Apokalipszis helyett Világeleje – Takács-Sánta András szerint az ökológiai válságban benne van egy jobb társadalom lehetősége 

Kiáltvány? Utópisztikus vázrajz? Mi a Világeleje?

A kiáltványt már mondták, az utópisztikus vázrajzot nem. Nehéz besorolni műfajilag. Volt, aki füveskönyvnek nevezte, más kiskáténak. Szerintem a Világeleje egyszerűen egy mikroesszé-gyűjtemény. Hatvan kisebb írásból áll, és ezek szorosan összefüggnek. 

Kitérőket is tesz. Szokatlan, hogy egy tudós személyes vallomásokat ír.

Egy mentálhigiénés szakember ismerősöm javaslatára került pár esszé mögé rövid személyes függelék. Nem terveztem, hogy magamról írok, de nyolc témánál meg akartam mutatni, hogyan jelenik meg a saját életemben, amit feszegetek. Részben azért, mert meg akartam előzni, hogy azt mondják, csupán beszélek, de nem cselekszem.

Ha a Világeleje egy kiáltvány, vagy az is, mit írna rá belőle egy plakátra?

Azt, hogy a cselekvő remény útját hirdetem. Egy harmadik utat és hozzáállást az ökológiai válsághoz, ami egyébként csak egy tünete civilizációnk válságának. Létezik a közbeszédben a zöldítgetett fogyasztói társadalom, mint felkínált – hamis – megoldás, másik végletként pedig az ökokatasztrofizmus. Utóbbi szerint itt már jó életre nincs mód, a vég elkerülhetetlen, és a sötétebbnél sötétebb jóslatok szerinti helyzetekhez legjobb esetben is csak alkalmazkodni tudunk. Nem véletlenül az a könyv alcíme, hogy A jó élet keresése az ökológiai válság korában. A keresés szó utal egy központi üzenetre: át kell értékelnünk a jó élet fogalmát. Ez a nulladik lépés. Rajta lenne a plakáton, hogy igenis van cselekvési lehetőség, van esély egy ökologikus civilizáció kiépítésére, de ehhez az alapoktól kell sok mindent újragondolni és alulról indulva kell cselekedni. A hálózatokba szerveződő kisközösségek képesek erre. Már csak azért is ők, mert felülről nemigen várhatunk gyökeres változást. 

„Van a jólét és van a jóllét” – Gyulai Iván ökológus kertjében jártunk | Magyar Krónika

Gyulai Iván ökológus előadásait a kertészetről és a természettel harmonikus életről sokan ismerik. Nekünk a kertjét is megmutatta, ahol a tormán át a cseresznyéig, a süntől a kuvikig minden jól érzi magát.

2023-ban a polikrízis volt az év szava a Financial Times szerint. Általánosnak mondható a hangulat, hogy az ilyen-olyan válságok korát éljük. Hogy jön ide a cselekvő remény?

Nem volt tudatos, de egy egyébként már korábban is létező fogalmat használok. Joanna Macy amerikai környezetvédelmi aktivista, író egyik – Chris Johnstone-nal közös – könyvének címe ez (Active Hope – a szerk.).  Úgy látom, hogy veszélyes irányt vett az ökológiai válság narratívája világszerte, itthon is. A veszély forrása pedig éppen az ökokatasztrofizmus felé hajló attitűd, ami a remény kiveszéséhez vezet.

Nem a remény hal meg utoljára?

Sajnos nem. Elkötelezett, az ökológiai mozgalomban tevékeny emberek égnek ki, már csak becsületből teszik a dolgukat, ha teszik, és meghajolnak azok túlereje előtt, akik az összeomlásról szónokolnak. A polikrízis szó (jelentése: több egymással összefüggő és együttesen jelentkező válsághelyzet – a szerk.) divatja is jelzi, mennyire erős a korszellem nyomása – nagyjából a covidjárvány óta. 

