A zsidó származású, fiktív – számos valós személy által inspirált – építész, Tóth László a Rákosi-korszakban kivándorol Amerikába szerencsét próbálni, de nem éppen az várja, amire számított. Az a terve, hogy a Magyarországon ragadt feleségét és unokahúgát is kiköltözteti mihamarabb, eleinte azonban az unokatestvérénél kénytelen meghúzni magát. Napjait nyomorban tölti, ételosztásokra jár, hogy ne haljon éhen, idővel pedig egy hajléktalanszálló lesz az otthona, ahol a heroinnal is meghitt viszonyba kerül, hogy csillapítsa egy korábbi sérülésből adódó fájdalmát. Aztán váratlanul látszólag megfogja az Isten lábát, amikor egy milliomos grandiózus megbízást ajánl neki, egy monumentális közösségi központ megtervezésére kéri fel, de idővel egyre egyértelműbbé válik, nem a Mindenható gondviseléséről van szó. És nem csupán azért, mert az üzletfele enyhén szólva is végtelenül kellemetlen alak, Tóth László sem képes szabadulni a traumáitól, a feladat hatalmassága, illetve saját egójának és önkifejezési vágyának a súlya alatt egyre inkább megtörik.
Brady Corbet igazi csodagyerek, még csupán huszonhét éves volt, amikor Velencében elnyerte a legjobb elsőfilmesnek járó Luigi de Laurentilis-díjat az Egy vezér gyermekkora című drámával, amely egyébként A brutalista egyfajta előtanulmányának is tekinthető. A szintén nagyrészt Magyarországon forgatott alkotásban hasonlóképpen központi szerepe van egy villának, ebben él egy kisfiú, akivel a dúsgazdag szülei nem igazán törődnek, édesapja épp a versailles-i békeszerződés kidolgozásában vesz részt, a srác jelleme pedig egyre inkább eltorzul, felnőttkorára kiemelt beosztású náci vezetővé válik. A rendező azt vizsgálja ebben is, hogy a traumák miként formálják át a jellemet – a képi világ rideg, és előszeretettel él furcsa, szabálytalan beállításokkal, sőt, akárcsak az új művében, hasonlóképpen hangsúlyos egy üvegkupola, a cselekményt pedig olykor ugyanúgy korabeli híradórészletekkel szakítja meg.
Utóbbi a második munkájára szintén igaz, ráadásul a Vox Lux is hasonló történetet mesél el, ha egy teljesen más korszakban is: ebben egy tinédzserlány a főszereplő, aki túlél egy iskolai lövöldözést, majd elénekel egy dalt az áldozatok megemlékezésén, felfigyel rá a média, és annak ellenére, hogy távolról sem egy őstehetség, hatalmas popsztárrá válik; majd a traumatikus élményre épített hírnév és a nyomás enyhítésére használt kábítószerek végül teljesen eldeformálják a személyiségét.
Ezt követi végig A brutalista is, amelynek címszereplője szintén droghoz és italhoz nyúl, hogy egyáltalán képes legyen funkcionálni, eleinte tudat alatt, majd később egyre tudatosabban is a lágerekben megélt borzalmak köszönnek vissza az általa tervezett épület rajzán, és miközben élete fő művén dolgozik, egyre hiszterizáltabb állapotba kerül, és a saját fizetésének kárára sem hajlandó lemondani a monumentális elképzeléseiről.
Ezt a fullasztó kálváriát három és fél órás játékidőben bontja ki a film – egy tizenöt perces beépített szünettel a közepén –, végtelenül lassan építkezve, olyannyira, hogy olykor még Tarr Béla rajongóit is kikezdheti, az lehet az érzésünk, mintha Brady Corbet a főszereplőjéhez hasonló megszállottságával már a puszta terjedelemmel is érvényt akarna szerezni mondanivalójának. És sikerül is neki, annyi ideig szorítja a néző fejét a víz alá, hogy a moziból kilépve még jó ideig fulladozik és levegőért kapkod.
A brutalista nem az a film, amit a popcornos zacskó kidobásával egyidejűleg elfelejtünk, még napokig elkísérhet a nyomasztó atmoszférája, a rendezőnek ugyanis esze ágában sincs hagyományos értelemben szórakoztatni, kíméletlenül megköveteli a türelmet, nem sok élvezetes pillanatot tartogat, a fájdalommal és a lelki kínzással pedig el is éri a hatását.
Miként a rendező egy interjúban elmondta, nem a közönség megnyerése a célja: inkább gyűlöljék a filmjét, mintsem hogy középszerűnek találják, és csak legyintsenek rá.
A katarzis nem jön el rögtön a stáblistával, csupán napokkal később, csepegtetve, amikorra leülepednek a látottak, és tovább dolgoznak bennünk, akárcsak egy hosszadalmas felezési idővel bíró gyógyszer.
A nemritkán magyar nyelven, akcentus nélkül megszólaló és olykor ízesen káromkodó Adrien Brody pedig a lelkét is kijátssza, nem lepődnénk meg ha A zongorista után a második Oscarját is bezsebelné, de a megbízóját alakító Guy Pearce vagy az építész feleségét megformáló Felicity Jones szintén kiváló. Miként az összes mellékszereplő is, érződik, hogy Brady Corbet nem bízott semmit a véletlenre, legyen szó a színészek kiválasztásáról vagy a legapróbb jelenetek képi beállításról, A brutalista minden kompromisszumot nélkülöző alkotás. Ahogy említettük, a rendezőt egyáltalán nem izgatták a nézők kegyei, mindent a saját művészi víziójának megvalósítása alá rendelt, és nem lennénk meglepve, ha kiderülne, a forgatás során ő is elvesztette olykor a józan eszét.
Kiemelt kép: A brutalista. Forrás: UIP-Duna Film
