Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően nem pusztán a politikai viszonyok rendeződtek a Habsburg Birodalom területén, de a hazai zsidóság életében is új fejezet kezdődött, amely az első világháborúval zárult le. A következő epizód már markánsan eltérő irányt vett.
A zsidóság emancipációjának kérdése a Habsburg Birodalomban a kiegyezés után került napirendre. A tevékenységüket korlátozó törvényeket az 1850-es évektől folyamatosan – egyszerre az osztrák jogrendszer kiépítésével és a gazdaság szerkezetének megújításával – számolták fel. Biztosították számukra a szabad kereskedelem és az iparűzés jogát, továbbá megszűnt a keresztény inasok és cselédek alkalmazásának tilalma. Ezen intézkedések ellenére a birtokszerzést csak 1860-ban engedélyezték számukra. Ami a teljes jogegyenlőséget illeti, Ausztriában az 1867-es egyéni egyenjogúsítást 1868-ban rögtön követte az izraelita felekezet elismerése. Ezzel szemben Magyarországon a kiegyezéssel megszülető egyéni jogegyenlőséget csak 1895-ben egészítette ki a felekezeti szintű elismerés.
A zsinagóga, ahol a Süsü, a sárkányt forgatták | Magyar Krónika
Kétszáz éve, 1821. július 20-án szentelték fel az óbudai zsinagógát. Ha ma már nem emelkedik is ki a környező házak közül, a hosszú időn át tévéstúdióként h …
Az asszimiláció útján
A reformkorban szárnyait bontogató, majd a dualizmus korában egyre inkább erősödő magyar nacionalizmus alapvetően nyitott volt a befogadásra, persze bizonyos feltételek mellett. A nemzeti mozgalom az ország határain belül nem csupán a magyar etnikumra számított, hanem bárki mást is szívesen fogadott, amennyiben az hajlandó volt önként azonosulni a magyar kultúrával és célkitűzésekkel.
Az 1867-ben törvénybe foglalt emancipáció ellenére a teljes integráció eléréséért magas árat kellett fizetni. A magyar nacionalizmus elvárta az etnikailag és kulturálisan elkülönítő jellegzetességek folyamatos feladását, eltüntetését. Ezen új elvárásokra a zsidóság Európa szerte különböző válaszokat adott. A magyar közösségek reakciója is igen eltérő volt.
Egyes csoportok üdvözölték az új elvárásokat, és örömmel cserélték le hagyományaikat. Úgy érezték, hogy egy alakuló félben lévő nemzethez csatlakoznak, így tevékenyen részt vehetnek annak építésében. Ez az érzület segített a magyarsággal való azonosulásban és a társadalmi jellegzetességeik elhagyásában. A beolvadást célul kitűző, tudatos asszimilációra törekvő mentalitás egy szélsőséges jelenségnek számított, és gyakran összefüggött a sikeres gazdasági tevékenységekkel. Ezzel a hozzáállással élesen szembement az ortodoxok rendkívül konzervatív álláspontja, amely mindenféle kapcsolatot elutasított az őket körülvevő társadalommal. Ez a szakadás erősödött meg a kormányzat által összehívott 1868-as gyűlésen, melynek célja éppen az egységes vallási szervezet kialakítása lett volna. Az egyezkedés helyett a konzervatív ortodoxok elhagyták a gyűlést, valamint létrejött az úgynevezett statusquo ante irányzat is, amely tulajdonképpen megőrizte hagyományait, de mereven szembehelyezkedett a szakadással. A széttagoltság ellenére a zsidók körében megmaradt egymás felé a szolidaritás, nem tiltották a különböző irányzatok közötti átjárást vagy a házasságot. A családi kötelékek, gazdasági szövetségek és mindenek előtt a vélt vagy valós külső fenyegetettség érzése áthidalta a szakadékokat.
Az emancipáció hatására sokan megindultak az asszimiláció és az elmagyarosodás útján. Ennek következtében sikeresen beilleszkedtek a gazdasági, tudományos, kulturális és művészeti életbe, fontos szerepet vállalva ezzel a magyar társadalom polgári átalakulásában. Az integráció látványos sikerei ellenére a teljes beolvadásuk szinte lehetetlen volt. A társadalom, még ha kikeresztelkedtek is, a zsidó közösség tagjainak tartotta őket. Ez többek között abból fakadt, hogy a még kialakuló félben lévő középosztály, amelybe a többségük tartozott, nem rendelkezett saját életformával, így a nemesi ranggal rendelkezőkhöz próbáltak igazodni. Ez a mintakövetés is azt bizonyítja, hogy a merev szerkezetű magyar társadalomban az egyéni siker és teljesítmény nem feltétlenül volt elegendő a társadalmi megbecsültséghez.