Mert akkor nem a jegesmedvék meg a bálnák, hanem mi mindannyian lettünk hirtelen bajban?

Igen, és a pandémia után is egymást követték a bőrünkön érezhető további válságjelenségek. Az orosz–ukrán háború, az abból fakadó gazdasági nehézségek, 2022 nyarán egy durva aszály, ami tavaly nyáron megismétlődött Magyarországon. Annak is leesett, aki eddig nem értette, vagy nem akarta megérteni, hogy már rég nem csak azért kell aggódni, mert a jégtáblák olvadoznak a messzi Északon.

A 2024. júliusi hőhullám Magyarország modern kori történelmében az eddigi legjelentősebb volt, a globális átlaghőmérséklet pedig a mérések kezdete óta nem volt olyan magas, mint tavaly. Gelencsér András vegyész-légkörkutató 2040-re súlyos erőforrásválságot jósol, 30-40 éven belül pedig azt, hogy a civilizációnak a mostani formában biztosan vége. 

Ismerem a jóslatait.

Nyilván Stumpf-Bíró Balázs összeomlás-kutatóét is, aki szerint a megoldáskeresés addig már nem hozhat eredményt, nincs más út, csak a mélyalkalmazkodás. Van még idő utópiákat gyártani?

Összetett kérdés. Csak hosszan tudok válaszolni. 

Kezdjük Gelencsér András nagy visszhangot kiváltó első, igazán vészjósló véleményével.

Sokan vitatkoztunk vele, én is. Ám amit én mondtam, annak messze nem volt akkora visszhangja, mint az ő interjújának. Árnyaltan fogalmaztam, nem voltak a tarsolyomban bombasztikus kijelentések. Bonyolult összefüggéseket nehéz átvinni a médiatérben. Részben ezért is döntöttem úgy, hogy mikroesszékben szálazom szét, miről is van itt szó. A közösségi médiában publikáltam őket, szerkesztett, kiegészített formájukból született meg a Világeleje.

A Világeleje című könyv egy része online is elérhető egy beleolvasó felületen.

Tehát akit érdekelnek az árnyalt igazságok, olvassa el. De van-e idő árnyalatokkal bíbelődni?

Röviden: nem tudom. És a lényeg az, hogy szerintem éppen ez az egyetlen korrekt tudományos válasz. Amire biztosan van idő, hogy a katasztrófa mértékét csökkentsük. Ez a minimálprogram. A mélyalkalmazkodás-mozgalom egyik legveszélyesebb kijelentése az, hogy a környezeti ártalmak csökkentése már nem igazán számít, csak az alkalmazkodás. Az éghajlatváltozással és minden környezeti problémával kapcsolatban két dolgot tehetünk. Bármit teszünk, egyik vagy másik kategóriába fog tartozni: mérséklés, alkalmazkodás. Nagyon fontos mindkettő. Soha nem volna szabad kijátszani őket egymás ellen. A mérséklés azt jelenti, hogy igyekszünk elkerülni a nagyon durva, kezelhetetlen változásokat. Muszáj csinálnunk, akkor is, ha nem tudjuk ideális mértékig mérsékelni a környezetünkre ártalmas tevékenységünket. Az alkalmazkodás pedig azért fontos, mert bizonyos változások már megtörténtek, ezekhez muszáj alkalmazkodnunk, mások pedig be fognak következni, ezekhez is kell, mert nem élünk túl. A kettő egyensúlyát kell megtalálni. A mélyalkalmazkodás azért roppant veszélyes ideológia, mert kilengeti az ingát szélsőségesen az egyik irányba.

„Ez nem csak egy kert, állásfoglalás”- Tkacsik Márta kiszállt a digitális világ csúcsáról saját mikrokozmoszt teremteni | Magyar Krónika

Regényes életút, amelybe belefér bodrogközi „kívül magyarság”, elméleti matematikai doktori, ősinternetből digitális csúcsbiznisz, öt hektár háborítatlan mikrokozmosz és évente másfél millió kézzel szedett bogyó is. Eddig. Tkacsik Márta, a budajenői Patikakert alapítója kiszállt a virtuális világból valóságot teremteni. Interjú.

