„Ez nem csak egy kert, állásfoglalás”– Tkacsik Márta kiszállt a digitális világ csúcsáról saját mikrokozmoszt teremteni

Már nem csak IT vagy ökokörökben cseng ismerősen egy ideje Tkacsik Márta neve. Itt-ott lehet olvasni, hallani a felvidéki lányról, aki egyedüli magyar nőként huszonévesen bábáskodott az internet születésekor, és a nyolcvanas évek végén rákapcsolta Szlovákiát a világhálóra. Miután elméleti matematikusból lett digitálisbiznisz-szakértőként pörgette a profitot huszonöt évig a globális piacon, kiszállt és alapított egy saját fenntartható mikrokozmoszt az analóg valóság egy szegletén, Budajenőn. Lassan másfél évtizede bogyós gyümölcsöket termeszt saját ökológiai gazdaságában öt hektáron az erdő szélén. A Patikakert nevét is egyre többen ismerik.

Hamvas Béla szellemiségével méri magát, így azt mondja, „még messze vagyok attól, hogy minden meglegyen itt, ami valóban szükséges az emberi létezéshez”. Biodiverz mintakert, kilencféle bogyós gyümölcs a fanyarkától a ritka fekete málnáig, mindenfélét termő kócos magaságyások, vadméhszálloda, mandulafák, nyulak, kakasok, tyúkok és juhok mindenesetre vannak. Mindezek centrumában egy nemzetközi építészeti díjakkal is kitüntetett passzív épületpáros áll, Márta lánya tervezte: két tisztán metszett kontúrú nyeregtetős ház pergolával.

Kertbejárásnak indult a vizit, de Mártánál nem lehet kijózanító tudásanyag felszippantása nélkül csak úgy andalogni. Előkerült aztán olyan nagyágyúk, mint Max Weber, Osvát Ernő, Szent-Györgyi Albert, a fekete szuperbogyók és a kis „haverjaink”, a mikrobák. Mindeközben a kertész kezei között két bárány született. 

Miért megy egy bodrogközi magyar lány a nyolcvanas évek kommunista Csehszlovákiájában elméleti matematika szakra? 

A komplex dolgok iránti kíváncsiságból. Mindig az összefüggésekre voltam kíváncsi. Ellentmondásos dolgok érdekeltek kislányként. Királyhelmecen az utcánkban tizenöt fiú volt, meg az öcsém, velük lógtam egy szem lányként. Fociztunk. Hamuban sült krumplit sütöttünk, mert az volt. Nagyon szerettem azt a szabadságot. A tanulást úgy oldottam meg, hogy megnéztem, mi a feladat másnapra, és mindenre szántam tizenöt percet. Sosem léptem túl. Ami ebbe az időkeretbe belefért, azt tanultam meg. 

És elég volt?

Kitűnő tanuló voltam, pedig a szüleim sosem tanultak velem. Anyám szintén matematikus volt, apám képzőművész, mindketten tanárok. Azt vallották, hogy ha egyedül nem megy, úgyis megette a fene. A gimnázium végén felvételi nélkül felvettek volna bárhová.

Mégis éppen a matematikát jelölte be.

Ettől a tudástól reméltem, hogy közelebb kerülhetek a nagy egész megértéséhez. Mindig is sokat akartam belesűríteni az életembe. Szavaltam, festettem, fotóztam. Már az egyetem alatt, húszévesen férjhez mentem, megszülettek egymás után a lányaim, huszonhárom évesen megvolt a kisdoktorim. A Csehszlovák Tudományos Akadémiára kerültem, és rögtön belecsöppentem az internet őskorába. Szombatonként megfőztem az ebédet, letettem aludni a gyerekeket, és mentem be a számítóközpontba. Minden érdekelt. Addig bütyköltem a böhöm orosz IBM-klóngépen futó szoftvereket, amíg be tudtam kapcsolni az akadémia huszonhat részlegét a világhálóba, lánykori nevén a TCP/IP hálózatba. Nem tudtam még, mire lesz jó, de azt éreztem, hogy ez a jövő. Az amerikaiak csak néztek, mikor eljöttek hozzánk. Megcsináltam az első online bankot is Szlovákiában, aztán 1992-ben már Magyarországra hívtak előadni arról, hogyan kell internetet csinálni. Közben rengeteget olvastam, világéletemben főztem, befőztem, varrtam. Ezeket a dolgokat soha nem engedtem el. Hatvankét éves leszek, de ételfutár még nem járt nálam. 