A fentebb említett folyamatok a zsidóság hétköznapjait is átformálták. Érdemes megnézni, miként változott meg a fővárosi zsidók élete a korszakban.
Öltözködés
Az 1890 előtti időszakból ránk maradt fotók tanúsága szerint a férjezett zsidó nők nagy része valamilyen főkötőt hordott. Otthonukon kívül a keresztény nők is befedték a fejüket, ám ez a szokás a hithű zsidók esetében többletjelentéssel bírt, ugyanis a kiengedett női haj meztelenségnek számított. Az ortodox nők körében elterjedt volt az a szokás is, hogy esküvőjük után levágták a hajukat és parókát hordtak. A 19. század utolsó évtizedeire a neológok és a statusquo ante irányzatot követők körében elkezdett divatjamúltnak számítani a főkötő. Ezzel szemben az ortodoxok a 20. század elejéig hordták a ruhadarab különböző változatait. A férfiak öltözete az ortodoxok körében általában egy fekete öltönyből és kalapból állt. Fontos megkülönböztető jegyük volt még a jellegzetes hosszú szakáll és a göndör pajesz is.
Az ortodoxok ragaszkodtak a régi szokásaikhoz, így mindent megtettek, hogy külsejükkel is a többségi társadalomtól való különállásukat képviseljék. Ezzel szemben az asszimilálódni vágyó zsidók célja az volt, hogy viseletük is legfőbb törekvésüket támassza alá. Az ilyen irányt követő férfiak ruhája a kor általános divatjához igazodott. A magyarokhoz hasonlóan büszkén viselték a reformkori viseletekre emlékeztető kabátot, a Kossuth-kalapot vagy a Kossuth-szakállt. Hazafiasságukat kihangsúlyozandó a zsidó polgárok is előszeretettel hordták az 1860-70-es években divatos combközépig érő, állógallérú, zsinórozással díszített atillát. A gazdasági modernizációban élen járó vagy kulturális téren maradandót alkotó zsidó családok közül nagyjából 350 kapott nemesi rangot a hosszú 19. században. Az ő köreikben előfordult a díszmagyar viselete is, amivel a fennálló rend melletti hűségüket és a magyar hagyományokkal való azonosulásukat akarták kifejezni. A haladó irányzathoz tartozó nők is alapvetően a polgári magyar divatot követték, ünnepnapokon fordult elő egy-egy népies alkalmi ruhadarab viselete.
Összességében elmondható, hogy a zsidóság öltözködésének a korban üzenetértéke volt. Tükrözte a valláshoz és az őket körülvevő társadalomhoz való viszonyukat. Az ortodoxok elkülönülése szemmel látható volt, míg a magyarosodni vágyókon legfeljebb a túlzott igyekezet lehetett kirívó.
Térbeli elkülönülés
A zsidó közösségekre kezdettől fogva jellemző volt a területi elkülönülés, hiszen vallásuk és szokásaik miatt nem telepedhettek le a zsinagógájuktól távol. Ily módon előbb-utóbb zsidó utcák, negyedek alakultak ki a városokban. Nem volt ez másképp a 19. századi Budapesten sem.
A főváros legrégebbi zsidó közössége Óbudán élt. Az itt található zsidó negyedet az 1890-es években egy zsinagóga, egy kóser vendéglő és elhanyagolt földszintes vagy egyemeletes házak alkották. Az 1821-re elkészült új zsinagóga 662 számozott ülőhelye mutatta a közösség nagyságát.
A pesti zsidóság már a 19. század elején túlnőtte az óbudai közösséget. Jelentősége mind gazdasági mind kulturális téren az ország legfontosabb közösségévé emelte a pestit. Ezt reprezentálta az Orczy-ház is, amely szinte önmagában egy zsidó negyed volt. A 18. században itt található épületeket Orczy József báró építtette egybe és újíttatta fel a 18. és 19. század fordulóján. A báró előszeretettel adta ki a lakásokat és üzlethelyiségeket zsidó vállalkozóknak, kereskedőknek. A polgári és néhány luxus lakás mellett helyet kapott az épületben két zsinagóga (a két nagyobb irányzat számára), egy mikve, zsidó iskola, kóser kávézó, kóser vendéglők és még egy sakter is. A pincehelyiségekben óriási raktárakat alakítottak ki az üzletek számára.
