Ahogy sorozatunk egy korábbi cikkében megírtuk, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követően, Kossuth Lajos 1851–52-es amerikai körútja táján egyre több magyar emigráns és bevándorló érkezett az Egyesült Államokba.
Újházy László, akit eleinte az amerikaiak és a magyarok is bevándorlók vezetőjének tartottak, elsők között érkezett meg a tengerentúlra 1849 decemberében. A Kassa környéki Budamérről származó, Sáros megye színeiben politizáló Újházy főispánként a főrendiház egyetlen radikális republikánus tagjának számított. A harcokból is kivette a részét, szabadcsapatot toborzott, amelynek élén részt vett Görgey téli hadjáratában, majd Komárom erődjében volt kormánybiztos. A vár császári csapatoknak való átadása után Hamburgon és Anglián keresztül az Egyesült Államok felé vette az irányt családjával.
Újházy gyakorlatilag Kossuthot képviselte Amerikában, míg az meg nem érkezett. Ennek fényében valóban az emigráció vezetőjeként tekinthetünk rá a kezdeti időkben. Maga így fogalmazta meg érkezésének okát: „A zsarnokság űzött ezekre a partokra.” Újházyt és társait szívélyesen fogadták, az elnök, Zachary Taylor levélben köszöntötte őket, védelmet ajánlott számukra, valamint reményét fejezte ki, hogy idővel második otthonuknak tartják majd Amerikát.
Újházy hamar felismerte, hogy hosszabb tartózkodásra kell készülniük, hiszen a magyarországi politikai helyzet stabil volt. Úgy ítélte meg, hogy az emigránsoknak össze kell tartaniuk, és érdemes egy helyen letelepedniük, hogy itt készüljenek a forradalom újrakezdésére, ha arra alkalom nyílik. Érkezése után így írt Kossuth bizalmasának, Pulszky Ferencnek: „Nekem fő kedvenc eszmém, hogy minden magyar kivándorlóink és forradalmunk maradványai itt pontosuljanak össze, mert csak e szabad országban, ahol minden működésünk korlátlan, organizálhatjuk magunkat erősen és némi siker reményével hazánk újraszületésére nézve.”
Eleinte kevesen osztották nézeteit, amíg tartott az amerikaiak lelkesedése, főként Kossuth érkezése után, az egyébként piacképes képzettséggel nem rendelkező magyar emigránsok nem látták szükségét az ennyire szoros együttműködésnek. A későbbiekben azonban rá kellett döbbenniük, hogy hosszú távon nem tudnak pusztán abból megélni, hogy ők a szabadságharc menekültjei, Kossuth közvetlen hívei. Nyelvtudás és képzettség nélkül el voltak veszve. Persze voltak kivételek, akik polgári foglalkozásukkal, például mérnökként vagy orvosként könnyedén elhelyezkedtek. Az óhazában politikával foglalkozó értelmiségi, esetleg katonáskodáshoz értő nemesek számára azonban sokszor reménytelennek tűnt a helyzet. Előbb-utóbb bármilyen munkát elvállaltak, még az alulfizetett gyári állásokat is, de akadtak olyanok, akik férfikórust alapítottak.
Visszatérve Újházy terveire, a magyar emigránsok egybegyűjtése végett telepet akart létrehozni, hogy ott várják meg Kossuthot, és gyűjtsenek erőt a szabadságharc újrakezdéséhez. Újházy próbálta elérni, hogy a kongresszus biztosítson számukra földet, de nem járt sikerrel. Úgy döntött, hogy kis csapatával nekivágnak, és a már felmért szövetségi földterületekből foglalnak maguknak. Négy hónapig vándoroltak, míg elértek Iowa déli részére, a Thompson-folyó környékére, ahol megálltak. „Egészen állandó lábra nem helyezzük magunkat, addig, míg Kossuth el nem jött, mert vagy ő csatlakozik hozzánk, vagy ha ő másutt kívánna nagyobbszerű telepet alapítani, mi át fogunk vele együtt költözni.”
Ezzel az elképzeléssel pusztán annyi volt a probléma, hogy Kossuth nem tervezett maradni, ám a magyar emigránsok közül egyre többen döntöttek úgy, hogy csatlakoznak hozzájuk. 1851 nyarán a The New York Times tudósítója járt a New Buda névre keresztelt településen:
„A vidéken hegygerincek húzódnak, keskeny szurdokok, s helyenként szélesen elterülő völgyek, amelyeket gazdag termőföld borít 1-3 láb vastagságban; termőképességét jól mutatja, milyen bőséggel nő a fű, nyílnak a virágok és teremnek a gyümölcsök. A Thompson-folyó mintegy 50 méter széles, lassan kanyarog Decatur-megyén végig, de túl sekély ahhoz, hogy hajózható legyen. […] A folyó vonalát 1-3 mérföld széles erdősáv övezi, amely elsősorban édeslevelű juharból, fekete dióból, fehértölgyből és szilfából áll.”
Amikor Kossuth megérkezett, St. Louisban találkoztak vele. A volt kormányzó azonban leszögezte, nincsenek tervei New Budával, és súlyos tévedésnek tartja Újházy kezdeményezését, hogy a határvidéken telepedtek le. Szerinte így teljesen elszigetelték magukat az amerikai társadalomtól, és gyakorlatilag elvesztették annak a lehetőségét, hogy tegyenek a magyar szabadság ügyéért. Kossuthnak igaza lett, Újházyék az amerikaiaktól és a többi emigránstól is túl messzire keveredtek, bár eleinte a település lélekszáma növekedett. A magyarok mellett főként németeket vonzott a független farmok láncolatából álló New Buda, amelyet városnak nemigen nevezhetünk. Fénykorában nagyjából 30-40 magyar lakta, de az évtized végére lélekszáma megcsappant, 1880-ra pedig gyakorlatilag kiürült. Újházy az elsők között hagyta el az általa alapított telepet, többek között az időjárás miatt. A déli területek sokkal kedvezőbbek voltak a mezőgazdaság számára, ám eleinte nem akart rabszolgatartó államba költözni, végül beadta a derekát, és 800 dollárért túladott farmján. Két évvel felesége tragikus elvesztését követően, 1853 márciusában elhagyta New Budát. Hitvese koporsóját kiásta, és szekéren vitte magával Texasba, ahol új telepet alapított Sírmező néven.
A rabszolgatartást egyértelműen ellenző Újházy az amerikai polgárháború idején Lincoln elnök szolgálatába állt. Az itáliai Anconában lett konzul 1862 decemberétől egészen 1864-es lemondásáig. Egyes források arról számolnak be, hogy már hivatalban volt, amikor 1862. augusztus 29-én Garibaldi oldalán részt vett az aspromontei csatában, ahol fogságba is esett. Az amerikai nagykövet közbenjárásának köszönhetően engedték szabadon. Visszatért az Egyesült Államokba, visszavonultan élt birtokán 1870-ben bekövetkező haláláig. Holttestét feleségével együtt legidősebb fiuk, Farkas hozatta haza Budamérre.
A cikk Vida István Kornél kutatásai alapján készült.
A sorozat előző része itt olvasható:
