a másikra, milyen indián felszerelést készítsenek, esetleg célba lőjenek-e, esténként pedig a tábortűznél megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat, vagy némán szemlélik a ragyogó csillagos eget, hallgatják az „ol’ man river”, a Duna hullámzását.
Westernfilmtervnek elmegy, csakhogy ez a dunakanyari valóság egy szelete. Néhány megsárgult kép tanúskodik arról, hogy mindez 1931-ben valóban megtörtént, akkor még csak a festőművész, orientalista, művészettörténész, író és műfordító Baktay Ervin – Heverő Bölény nagyfőnök – családtagjai és szűk baráti köre részvételével, ami önmagában is érdekes kérdéseket vet fel. Fel is tűntek az első tábor hírére hívatlan idegenek, akik látni akarták „a bolond pestieket”, vagy egyszerűen érteni akarták: miért szeretné az Indiát is megjáró, elismert tudós a nyarat indiánbőrben eltölteni? Hogyan vett rá másokat is, hogy lényegüljenek át indiánná? A későbbiek fényében pedig a legizgalmasabb kérdés talán ez: hogyan, miért maradt fenn ez az egyedülálló magánvalóság világégést, levert szabadságharcot, kommunizmust is túlélve a Dunakanyar változó tábori helyszínein – kis megszakításokkal – 2005-ig?
Baktay 1931-től szinte minden nyáron szervezett indián táborokat a barátaival a Dunán, a Verőcei-, a Kismarosi- és a Kompkötő-szigeten, tevékenységük csak a világháború utolsó két évében s még aztán két évig szünetelt, és Baktay 1954-es távozása után is folytatódott.
Forrás: Fortepan
A világteremtő zseni
Utóbbi kérdésre egyértelműen az alapító karakterében, későbbi táborokat is átható szellemiségében rejlik a válasz. „Nagyon nagy öntudatú és hihetetlen erős kisugárzású ember volt” – mondja egy portréfilmben Lorencz József, azaz Sastoll, a törzs egyik tagja Baktayról. „Nem tudott úgy meglenni, hogy valami újat, valami érdekeset ne műveljen” – egészíti ki egy másik törzstag, Hegymegi Kiss Áron, Nyílhegy Junior, aki szülei mellett gyerekkorától belenőtt ebbe a furcsa közösségbe.
A beszámolók, visszaemlékezések szerint a törzs hajtórugója a főnök idealista-hedonista életenergiája volt.
Mindehhez társult egy sereg más elem, az élethumor, Baktay fantáziaképeinek fékezhetetlen szökdelése, az önkifejtés vágya és – áll az Indiánok a Duna partján című összegző kötetben – „az a szinte hipnotizáló képessége, amivel másokat saját szolgálatába tudott állítani bizonyos előnyökért, ahol az anyagiak, a pénz, nem voltak soha túlsúlyban”.
Baktay Ervin a legkisebb, ötödik gyerekként született egy jómódú polgárcsaládba, ő volt a művésznek készülő dédelgetett kedvenc. Gyerekkorától festett, rajzolt, 1910-ben, húszévesen Münchenbe ment, Hollósy Simon festőiskolájába. Nemzetközi társaságba csöppent, osztrákok, németek, oroszok közé – már itt is ő mozgatta a szálakat, osztotta a szerepeket. Nem elégedett meg egy világ elképzelésével, megálmodásával, dramatizálva viszont akarta látni. Megtanult oroszul, és betanította Gorkij Éjjeli menedékhelyének egyik felvonását a többieknek, és elő is adták.
Forrás: Fortepan
Zebegényig ér a vadnyugati szél
Két fő szenvedélye, az indiai és az indián kultúra iránti elkötelezettsége az idősebb testvérei által teremtett színes közegben gyökerezik. Egyik nővére egy szikh főnemes felesége lett, ő pedig a festészettel kapcsolatos álmait meghaladva az első világháború után az indiai kultúra kutatása felé fordult. Hét évvel idősebb nyughatatlan bátyja, Raoul szintén nagy hatással volt rá. Apjuk halála után Raoul felvette a család pénzét, és 1907-ben Amerikába távozott. Később újra kivándorolt, lovas kaszkadőr lett hollywoodi westernfilmekben, s Minnesotában, a hegyekben is élt egy maga építette faházban, és csak az ott élő indiánokkal tartott kapcsolatot.
Ha Raoul nagy ritkán hazatért, a család élete felpezsdült. Egy ilyen alkalommal a nyarat egyik testvérüknél, Ellánál töltötték Zebegényben, ahol indián-, kalóztörténeteket és Robinson életét játszották el. Ez lehetett a közvetlen előzménye annak, hogy Baktay a következő nyáron, 1931-ben megalapította a rokonaiból és barátaiból álló indián törzset, amely később egyre izgalmasabb karakterekkel bővült.
ZEBEGÉNY | Magyar Krónika
Zebegény, a Dunakanyar ékszerdoboza. Fenyőkkel szegélyezett, macskaköves és kacskaringós utcái, folyópart melletti, vadregényes szigete, az erdős dombokról nyíló panoráma marasztalnak. Nem is nagyon eresztenek. Válogatás Zebegény jelenkori történeteiből.