A tudomány híveinek aligha tetszik, ha egy kérdésre a „nem tudom” válasz adható.

Pedig azoknak a tudósoknak, akik hajlandók szembenézni tudásunk korlátjaival, biztosan tetszik. Nem véletlenül azzal kezdődik a Világeleje, hogy mit gondolunk a jövőről. Mennyire gondoljuk azt, hogy meg tudjuk mondani? A modern tudomány programjának egyik központi eleme, hogy képesek vagyunk előre jelezni a jövőnket. Ez a vállalkozás már iszonyatos kudarcokat hozott. A gravitáció törvénye elég egyszerű. Elengedem, leesik. Az ökológiai válság kérdésében viszont globális, nagyobb időléptékű és felfoghatatlanul bonyolult rendszerekről van szó. Nem is csak egyetlen bonyolult rendszer viselkedését kéne előre jelezni, hanem egymásra ható komplex rendszerek jövőbeli működését. Nagyra becsülöm Gelencsér András nemzetközileg elismert légkörkutatói munkásságát, de itt jóval összetettebb kérdéskörről van szó, és azt gondolom, nem számol a kiszámíthatatlannal. Drasztikus, de nem kellően megalapozott jóslatokat kiengedni a szenzációra éhes médiatérbe pedig nem felelős lépés.

Tudósként együtt lehet élni azzal, hogy a jövő nem tudható?

El kell tudni fogadni a korlátainkat. Evolúciósan még nem voltunk kitéve annak, hogy globális komplex rendszerek jövőbeli viselkedését kelljen előre jeleznünk, nem erre van kondicionálva az agyunk. Nem képes rá. Hiába vannak nagyszerű módszereink, számítógépeink és az emberi intelligencián alapuló mesterséges intelligencia, be kell ismerni, hogy kevesek vagyunk. 

Minden jövőlatolgatás felesleges?

Nem, de jó, ha abból indulunk ki, hogy nem tudjuk, milyen lesz a jövő. Ezzel együtt viszont az is fontos, hogy alakítható. Sőt, akkor is alakítjuk, ha nem is akarjuk. 

Hogyan jött ma be a tanszékre?

Tömegközlekedéssel.

És ez számít? Van súlya a legkisebb egyéni döntéseknek?

Van. A végtelenhez tartó számú apró egyéni döntésekről van szó, ezeknek együtt igenis van súlyuk. Elvenni az egyéntől a jövője alakításának lehetőségét és felelősségét hiba, arról nem is beszélve, hogy mentálisan is mennyire káros. Ezzel együtt igazán nagy hatásuk a társas cselekvéseknek lehet.

Mintha lenne itt egy éles határvonal eltérő attitűdök között. Azt állítani, hogy a jövő a jelenben már észlelhető, elrendelt kimenetelű körülmények alapján tudományosan megjósolható, vagy azt, hogy a jövő bizonytalan, ezért alakítható, alapvetően nem tudományos, hanem világnézeti kérdés. Nem?

Pontosan. Az ilyen kérdésekre adott válaszok alapvető meggyőződések. A világnézet építőkövei. Az ökológiai viták világnézetileg meghatározottak. 

Miért nem esik kétségbe azoktól a lehangoló ökológiai tényektől egy humánökológus, amiktől mások igen?

Harminc éve foglalkozom humánökológiával, volt időm a reflexióra. Energiát szabadít fel a cselekvésre. Aki csak most szembesül korunk égető ökológiai dilemmáival, azt érthetően fogva tartja a szorongás, félelemből reagál. Nem látja, hogy a tényszerűen bizonytalan jövő reményt is hordoz. Megjósolhatatlan tendenciák kedvezően is változhatnak. Bőven benne van a pakliban. Egyébként nem szeretem a remény szót, amikor csak önmagában áll. Azt sugallja, hogy valaki más majd megold valamit helyettünk. Erről szó sincs. 