Az Orczy-ház a korabeli legnagyobb zsidó negyed szívében helyezkedett el. Tőle balra a Király utca húzódott, amely a negyed kereskedelmi központjává vált. Üzletek sokasága foglalta el az utcafrontot, tábláik egymással versengve harsogták, milyen árucikkeket rejtenek a kirakatok. A környéken nem csak jómódú zsidók éltek, fordultak meg, hiszen errefelé még a hordárok is zsidók voltak. A rengeteg felirat között a század végén már alig lehetett héber betűket találni, ekkora már a zsidók nagy része magyarul vagy németül beszélt. A többnyelvű feliratok mellett a magyar címert is gyakorta kitették, az üzletvezető ezzel is jelezte, hogy nem csak a zsidó vendégeket látja szívesen. Ezzel a gesztussal egyúttal a hazafiasságukat is ki akarták fejezni a külvilág felé, ahogyan ezt az atillával és a díszmagyarral is megtették.
A pesti zsidóság nagy része a reformirányzat híve volt, számukra épült 1859-ben a Dohány utcai neológ zsinagóga. Emellett a két másik csoport is megkapta saját templomait: 1872-ben a status quo ante irányzat követői a Rumbach utcában, majd 1913-ban az ortodoxok a Kazinczy utcában. Az üzletek és a zsinagógák mellett még a piacterek számítottak gócpontoknak a negyed életében. Az István téren kapott helyet egy nagyobb élelmiszerpiac, amelynek a délnyugati részén zsidó kereskedők árultak, az északkeleti felén pedig keresztények. A zsidó negyed mellet elterülő Józsefváros Új Vásárterén is árultak zsidók, de ők inkább ruhát és egyéb árucikkeket forgalmaztak.
Kultúra, sport és lakberendezés
A Magyarországon az 1880-as évektől intézményesülő versenysportban a zsidóság nemcsak sportolóként, hanem szervezőként és mecénásként is meghatározó szerepet játszott. Olyan kiváló sportolók kerültek ki közülük, mint Fuchs Jenő, Földes Dezső, Werkner Lajos vagy Hajós Alfréd. Emellett tehetős támogatók is segítették a sportélet fejlődését: Aschner Lipót éveken át finanszírozta az UTE működését, míg Brüll Alfréd az MTK mögött állt. Bár számos egyesületben töltöttek be vezető szerepet, kifejezetten zsidó jellegűnek csupán a Vívó és Atlétikai Club számított.
A sporthoz hasonlóan a sajtóélet terén is elévülhetetlen érdemeket szereztek maguknak a hazai zsidók. Ágai Adolf Borsszem Jankója például a karikatúrákkal kísért társadalom- és politikakritika műfaját honosította meg. Tolnai Simon Tolnai Világlapja című újságja a kulturális és tudományos ismeretterjesztésben járt élen. A magyar nyelvű napi- és hetilapok mellett sokáig meg tudtak élni még német nyelvű orgánumok is mint a Pester Lloyd, amelyet 1908-ig Falk Miksa vezetett, vagy a Neues Pester. A sort pedig még oldalakon keresztül folytathatnánk.
A zsidó polgárok előszeretettel engedtek teret újító építészeti és lakberendezési megoldásoknak, mint a hasonló társadalmi státuszú keresztények. Kiváló példa erre Neuschlosz Ödön – Alpár Ignác által tervezett – villája a Rózsadombon. Neuschlosz és testvére gazdag fakereskedők voltak, feltehetően ennek köszönhetően alkalmazták a fát olyan szokatlanul nagy mennyiségben a belsőépítészeti megoldásokban.
A modernitás felé való nyitottságot mutatja, hogy bátrabban hódoltak az új stílusok oltárán, és bátran építtettek a szecesszió vagy az art deco jegyében. Erre tökéletes példa Kiss József lapszerkesztő és költő otthona, amely egy kisebb galériának is megfelelt volna. Lakásában többek között megtalálhatók voltak Rippl-Rónai, Mednyánszky, Katona Nándor és Vaszary festményei is. Sajátos légkört teremtett továbbá a szecessziós bútorzat és a keleti szőnyegek párhuzamos alkalmazásával.
A magyarországi zsidóság asszimilációját még a tiszaeszlári per sem tudta megállítani. Az integráció valódi megtorpanására az első világháború végéig kellett várni, ahonnan a magyarság és a zsidóság együttélése új irányt vet, végül pedig tragédiába torkollott. Mindennek ellenére a fennmaradt épületek mellett a magyar társadalom és kultúra a mai napig magán viseli a dualizmus kori zsidóság kézjegyét.
Nyitókép: Károly körút, balra a Király utca, Orczy-ház, 1913. Fortepan / Schmidt Albin