Nem mellékes előzmény az sem, hogy önéletrajzi írásai szerint Baktay tizenkét éves kora körül már James Fenimore Coopert és Karl Mayt olvasott, sőt Jules Verne hatására maga is regényírásba kezdett, helyszínét Amerikába helyezte, a szereplői között pedig derék, hős indiánok is voltak. Az indiánregényekbe beleszerelmesedő kiskamaszok fellángolásából persze nem következik egyenes úton közösségteremtő vadnyugati romantika és egy egész életre kiható indián identitás.
Talán Baktay sem alapított volna – még az indián táborok előtt, 1925-ben – képzeletbeli vadnyugati várost, ha nem érkezik Budapestre 1906-ban maga Buffalo Bill, akinek a vadnyugati show-ját többször is látta, és a naplójában „mindent felülmúló élménynek” nevezte. Nem csoda, hogy a seriff szerepét szánta magának az elképzelt városban, Loaferstownban. Ekkor sem elégedett meg a képzelet erejével, párhuzamos valóságot alapított. A westernjátékok kerete az évente megrendezett Wild West Zree Meeting volt, ahol a baráti társasága minden tagja vadnyugati nevet viselt, és a szereplők korhű ruhában és felszerelésben pókercsatáztak, párbajoztak, amerikai dalokat énekeltek, és táncoltak. Indián tárgyakkal és történetekkel hazatérő bátyja, Raoul hatásával kiegészítve a cowboyjátékokból már könnyen következett egy indián tábor megalapítása. Az indián játékok kiállták az idők próbáját, bizonyságául annak, hogy Buffalo Bill emléke örök. Sőt, közös nevezőt teremt.
„Ahoy, nagyfőnök!”
Mi a közös az igazságügyi minisztérium gazdasági vezetőjében, a színházi díszlettervezőben (Básthy István, Marshall), az országos halászati főfelügyelőben (Walleshausen Jenő, Öreg Halászsas), a röntgenorvosban (Póta László, Kis Harkály), a hivatali tisztviselőben (Hegymegi Kiss Áron, Nyílhegy Senior) és mondjuk a filmgyártási szakemberben (Gottesmann Ernő, Sok Kutya)? Az indián lélek. Képzeljük el mai viszonyok között, hogy meghatározó értelmiségiek nyaranta amint csak tehetik, leteszik a zakót, vonatra ülnek, és sietnek Verőcére vagy Kismarosra, hogy a nyári táborok fennállásának két-három hónapos idejéből minél többet sastoll fejdíszben, nomád körülmények között tölthessenek. Baktay „magánzó” volt, a munkája nem kötötte a városhoz, nemegyszer egyedül tartotta a frontot. De hétvégente a parton visszhangoztak a „land, ahoy!” felkiáltások – így hívták fel magukra a figyelmet az érkező törzstagok, és egy kenu máris indult, hogy a táborba szállítsa őket.
A játékot olyannyira komolyan vették, hogy táborközi időben is indián neveiken szólították egymást a törzs tagjai, és ahoy köszöntéssel tisztelték meg egymást.
Baktay szuggesztív vezéregyéniségén túl a közös eszmeiség is összetartotta a harmincas évek végétől már csak férfiakból álló kemény magot. Az indiánok sportszerű, férfias, természettisztelő szemléletét próbálták megvalósítani a táboraikban.
Saját gyakorlatukkal akarták bebizonyítani, amiről Baktay így ír: „Cooper és May Károly történeteit is kézlegyintéssel intézték el a felnőttek, mesének nevezték a hősies kalandokat és hazug tákolmánynak magát a hallgatag, szótartó, becsületes indiánideált. […] A rossz indián egyszerűen a fehér ember rossz lelkiismeretének az eredménye. Később kiderült, hogy mégiscsak Coopernek és Maynak volt igaza: az indián valóban az az elitlény, akinek gyerekkorunkban hittük.”
Ez az „elittudat” aligha teremtett volna közösséget évtizedekre, de a karizma mágneses mezője sem lett volna elég 1954 után, amikor Heverő Bölény az ötvenes évek súlya alatt elhagyta a törzset. Baktay körének tagjai városi emberek voltak, akik csak itt, a táborban kerültek olyan időtlen természeti környezetbe, hogy képessé váltak a szép, a természeti rend észlelése által annak belső átélésére. Az ottani normák és életvitel belsővé tétele valójában táborfüggőséget alakított ki a törzstagokban, átformálta őket. Már nem tudtak, nem is akartak létezni a táborok éltető tapasztalata nélkül. Nem választottak többé vezetőt, érezve, hogy Baktay pótolhatatlan, de a szellemiség, amihez a főnök elvezette őket, már megtartotta a törzset. 2005-ben az alapítók unokái is ott voltak, amikor a dunai indiánok egy vízügyi rendelkezés miatt elveszítették évtizedes táborhelyüket, és kényszerűen a feloszlás mellett döntöttek.
____
A DUNA ÖLELÉSÉBEN | Magyar Krónika
Olvasson még több történetet a Duna öleléséből!