Segíts magadon, az Isten is megsegít.

Így van. Cselekvő reményről beszélek. De megint világnézeti kérdéshez érkeztünk: milyen emberképet fogadunk el érvényesnek? Az ökológiai viták sarokpontja, hogy az emberi természetbe kódolva van a versenyszellem, a rövid távú érdekek beteljesítése, a haszonelv, tehát az ember fel fogja élni a bolygót. Én ezzel az emberképpel nem értek egyet. Van benne igazság, csak féloldalas: ennél sokkal több minden rejlik az emberi természetben. 

„Minden azon múlik, egy kultúra az emberi természet mely aspektusait jutalmazza. A kultúra pedig változtatható.” Ezt írja a Világelejében. A fogyasztói társadalomba kódolt jutalmazási technikák hálójából ki lehet szabadulni? Képes rá az emberiség? 

Igen. Lassú folyamat, de lehetséges. Civilizációs átmenetben vagyunk, lesznek hatalmas veszteségeink, de rá fogunk kényszerülni a kultúraváltásra. Stabilnak, de legalábbis rövid távon megváltoztathatatlannak élünk meg egy történelmi léptékben nem is túl hosszú ideje fennálló berendezkedést. A kulturális antropológia és a történettudomány nem egy bizonyítékot szolgáltat arról, hogy az emberiség, az emberi közösségek profitelvű, fogyasztói működése egyáltalán nem szükségszerű. Más jutalmazási elv mellett képesek vagyunk máshogy, például ökologikusan szerveződni. 

Miközben éppen ebben a 60 másodpercben is 12 millió ember küld iMessage-et, hatmillió ember vásárol valamit online, 44 millióan nézegetnek Facebook Live-okat, 167 millióan pedig egy TikTok- videón lógnak, nem túlzott optimizmus az „önként vállalt egyszerűség”, a „józan önkorlátozás”, a „mindent átszövő mértékletesség” eljövendő kultúrájában bízni? 

Nem vakbizalom mondatja velem, hogy ez a jövő. A könyvben Felettünkvalóként hivatkozom az ember spirituális dimenziójára. Kétségtelen, hogy a materializmussal szembeni térhódítása nélkül nehéz lenne ilyesfajta kultúraváltást elképzelni. Aki humánökológiai kérdésekkel foglalkozik, nehezen tudja megkerülni a spiritualitást. Egy neves ír teológus, az Oxfordi Egyetem tanára, Alister E. McGrath főleg a tudomány és a vallás metszéspontjaival foglalkozik. A spiritualitást előtérbe helyező társadalmak jövőképe Az ateizmus alkonya című könyvéből is könnyen levezethető. A hetvenes évektől egyre kevésbé hisz az emberiség a modernitás egyes értékeiben, és a spirituális keresés tendenciája erősödik. Más kérdés, és megérne egy külön beszélgetést, hogy ez az igény miért nem elsősorban a történelmi egyházak körül összpontosul.

Több tudományterületet is érintettünk már. Mivel foglalkozik tulajdonképpen egy humánökológus?

A tudományok 18–19. századi felosztása szerint léteznek természet- társadalom- és humán, azaz bölcsészettudományok. Máig ezt a felosztást használjuk. Csakhogy az elmúlt évtizedekben – általában egy társadalmi lehetőség vagy problémakör körül – kikristályosodtak a tudománynak ebbe a rendszerbe be nem sorolható új területei. Ilyen a humánökológia is. Az ökológiai válságra a hatvanas-hetvenes években döbbent rá az emberiség széles körben. Voltak korábban úttörő gondolkodók, de ekkor esett le a tantusz. A humánökológia az „Úristen, mit teszünk a bolygóval!” felismerés talaján fejlődött ki önálló tudományként. Fő kérdései, hogy milyen problémákat okozunk bolygónk átalakításával, és mit tehetünk ezek ellen. Szükséges a műveléséhez természettudományos jártasság, érteni kell egy kicsit a társadalomtudományok jelentős részéhez, de még a bölcsésztudományokhoz sem árt valamelyest konyítani. 