Tkacsik Márta Királyhelmecen született, 23 éves korában szerzett kisdoktori fokozatot a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem elméleti matematika szakán. Ő kötötte be a Csehszlovák Tudományos Akadémiát a világhálóba, elsők között volt e-mail-címe Kassán. A kilencvenes években költözött Magyarországra, nagy multi cégekhez igazolt az internetbizniszben. Bankok vezetőit segítette abban, hogyan használják az internet adta lehetőségeket. A kétezres években három társával együtt saját tanácsadó céget vezetett, kétszáz főre duzzasztva adták el. 2012-ben alapította meg a nagy tápsűrűségű fekete bogyósok vegyszermentes termesztésére, gyűjtésére és feldolgozására, a belőlük készült funkcionális élelmiszerek előállítására specializálódott mintakertjét Budajenő határában. A Patikakert fenntartható ökológiai gazdaság, látogatóközpont és szálláshely egyszerre. Évente másfél millió bogyós gyümölcsöt szüretelnek kézzel. Márta a palántázástól a termékfejlesztésen át a könyvelésig részt vesz minden folyamatban.

Egy matematikus lánya nem vallhat szégyent a háztartásban?

Valahogy így. Belém plántálták otthon, hogy akárhol tartasz az életben, lehetsz akár Nobel-díjas is, tudnod kell ellátni magadat, a családodat. Soha ne legyél kiszolgáltatott. A nyolcvanas években a matematika csak bizonyára férfiak által felfogható, magasröptű dolognak számított. Sokáig hátrányként éltem meg, hogy nő vagyok, ráadásul egyedüli nő az egyetemen, de a háztartás vezetése mellett a rendszerszemléletben is megtaláltam a női minőséget. Gondolkodni szerettem a legjobban. Megérteni, aztán elfogadni azt, amit nem érthetek. A doktorimat komplett gráfok színezési problémáiból írtam, egy megoldhatatlannak gondolt matematikai dilemmából. Egész messzire jutottam évek alatt, és maga a folyamat egy életre szóló tanulság volt. 

Mit tanult meg belőle?

Ha egységként nézek az első ötven évemre, akkor azt, hogy nem minden a hatékonyság, és az életet igenis a felesleges dolgok teszik biztonságossá, teljessé. Ez a tanulság ölt testet a Patikakertben. Éppúgy hiszek a tényekben, mint a természet erejében. A sötét oldalról jövök. Mást sem csináltam évtizedekig, mint hatékonyságot növeltem. Nyakig voltam az internetbizniszben. Repkedtem a világban, hogy a költséghatékonyság és a gyorsaság érdekében egyre jobb digitális üzleti megoldásokat szállítsak globális cégek színeiben, aztán a saját cégemmel. Egyszer csak elég lett. Belülről láttam és értettem meg, hogy fenntarthatatlan a mai gazdasági struktúra, amit én is építek. Egy lyukas halászhálót meg lehet javítani, hogy a hálózati utak, a szövet kulcspontjai helyreálljanak. Egy szétdarabolt globális fogyasztói értékláncot nem. Ha egyetlen elem is kiesik, az egész kártyavárként omlik össze. Az egész életünket leuralta a hatákonyságnövelő, egyre inkább beszűkítő, kiszolgáltatottságba sodró szemlélet. George Sorel jóslata valósággá vált. Azt mondta, hogy a 21. századi ember visszaesik az ősember szintjére, mert a világ már annyira összetett lesz, hogy nem fogja érteni, csak használni lesz képes.

