Amikor felhívtam, Svájcban volt, Bükkszentkeresztre készült, és végül Pesten tudtunk találkozni. Aki ennyit utazik, hogyan tud a Bükkbe megérkezni?
Sokat segít az öreg bükkszentkereszti ház. Az otthonom lett, pedig nem ott nőttem fel. Gyerekként csak a nyaraim teltek a hegyekben. Kiskamasz voltam, amikor apám megvette. Egy pesti orvosé volt a harmincas években, aki rendszeresen hordta a faluba gyógyulni a betegeit. Folyóvíz nem volt, nem tudták a hegyre felhozni a vezetéket, ezért nem lett Bükkszentkeresztből felkapott üdülőhely. A kommunizmus éveiben olcsó volt az a vidék, Miskolcról még éppen elérhető, felmenni oda pedig egyáltalán nem volt trendi a hatvanas évek végén. Apám mégis erről álmodott. Hiába kényszerült Miskolcra, mert munkát, megélhetést adott, az egész családja nagy természetjáró volt. Néha két-három napra is mentünk a Bükkbe sátorral túrázni, gyűjtögetni. Tetszett a falun át hajtott, mindig hazataláló tehéncsorda. Az, hogy ott fent minden olyan tiszta. Anyám egyszer fel is vitt három hétre, hogy a sok betegeskedésből felerősödjek, mielőtt kiveszik a mandulámat. Úgy helyrejöttem, hogy majdnem műtét sem lett.
Az emlékeivel van, ha hazajön?
Azonnal, igen. Mintha mindez folyamatos jelen lenne. Anyám halála után apám végleg kiköltözött a miskolci lakásból, eladtuk, ezzel a ház valóban az otthonom lett, ahová bármikor visszatérhetek.
Mégis Svájcban él. Mi az a kép, ami először beugrik, ha hazagondol?
Nem is a ház – az erdő. A bükkösök, a falut körülölelő fák.
Múltkor egy hőségcsúcsnapon Felsőtárkányon keresztül mentem haza kocsival az erdőn át kanyarogva. Lehúztam az ablakot, és nem tudtam betelni a nyugalommal, a tiszta, hűs levegővel. Azt éreztem, itt védve vagyok a fák ölelésében.
Az egyik lányom Brüsszelben él, a másik Varsóban. Ők már nagyon 21. századi emberek. Sokat utaznak, és néha morgolódnak, milyen nehéz a nagyapa házához feljutni. Nemrég egyikük viszont rácsodálkozott, milyen jólesik itt valamiféle oltalom; a másik lányomtól született unokám pedig kijelentette, repkedhet ő bármerre, a világon a dédapa házában a legjobb.
Svájc, Belgium, Lengyelország, a férje révén Portugália – hogyan lehet bírni az évtizedek óta tartó többlaki életet?
Így hozta a sors. Biztos tudnék más életet élni, ha elegem lenne. Dönthetnék úgy, hogy nem csinálom, de nem csak a felelősségérzet marasztal abban, amiben vagyok. Jóval azelőtt kerültem külföldre, hogy apám komolyan elkezdett volna foglalkozni a gyógynövényekkel. Prágában laktam, onnan költöztünk a férjemmel Portugáliába. Fájt. Képtelen voltam hozzányúlni a kartondobozokhoz a költözés után. Haza kellett jönnöm apámhoz két hétre. Rájöttem, mindegy, hol élek, mert egész egyszerűen Bükkszentkereszthez tartozom. Ideköt a gyerekkorom, az emlékeim, a nyelv, a kultúra, ami irodalom szakos bölcsészként nekem különösen fontos. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a lakcímem éppen egy portugál vagy azóta már egy svájci helyhez is köt.
A hazalátogatástól megnyugodott?
Igen. Visszamentem, és kipakoltam a dobozokat.
Két és fél éve halt meg az ország Szabó Gyuri bácsija. Április 15-én lett volna 96 éves, aznap azt írta, 498 nap telt el nélküle, ennyi kérdése maradt megválaszolatlanul, amiket feltett volna. Ha egyet kérdezhetne még tőle, mi lenne az?
Az, hogy jól csinálom-e.
És mit mondana?
Hogy igen. Mindig így volt. Eleinte szinte akaratom ellenére hívott, unszolt, hogy lépjek be mellé az ő történetébe. Nyugdíjasként kezdett behatóan foglalkozni a gyógynövényekkel, elszántan, az ő egyszeri, megismételhetetlen karizmájával. Sokat vitatkoztunk, főleg, mert ő a végletekig eltökélt volt, én meg gyakorlatias. Nem értette, miért nem elég a beltartalommal, a lényeggel foglalkozni, minek a csomagolással, feliratokkal, grammokkal bíbelődni. Mégis, elismerte, amit csinálok, megbecsült érte. A halála előtti években azt mondogatta: „nem engem kellene kitüntetgetni, hanem téged”.
Még megérte, hogy 2020-ban a legsikeresebb női vállalkozónak választották a lányát. Mit szólt hozzá?
Büszke volt, persze. De korábban vissza akarta utasítani a belvárosi önkormányzat Jövő Városáért díját, amit a budapesti boltunk kialakításáért ítéltek oda, mondván, neki ez nem jár, nem tett érte semmit. Csak azért ment bele, mert rá tudott beszélni, hogy én vegyem át. Így voltunk mi, vállvetve.
Az édesapjának minden gyógynövényről volt története. Melyik mond el a legtöbbet róla?
