Két hatalmas trauma érte az emberiséget, a magyarokat a 20. században: a náci és a kommunista diktatúra rémtettei. Mindkettővel foglalkoztak?
Könyvünk a szovjet lágerekbe, ezen belül is a Gulagra elhurcoltakról, illetve ennek a traumának a családon belüli átadásáról, nehézségeiről szól. A holokauszt transzgenerációs kutatása jóval előrébb tart, az itt kidolgozott fogalmak, mint a transzgenerációs trauma vagy a transzgenerációs atmoszféra alkalmazható a Gulag-túlélők családjainál is. Ezért a holokauszt-szakirodalom ide vonatkozó részét is tanulmányoztuk. A Gulag társadalmi és családi emlékezetének összefüggéseire, a tapasztalatok nemzedékek közötti átadásának problémáira nagyon kevés figyelem irányult. Ezt a hiányt igyekeztünk könyvünkkel pótolni.
A Gulagról, a kommunista bűnökről végül is csak a rendszerváltás után lehetett nyíltan beszélni.
A köznyelvben a „gulag” kifejezést általánosságban használjuk, pedig különbséget kell tennünk kétféle rabtelep, a Gupvi és a Gulag között. Előbbibe tömegesen vitték el az embereket, hadifogolyként vagy „jóvátételi” munkára. A Gulagra koholt vádak alapján, bírósági ítélettel, politikai elítéltként kerültek a foglyok. Itt általában 7-11 évet töltöttek az elítéltek. Az államszocialista rendszerben egyáltalán nem lehetett erről beszélni. Minket a Gulag kapcsán elsősorban a történelmi trauma szélsőséges elhallgatása és ennek hatása érdekelt.
A generációk közötti emlékezetátadást vizsgáltuk a traumákkal való megküzdés szempontjából.
Azt, hogyan hatott a személyes emlékezet a családi kommunikációra és a társadalmi emlékezetre. Hogyan vált általánossá a hallgatás. Tudni kell, hogy a Gulagról 1953-55-ben hazatért túlélőket a határon megfenyegették, hogy nem beszélhetnek a velük történtekről. Félelmet keltettek bennük, és ez évtizedeken át hatott. Sokszor a családtagoknak sem mondták el, hogyan hurcolták el őket, mi történt ott velük, hogyan élték túl azokat az éveket. A család csak annyit tudott, hogy apa vagy anya fogságban volt az oroszoknál.
A holokauszt túlélői közül sokan ugyanígy nem beszéltek. Ezek szerint a megfélemlítésen túl van egy fájdalomból, szégyenből és ki tudja még miből összegyúrt oka a hallgatásnak.
Úgy találtuk, hogy az elhallgatásnak alapvetően három oka volt. A politikai tiltáson és a társadalmi amnézián túl volt személyes természetű is, az emberi természetből fakadó. Az ember nem szívesen mondja el a gyerekének, hogy bántották, megalázták, és a gyerek sem szívesen kérdezget ilyesmiről. A befogadó környezet is hiányzott. Előfordult, hogy a már felnőtt gyermeknek a munkahelyén el sem hitték, hogy az apja a Gulagon volt, és hogy ártatlanul vitték oda. Ha hiányzik a megértés, az ember nem beszél a traumájáról. A traumák kibeszélésének van lappangási ideje, és ez nem csak a történelmiekre érvényes. Az, hogy engem megaláztak, bántottak, nagy szégyen és erős visszatartó erő. A Szovjetunióba hurcoltak esetében a politikai tiltás is jelentős, ami társadalmi amnéziát eredményezett.
Összesen 35 interjút készítettünk hat év alatt, és szinte minden esetben, amikor először kerestük meg a hozzátartozót, zömében a Gulagot túlélők gyerekeit, az volt az első mondatuk, hogy nem tudok segíteni, nem tudok semmit, ez nálunk nem volt téma.
Mire rögtön azt feleltük, minket éppen ez érdekel. Gondoljunk bele: ez a második generáció is már hatvan-hetven éves, és nem vagy alig valamit tud a szülő tragédiájáról. A beszélgetések során kiderült, hogy azért vannak információik, de az alapélmény az, hogy keveset tudnak. És az interjúkat egymás mellé téve ez lett a közös nevező: a hallgatás, a titok. Sokan a Gulag szót is csak a rendszerváltás után ismerték meg.
Gondolom, nagy szerepe volt ebben Szolzsenyicin könyvének.