Tényleg nem sokat tudok a mosógépem szoftveres hátteréről, bevallom. 

Persze, hogy nem, mert nem szorul rá. Más megoldja. És fárasztó is lenne mindent tudni. Nem lenne hatékony.

Egy írásában a hatékonyság diktatúrájáról beszél. Mit ért ezalatt?

Arra kényszerít a jelenlegi struktúra, hogy részterületekhez értsen mindenki, minden mást pedig szerezzen be, rendeljen meg és fizessen ki szolgáltatásként. Ezt a kényszerítettséget értem alatta. A vidéken is tetten érhető városiasodással talán ez a legnagyobb baj. A hatékonyság diktatúrája miatt a városi ember tudása és képességei beszűkülnek. Egyre szűkebb területre koncentrál, azon az egyetlen területen teljesít, és így keresi meg a megélhetéséhez szükséges anyagi javakat, amelyekből aztán minden mást másoktól vesz meg. Ráadásul a munka jellemzően nem ad belső megelégedettséget, különösen akkor nem, ha nem kapcsolódik valamilyen módon az élethez mint olyanhoz. Hiába a relatív magas pénzbeli juttatás, a városi ember tudat alatt haszontalannak, értéktelennek érzi magát. 

Ezért váltott?

Igen. Rendszeresek voltak az átdolgozott éjszakák és hétvégék. Egy szombati napon 2012 környékén elegem lett. Nem sokkal később inzulinrezisztenciát állapítottak meg nálam, és azt jósolták, hogy öt éven belül cukorbeteg leszek. Nem akartam belenyugodni. Eladtuk a céget, szünetet tartottam, és elkezdtem kutatni, milyen életmódváltással, táplálkozással tehetnék valamit az egészségemért. Így jutottam el a bogyós gyümölcsökig. A civilizációs életmód mellékhatásaként tele van a testünk szubklinikai gyulladásokkal, ezeket a vérkép például nem mutatja ki. Oxidatív stresszállapotokból fakadnak, ellenük ható gyulladáscsökkentő anyagokat kerestem. A kutatások szerint semmi nem olyan hatásos, mint az étrendünkből szinte teljes mértékben hiányzó bogyós gyümölcsök, többek között a bennük lévő flavonoidok. Szent-Györgyi Albert az emberi test szürke eminenciásainak hívta csak őket. Ma már agy-bél kapcsolatról beszélünk, tudjuk, hogy a boldogsághormon, a szerotonin a vastagbélben termelődik, a működésünk alapja tehát egy csodálatos kommunikációs hálózat. A virtuális kapcsolódások már nem érdekeltek, más alapokra akartam helyezni az életemet. Van, aki a testére figyel, másnak a szelleme fontos, és vannak, akiknek a lélek. Én az egészre vágytam. A természet antagonisztikus egyensúlyában folytonos változás van, számunkra feleslegesnek tűnő mozzanatokkal. Csakhogy annak is van hozadéka, ami a mi mércénkkel nem hasznos. A mi életünknek is ezt a dinamikát kellene lekövetnie. Erre törekszem a Patikakertben is. 

Mi van a névjegyén?

Patikakert-alapító.

Sommás.

Minden benne van, ami fontos. A Patikakert nem csak kert: életfilozófia és állásfoglalás. Max Weber óta tudjuk, hogy a társadalmi berendezkedés a felvilágosodás kezdetétől célorientált és nem értékorientált. Isszuk is a levét. Nem tudom magam kiszakítani ebből a szövetből, a Patikakert mégis egy mikrokozmosz. Annak a határozott véleménynek a megtestesülése, hogy a modern ember is a természet szerves része, sőt rászorul, nem tud meglenni nélküle. Nem irtottam ki semmit, hogy önkényesen telepítsek mást, amiből aztán mindenekfelett profitot termelek. Beleszerettem ebbe a területbe, és szövetségre léptem vele. Biodiverz, regeneratív ökológiai mintakertnek nevezhető. Olyan élettérnek tekintem, ahol számtalan élőlény él együtt békében. Növények, állatok és emberek. Teret tartok, behívok szereplőket, de nem avatkozom bele az együttélésbe. Erdőkertem is van – harminc év múlva érik be. Akkor működne jól a társadalom, ha sokan csinálnánk olyasmit, aminek az eredményét már nem elsősorban ők élvezik. 