Ha a karakterét kellene jellemeznem, akkor egyértelműen a mezei katáng. Szívós, kitartó, vaskos szárral, gyökerekkel kapaszkodik, a virága mégis szép, búzakék. De nagyon szerette a diót, a diófa levelét. Sok köze volt ahhoz, hogy a diófalevelet elismerték gyógynövényként. Még a kezdet kezdetén egy barátja cukorbetegségre kért tőle teakeveréket. A tea hatott, a diófalevél is benne volt. Ebből lett a későbbi cukorteánk, első büszkeségünk. Egy gyógyszerész-konferencián valaki mégis felháborodva kérte számon rajtunk, mi az, hogy a diófalevelet gyógynövényként, belső fogyasztásra ajánljuk. A gyakorlat minket igazolt: egy év múlva kijött a rendelet, hogy igenis alkalmazható, hatásos ilyen módon. A cukortea volt az első személyes sikerem is. Másfél évig tartott kijárni, hogy regisztrálják. Mindent a nulláról tanultam meg hozzá. Az utcáról, civilként mentem be a Gyógyszerészeti Intézetbe. Szerencsére már tudtak rólunk, a sajtóhírek megelőztek, volt is egy dossziéjuk Gyuri bácsi címmel. Ma is a cukortea az egyik legnépszerűbb teakeverékünk.
Bükkszentkereszten a gyógynövénykertre lát a ferences nővérek egyik háza. A házat vezető Rita nővérrel készült interjú itt olvasható:
A csend az Isten anyanyelve – így él a közgazdászból lett ferences nővér a Bükkben | Magyar Krónika
Közgazdászdiploma, jogi szakoklevél, negyedszázad tömény matéria. Még egy komolyan udvarolgató srác is van a történet elején – csakhogy akadt valaki más, ak …
Béres Józseféhez hasonló küzdelemnek tűnik.
Olyasmi, a kommunizmus fenyegető árnya nélkül. A helyzet mindenesetre ma is az, hogy a gyógynövényeknek nincs rendezett státuszuk. A jogszabályok értelmében élelmiszert árulunk. A gyógyteák csomagolásán nem tüntethetem fel, mire jók, holott fitoterapeutaként jól tudom, hogy integrált alkalmazásuk az orvoslásban mennyire hasznos.
A Béres Csepp hungarikum, a Györgytea miért nem?
Édesapám munkásságát 2020-ban felvették a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Értéktárba. Szerintem ez szép elismerés.
Az elmúlt húsz évben már túlnőttek a teákon: van több tucat alkalmazottjuk, saját rendezvényük, hírlevelük, YouTube-csatornájuk, applikációjuk, szerveznek gyógynövénytúrákat, -szüreteket. Mi tartja össze ezt a márkát?
Az ügy szeretete. Apám soha nem csinált semmit azért, hogy anyagi hasznot hajtson. Tőke és kapcsolatrendszer nélkül kezdtük.
Volt egy hatvanas férfi, akinek volt egy álma, hozzá tudása, hite és karizmája. Ez vitte őt, minket előre, és alapozta meg a Györgyteát.
Ahogy szaporodtak a visszajelzések, úgy érkezett meg mindehhez a felelősségérzet is – amivel segíteni lehet, azzal kell is. Ahogyan csak tudunk. Nem változtak a hajtóerők.
A Pannonhalmi Főapátság korábbi gyógynövénykertésze, édesapja egyik tisztelője, Pottyondy Ákos szerint Gyuri bácsi nem is vállalkozott, vállalást tett: felvállalta a családjában is hordozott, elfeledett, hagyományos tudást, és megküzdött az elismeréséért. Nem is volt kérdés, hogy vele tart?
A szüleim egyetlen lányaként úgy éreztem, nem is tehetek mást. Szüksége volt rám.
Felnőtt nő volt már saját gyerekekkel.
Nem is az ügy számított, eleinte semmiképp, csakis az apám személye. Hogy ő hívott, kért. A gyerekeim már nagyok voltak, volt mozgásterem. Ha cipőfűzőkkel akart volna foglalkozni, akkor is igent mondtam volna.
Mi tette aztán a gyógynövények iránt is elkötelezetté?
Jártam vele az előadásaira, hallgattam és csodáltam a tudását. Elkezdtem vágyni arra, hogy ebből a tudásból én is részesedhessek.
El is végeztem a természetgyógyász-képzést, hogy méltó módon vihessem tovább a szellemi örökségét: ha tudsz segíteni, segíts. Édesapám hitvallása engem is kötelez.
Gyógynövényekkel csodálatos eredményeket lehet elérni, a betegségmegelőzésben is ott a helyük. Jó érzés ebben részt venni, minden lehetőséget megragadni. Vagy csak nézni, amikor a bükkszentkereszti gyógynövénykertünkben szaladgálnak óvodás, iskolás gyerekek.
Betöltötte a hetvenet. Elégedett?
Igen. A sikert nem céges növekedésben, gazdasági sikerekben mérem. A Györgytea organikusan fejlődik, a története önmagát írja. Kellek hozzá, de én csak terelgetem, metszegetem. A megelégedettséget inkább az okozza, hogy a felnőtt lányaim, vejeim a világ több pontjáról összerepülve is velünk akarnak nyaralni, és az unokáim karácsonykor azt mondják, hogy az egészben az a legjobb, hogy együtt lehetünk.
Lesz, aki ön mellé lép?
Sokáig ódzkodtam még attól is, hogy erről kérdezzem a lányaimat. Megvan a saját életük. Nem akartam, hogy nyomást érezzenek. Aztán rájöttem, hogy a kérdés megkerülhetetlen. Én voltam a legjobban meglepve, amikor mindketten azt mondták, igen. Szeretnék továbbvinni, amit a nagyapjuk elkezdett. Készek belenőni ebbe a történetbe.
