Az elveszett Paradicsom | Magyar Krónika

Hírlevél

KULT, Nézz a kép mögé!

Az elveszett Paradicsom

Szöveg: Bencsik Gábor

Nézz a kép mögé! című sorozatunkban híres festmények mögötti történetek elevenednek meg előttünk.

A mesélő: Bencsik Gábor.

A mű: Tivoli vidéke idősebb Markó Károlytól.

Volt idő, amikor a mítoszok adtak magyarázatot arra, milyen is a világ, és miért olyan. Az emberek az egész napos munka után elfáradva leültek megpihenni a tűz köré, nézték a lobogó lángokat, és mesélték egymásnak a világmindenség nagy történeteit, századszor is úgy, mintha először hallották volna. Elkezdte az egyik, folytatta a másik, majd a harmadik, és amikor a végére értek, mire elhamvadt a tűz, a világ dolgai is a helyükre kerültek.

Az egyik mítosz az elveszett Paradicsomról szólt, az egykor volt csodálatos édenkertről, a tökéletes harmónia otthonáról, ahol a farkas a báránnyal lakozik, és a párduc a kecskegidával heverész. Bár ezt így senki nem mondta ki, mindenki tudta, hogy a Paradicsom az elveszettségében lett elgondolva, az elveszettség a leglényege, a történet ekképpen egész. Róla beszélni, róla hallgatni nem visszavágyás valami egykorvoltba, hanem az elveszettségében teljes édenkert megidézése.

Idősebb Markó Károly, a magyar festészet egyik leghíresebb ismeretlenje, a klasszicizmusból kinőtt, annak képi világát a romantikába átmentő 19. századi festőművész egész életében ezt az elveszett Paradicsomot festette. Vannak más, a valóságot hűen leképező festményei is, de az igazi nagysága a képzelt romantikus tájképeken bontakozott ki.

Ismeretlent mondunk, hiszen idősebb Markó Károly nem vált a magyar képzőművészeti kánon részévé, inkább az újra- és újrafelfedezettek közé tartozik. Azért alakult volna így, mert alkotó élete nagy részét külföldön, Bécsben és Itália városaiban töltötte? De hiszen Munkácsy is Párizsban lett naggyá, haza sokáig szinte csak látogatóba járt, mégsem kérdéses a helye a nemzeti kánonban. Igaz, Markónak is van utcája Budapesten, ott egy emléktáblája is, a művészettörténet számontartja, de a művelt nagyközönség körében erősen megkopott az emléke.

Pedig nem így indult az alkotói pálya. 1791-ben született Lőcsén, először mérnöki diplomát szerzett Kolozsváron, 1822-ben beiratkozott a Bécsi Képzőművészeti Akadémiára, és attól kezdve a festészetnek élt. A kor közvéleménye hamarosan az egyetemes művészi értékeket felvonultató magyar festészet nemzeti megújítóját látta benne, a képeiből a Nemzeti Múzeum és az Akadémia is vásárolt. Aztán itthon többé-kevésbé elfelejtődött, nem írtak róla a hazai lapok, nem állították ki a múzeumok. Fiát, ifjabb Markó Károlyt, aki kisebb talentummal apja nyomában járt, már inkább már Carlo Markóként ismerte a nagyvilág.

Mégis hírnevest kell mondanunk, hiszen a hazai és a nemzetközi műkereskedelem mind a mai napig jól ismeri és nagyra értékeli, a képei a világ legfontosabb aukciós házainál nem ritkán több tíz milliós összegért kelnek el. Az üzleti értelemben is értékálló művészek közé tartozik, a legrangosabb múzeumok is büszkék, ha birtokolhatják a képeit.

Jó okuk van rá. Markó minden képe elvarázsol, ahogy az itt látható tájkép is. Címe szerint az ókor óta divatos, Róma közeli nyaralóhely, Tivoli vidékét ábrázolja, ahol egykor Hadrianus és Maecenas villája állott, a reneszánsz idején pedig a világhírű Villa d’Este palotát emelték. De téved, aki a valóságot kéri számon rajta. Bár Markó sokat dolgozott a szabadban, ez a táj úgy, ahogy a képen látható, soha nem létezett. Minden eleme a valóságból van merítve, az egész így együtt mégis egyedül ezen a vásznon létezik.

Ott viszont paradicsomi tökéletességben. Sehol semmi zavaros, végképp semmi felzaklató, csupa szépség és harmónia. Szinte hallani a bogárzúgásos, madárfüttyös csöndet, a patak csobogását, a távoli alakok beszélgetésének halk hangfoszlányait. Érdemes ránagyítani a képre, elidőzni a részleteken, észrevenni a távoli ókori romokat, a híd felé ballagó fiatal párt, a patak partján időző családot, de még a lombokat és a színes mezei virágokat is érdemes apróra megfigyelni.

Ezt a képet éppúgy be lehet járni, mint egy valóságos tájat. Csak éppen ez a táj a maga tökéletességében a valódinak a festői, az égi mása. Ami éppen az elérhetetlenségében olyan szívszorítóan szép. Mint az elveszett Paradicsom.

Hasonló tartalmak

Amikor még a Tinder helyett hirdetéseken keresztül ismerkedtek – egy méltatlanul elfelejtett klasszikust ajánlunk

Kovács András 1983-as művében még a legkisebb szerepekben is a tárgyalt időszak legnagyobb sztárjai váltják egymást, mégis egy méltatlanul keveset emlegetett alkotásról van szó, most azonban a Filmio kínálatában talán szélesebb közönséghez is eljut.

Kegyetlenül megkínoz ez a magyar történelmi film, de megéri

A 2018-as A Sátán fattya annak idején méltatlanul kevés publicitást kapott, most azonban elérhető a Filmio kínálatában. Nagy Zoltán Mihály regényének adaptációja azt mutatja be, milyen borzalmas utóhatásai voltak a málenkij robotnak.

Dresch, Lakatos és a Modern Art Orchestra: jazzfesztivál zárja a nyarat Salföldön

Augusztus 21–23. között ismét Salföldre, a Káli Fecskébe költözik a magyar jazz színe-java. Második alkalommal rendezik meg a Szakcsi Rádió Jazz Fesztivált, ahol a fiatal tehetségek mellett fellépnek a műfaj nagyágyúi, így az idén nyáron a hetvenedik születésnapját ünneplő Dresch Mihály is.

„Lassan megszűnik bennem az, ami emberré emel” – Kemény Simon világháborús naplója

A Nyugat első nemzedékével egyívású, remek költő volt a második világháború végén kivégzett, mára elfeledett Kemény Simon. 1942 és 1944 között írt, megrendítő naplójában kíméletlen önvizsgálatot tartott.