„Van a jólét és van a jóllét” – mondja Gyulai Iván ökológus, a békén hagyott kertek apostola. „Az én koncepcióm a káosz.” Ez is az ő mondata. Azonos talajon állnak?

Nagyon tisztelem Ivánt. Mivel én nagyban csinálom, azzal egészítem ki az ő önellátásra törekvő permakultúrás gondolatát, hogy felelősségemnek érzem mások javára is fordíthatóan művelni a területemet. Senkit nem ítélek el azért, mert a városban él – én is egy hatodik kerületi teraszon, balkonládákkal kezdtem. De hiszem, hogy van a modern ember számára elérhető valós alternatíva, ezt szeretném felmutatni. Két éve találkoztunk egyébként Ivánnal, eljött hozzám. Mindketten úgy éreztük, mintha ismernénk egymást. Ő mondta, hogy „én csak úgy élek bele a világba, de láthatóan jól csinálom”. Bennem azért van célorientáltság, csak nem ragaszkodom már úgy a célokhoz, mint korábban. Úgy képzelem, hogy akik kapcsolódnak a Patikakerthez, a szövetségeseim. Nem vásárlók, látogatók, hanem olyanok, akik pontosan értik, hova jöttek, mi zajlik itt, és azt is, hogy miért van szükségük rá. Ezért végzek edukáló munkát is. 

És miért van szükségük rá?

Például azért, mert mindannyian érintettek vagyunk a nyugati világ egyik legnagyobb civilizációs problémájában, a minőségi éhezésben. Egy szegény parasztcsalád még száz éve is legalább háromszázféle növényt evett a tyúkhúrtól a csalánon át a veteményes zöldségekig és a hüvelyesekig, gabonafélékig. Ma ötvenfélét sem eszünk, ráadásul a beltartalmi értékük is sokkal rosszabb. Közben ma már tudjuk, hogy megszámlálhatatlan mikroba él bennünk. Tízszer annyi, mint a sejtjeink száma. Ezek a kis haverjaink, a mikrobák fogyasztják és dolgozzák fel a tápanyagokat, az ő biológiai végtermékeiket hasznosítjuk. Úgy lettünk teremtve, hogy a puszta létezésünk is egy dinamikus együttélés eredménye. Mikrobiológiai perspektívából nézve egészen abszurd, hogy minden szinten az individualizáció felé tartunk.

Nemrég elemezték az elmúlt negyven év angol nyelvű popdalait. Arra jutottak, hogy egyre gyakrabban szerepel az „én” és az „enyém” szó a szövegekben. 

Nem lep meg. Messzire nyúlnak vissza ennek a folyamatnak a gyökerei. Kezdődött a szekularizációval, a transzcendens lehasításával a valóságról. Aztán jött a természet cserben hagyása és a gépekbe vetett hit tarolása. Csányi Vilmos már az egyszemélyes közösségek koráról beszél: majd én kiválasztom magamnak a hiedelmet, majd én hűséges leszek magamhoz. Elkeserítő. Semmi sem biztos, már a nemi identitás is dilemma tárgya, és nincs megállás, kopogtat a transzhumanizmus kora. Ember és gép határai összemosódnak a mesterséges intelligenciában. Minden körülmény arra kondicionál, hogy örök bizonytalanságban élj és félj a jövőtől. Pedig a tudománynak is igazán két dologgal kellene foglalkoznia: a jelennel és az örökkévalósággal. Akinek kertje van, műveli és megéli a kert körforgásában, hogy valójában nincs halál, az létbizonyosságot szerez. Ez a létbizonyosság intellektuálisan nem hozzáférhető. A megélés visz hozzá. 