Szép magyar szóval: interdiszciplináris tudomány.

Igen, vagy még inkább transzdiszciplináris: sok klasszikus tudományterület egyes részterületeivel van átfedésben. Az ökológiai válság témája olyan, mint egy tál spagetti. Elkezdesz egy részproblémával foglalkozni és jön, tekeredik vele a többi. Biológusként, ökológusként végeztem, később fordultam a társadalomtudományok felé, mert láttam, hogy ezek nélkül nem férek hozzá a teljes képhez. Fokozatosan ástam bele magam a közgazdaságtanba, a szociológiába, a pszichológiába. Az ELTE-n humánökológia MA diplomát ma a Társadalomtudományi Karon lehet szerezni, miközben a hallgatók tanulnak természettudományokat is. Egy humánökológus ráadásul többre vállalkozik a világ leírásánál. Normatív tudomány is a miénk, tehát azt is kutatjuk, milyennek kellene lennie a világnak. Irányelveket fogalmazunk meg, cselekvési programot kínálunk.

Tringer László pszichiáternek van is egy velős irányelve: „Addig nem vagyunk szabadok, amíg nem élünk a szabadságunkkal. A szabadság pedig a párhuzamos lehetőségek fenntartása helyett egész egyszerűen az, ha igent vagy nemet tudunk mondani.” Mire kéne nemet mondani egyéni és társadalmi szinten, hogy legyen élhető jövőnk ezen a bolygón?

Sosincs tökéletesen jó választás, főleg a fogyasztói társadalomban. Ha bármilyen lehetőségről lemondunk, veszteségként élhetjük meg. Ezt kár tagadni. Fantasztikus dolog például bejárni a bolygót, repülni ide-oda a világban, eljutni más kultúrákhoz, de vajon tudatában vagyunk-e, milyen árat fizetünk ezért? Így élni, nyaralni hatalmas ökológiai lábnyommal jár. Ha mindenki ezt csinálná, gyors katasztrófához vezetne. Vagy a globális ellátási láncok azt az illúziót keltik, hogy mondjuk avokádót enni Pest megyében teljesen normális. Hiába van helyi, szezonális gyümölcs. Az ilyen fogyasztói élvezetek elképesztően aránytalan ökológiai költségét fel sem mérjük, vagy azzal hárítjuk a felelősséget, hogy csepp a tengerben, nem számít. 

Ne repkedjünk feleslegesen, együnk helyit. Eddig tiszta sor. Rendezkedjünk be lemondásra?

Nem, jó életre rendezkedjünk be – az ökológiai válság korában. Jó élet alatt eddig társadalmi szinten magától értetődően korlátlan fogyasztói élvezetekkel teli életet értettünk, ami fenntarthatatlan. A teljes élet azonban fenntartható cél. A teljességbe éppúgy beletartozik az élvezet, mint az okkal meghozott áldozat, a belátáson alapuló önmérséklés.

Egy humánökológusnak nincsenek is ökobűnei?

Dehogy nincsenek. Visszaeső könyvfelhalmozó vagyok például, bár enyhítő körülmény, hogy igyekszem antikváriumokból vásárolni. És nem vagyok mérhetetlenül alacsony ökológiai lábnyommal büszkélkedő ökoremete. A fennálló rendszer sajátosságaiból adódó strukturális bűnöket rendszeresen kényszerűen elkövetem, leginkább azért, mert a társas kapcsolataimat nem akarom feláldozni. Kénytelen vagyok közlekedni a tágan vett agglomerációból, ha csak lehet, tömegközlekedem, de van kocsim – legalább a vasútállomásig. 

Okostelefonja viszont nincs.