Igen, A Gulag-szigetcsoport megjelenése után terjedt el a köznyelvben a „gulag” fogalma. A Gulag-túlélők gyerekei is csak fiatal felnőttként hallották a szót, és már érett emberek voltak, amikor értelmezni tudtak bizonyos jeleket. Például, hogy a Gulagról hazatért szülő tudott oroszul, méghozzá nagyon jól.
Ha a tényeket nem is mondták el, de biztosan volt egyéb jele a velük történteknek. Például, hogy a munkatáborból hazatért ember nem engedett ételt kidobni, vagy hasonló.
Voltak ilyenek, például, hogy az asztalnál mindent meg kell enni, nem szabad meghagyni egy falatot sem. Volt, aki idős korában kenyeret dugdosott a zsebébe, vagy este a földre feküdt le aludni, mint egykor a lágerben – idős korban erősebben törtek fel az elnyomott élmények. Kicsit kitértünk a könyvben a transzgenerációs trauma jelenségére, de mi nem ebből a szempontból vizsgáltuk a történeteket. Ehhez hosszabb időt kellett volna egy-egy túlélő gyermekével tölteni. Volt olyan interjúalany, aki maga fogalmazta meg, hogy vonatkozik rá ez a fogalom. Egyikük azt mondta, gyerekkorában mindvégig azt érezte, hogy az apja elhallgat előle valamit, távol is került tőle emiatt. Ma már érti az okát, szeretettel és tisztelettel gondol az édesapjára.
Ezek az emberek lelkileg, fizikailag megtörten tértek haza, és akkor még jött a hallgatás parancsa és a félelem.
Mivel a Gulagra elhurcoltakat – legtöbben leventék voltak, 17–20 évesek – a szovjet törvények alapján ítélték el Magyarországon, politikai fogolyként kerültek a munkatáborokba, ami későbbi életüket alapvetően meghatározta. Hazatértük után büntetett előéletűeknek számítottak, ez korlátozta a lehetőségeiket. Családalapítás, tanulás, munka – mindenhol hátrányból indultak.
A könyvben rémtörténetek is olvashatók. Üstben megfőzött szakácsról, az őrről, akinek feltálalták a kutyáját, gyilkosságokról.
Érdekes módon a rémtörténetek gyakran megjelentek a továbbadott emlékekben, ezek nyilván jól elmesélhetők. Az is kiderült, hogy a szülők idős korukban jobban megnyíltak. A politikai helyzet is változott, és az ember megöregedve szívesebben mesél a múltjáról, tudja, hogy már nem sokáig lesz lehetősége átadni a tapasztalatait, élményeit. Volt olyan Gulag-túlélő, aki idős korában eljárt iskolákba mesélni a gyerekeknek, mert kötelességének érezte.
A könyvében szereplő egyik családnál pedig a Gulágról hazatért nagyszülő az unokájának mesélte el a történetét.
Az emlékek átadásának különböző módjaival találkoztunk. Volt olyan túlélő, aki unokájának az esti mesébe szőve adta tovább saját élményeit. Volt, aki önéletrajzot írt, és a gyereke abból tudta meg a fogság részleteit.
Nagy adósság, hogy nem készültek erős filmek a Gulagról.
Az első játékfilm, az Örök tél 2017-ben készült, Szász Attila rendezte.
Első és utolsó… A holokausztról minden korosztály számára érvényes és maradandó alkotások születtek. Nem kellene melléjük tenni ilyen filmeket is?
Egyetértek, a filmeknek fontos szerepe van a múlt megismerésében. A játékfilm segít átélni a történeteket, együttérzést kelt, vizuálisan segít elképzelni az embertelen körülményeket. A dokumentumfilmek a rendszerváltás környékén, mint a Gulyás Gyula és Gulyás János rendezte a Málenkij robot és Sára Sándor Magyar nők a Gulágon-ja az első jelentős áttörést hozta a témáról való nyilvános beszédben.
Ketten írták ezt a könyvet, meséljen a szerzőtársáról, Németh Brigittáról.
Brigitta könyvtárostanár a Szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban, mi az életben is egy pár vagyunk. Együtt készítettük az interjúkat, közösen dolgoztuk fel őket. Az elmúlt hat évünket teljesen áthatotta ez a munka, még a vasárnap reggeli kávézás közben is arról beszéltünk, melyik interjúból mit emeljünk ki, és miért.