A Patikakert ilyen létbizonyosság?

Számomra igen. Örök folyamatban látom. Ha kinézek most, megjelenik előttem, hogy az a bokorsor februárban milyen csupasz, szomorú valami volt. Aztán magokat vetettem, és felfoghatatlan gyorsasággal növekedtek. Megjelenik előttem az is, amikor egy barátomnak salátát készítek a termésből, és látom a szemében, hogy ilyen finomat, sokszínűt életében nem evett. És látom, hogy jövőre újra kezdődik majd az egész elölről. Ide nem jön be semmi, és innen nem megy ki semmi, a termékeket leszámítva. Az ide vonzott élőlények szépen leharcolják egymással, hogy beálljon az élhető egyensúly emberi beavatkozás nélkül is. 

A saját kertjéből eszik?

Igen. Ez az én luxusom. Ma éppen saját fermentált céklát reggeliztem, porcsint, fermentált uborkát, kaprot és juhtúrót kovászos kenyérrel. De van egy kis feketemálna-pohárkrém a hűtőben. Megkóstolja?

Mindenképpen. Ha már a málnánál tartunk: van igazi szuperbogyó?

Az áfonyára mondják, pedig csak a marketingje erős az amerikaiak miatt, akik nagyban termesztik, és vegyszeres rásegítéssel hatékonyan érlelik össze a termést, hogy egyszerre lehessen szüretelni. Engem a hatékonyság nem érdekel, a hosszú távú megtérülésért dolgozom. Évente másfélmillió bogyót szedünk le kézzel, héjával együtt dolgozzuk fel őket a beltartalmi érték megtartása érdekében. Tartunk szedd magad napokat is. Minden bogyó ellensúlyoz valamilyen civilizációs ártalmat, mindben más a szupererő, amiért fogyasztani érdemes. Gyulladásokra a fekete berkenye a legjobb, de a kék mézbogyó például emésztési problémákra kiváló. 

Mit gondol a Patikakertből nézve a mesterséges intelligencia térhódításáról?

Önmagában gond, hogy bizonyos területeken az emberi intelligenciával minimum egyenértékűnek fogadjuk el, miközben az intelligenciáról sincs valós fogalmunk. Beszélünk persze érzelmi, vizuális, metakognitív és hasonló részintelligenciákról. De mit mondanak a lényegről? A tehetségről. Osvát Ernő adta szerintem a legjobb definíciót. Tehetség az, amikor többet tudsz, mint amit tanultál. A mesterséges intelligencia soha nem lesz tehetséges. Kizárólag bevitt adatokon alapul, nem képes önmagát meghaladni. Adnék neki egy marék élő talajt, hogy modellezze le, mi fog benne történni egy nap alatt. Egy marék talajban annyi élet van, ahány ember él a földön. El fog vérezni, hiszen mi magunk sem tudunk mindent erről, így nem tanítottuk meg rá, ahogyan a bennünk élő tíz a tizennegyediken számú mikrobilológiai élőlényt sem tudjuk kilistázni például. Az elméleti matematikából hozom azt a megélést, milyen egy csodálatos, zárt rendszer, és mik az ember hozzáférési korlátai. Nem elég listázni, elemezni, újrarendezni a valóság megnyitásához. 

„Rettenetes, hogy a tényektől sosem tudhatjuk meg a valóságot.” Rilke gondolata. Rímel?

Pontosan. Olyan az életünk, mint a matematikában a fraktáldimenzió. Rész az egészben, egész a részben. Újra meg kell tanulnunk a korlátok között megélhető végtelen szabadságunkkal élni, a teremtett világ részeként.