Nincs, egy családi mobilra hagytam magam rábeszélni. Internet nélkül. Tudatosan távol tartom magam a folyamatos ingerektől. Van munkahelyi számom, e-mail címem. Aki akar, elér. 

Rendszerszinten is dolgozik a változásért. Megalapította a Kisközösségi Programot és az Új Koma Hálót ökoközösségekből. Mit kínálnak ezek?

A Kisközösségi Programot 2008-ban indítottam el, több munkacsoportunk van, soha nem volt annyi önkéntesünk, mint most. Azon a tézisen alapul, hogy az ökológiai válság és hatásai ellen leginkább alulról szerveződő megoldásokkal, közösségi cselekvésekkel tudunk tenni, rendszerszinten főként ezek képesek hatást kifejteni. Amúgy én is tagja vagyok egy ilyen helyi közösségnek: lakóhelyemen, Csákváron csaknem hét éve működtetünk egy bevásárlóközösséget, a Vértesi Kamrát. Nem sok, heti egy-két óra munka, ha úgy vesszük, áldozat, mégis évek óta csináljuk pár társammal együtt, önkéntes alapon. De megéri, mert a nagybani piacról származó zöldségek és az ipari élelmiszerek helyett a családom és mások is a környéken minőségi, helyi élelemhez juthatnak. 

A Kiutak Podcast adásai meghallgathatók a YouTube-on és a Spotify-on is.

Miben más az Új Koma Háló?

Tíz évvel később már azért jött létre, hogy a helyi ökoközösségek hálózatba szerveződve még nagyobb hatást fejthessenek ki, egymást erősítsék, kapcsolódhassanak, tudjanak tapasztalatot átadni, cserélni. A covidjárvány idején stagnált, de az utóbbi időben ismét egyre bővül országszerte. Szervesen kapcsolódik hozzá a kiutak.hu portál 2019 óta. Tudásbázis alapvetően, de cselekvési tippeket is ad az ökologikus jövő iránt elkötelezett helyi közösségek tagjainak. Nemrég indult a Kiutak podcast, ide már cselekvő alanyokkal készülnek iránymutató beszélgetések. 

Hasonló programnak tűnik Rob Hopkins angol társadalomtudósé, aki a helyi közösségek megerősítését 50 országban célző szervezetet alapított. Kapcsolódnak?

Közvetlenül nem, de becsülöm Hopkinst, egy srófra jár az agyunk. Szinte azonos időben dolgoztunk ki hasonló programot, nyilván az övé jóval ismertebb. Ő is kívánatos jövőképekről beszél. Az ökológiai mozgalom világszerte adós az átütő erejű pozitív víziókkal. Pedig Martin Luther King sem azt mondta, hogy „van egy rémálmom”. Keveset beszélünk arról, hogy milyen világban akarunk élni. 

Tettekre fel! – Mozgalom indult a jövő hazai kertjeiért | Magyar Krónika

Az idei nyár hatalmas károkat okozott a földeken, és talán nem csak az agrárium jövőjével foglalkozó szakértőket hozta közös nevezőre: eljött az azonnali cselekvés ideje. A Patikakert alapítója, Tkacsik Márta tudásmegosztó mozgalmat indított a közös tettekért, a jövő kertjeiért.

És milyen világban akar élni?

Minden problémánkat termékekkel, szolgáltatásokkal próbáljunk megoldani. Végletes mértékben tolódott el ebbe az irányba az emberi működés. Pedig számtalan kutatás bizonyítja, hogy az emberi kapcsolatok szövete és minősége a legmeghatározóbb az életminőségünk szempontjából. Mégis atomizált egyének kultúrájában élünk. A hármas újrakapcsolódás szükségességéről szeretek beszélni. Olyan világot kívánok magunknak, amelyben ez megvalósul. Az emberi közösségek megerősödése az egyik szint, az élőlénytársainkhoz való újrakapcsolódás a másik, végül pedig ideje az ember meglehetősen kiürült spirituális dimenzióját is újrafelfedezni.