A 19. század végén határvita alakult ki a Venezuelai Köztársaság és Brit Guyana között. Az Egyesült Államok döntőbíróként akart fellépni az ügyben, azonban a britek nem álltak kötélnek. A helyzet folyamatosan eszkalálódott, a „kardcsörtető” politika pedig szövetségesre talált a sajtóban. A hisztérikus kedélyállapotok lehűtésében Pulitzer József magyar sajtómágnás és lapja, a The World járt élen.
| Pulitzer József a hanyatló The World című napilap felvirágoztatása után, sajtómágnásként fontos szerepet töltött be a modern amerikai zsurnalisztika megteremtésében, eközben pedig az Amerikai Egyesült Államok bel- és külpolitikájára is hatást gyakorolt. Arról, hogy miként kampányolt Grover Cleveland demokrata elnökjelölt mellett, korábbi cikkünkben írtunk. |
A 19. század második felében a Venezuelai Köztársaság és a gyarmati sorban lévő Brit Guyana kapcsolatát folyamatosan határviták terhelték. A konfliktus akkor éleződött ki, amikor aranyat találtak a vitatott hovatartozású vidéken. Venezuela 1887-ben megszakította a diplomáciai kapcsolatait Nagy-Britanniával, és a Monroe-elvre hivatkozva az Egyesült Államokat kérte fel döntőbírónak.
„Amerika az amerikaiaké” – foglalható össze tömören a Monroe-elv. Persze ez a szlogen másként csengett a 19. század elején, illetve a polgárháború után, amikor az Egyesült Államok rálépett a nagyhatalommá válás útjára. James Monroe amerikai elnök így fogalmazott az 1823. december 2-i kongresszusi üzenetében: „Tartozunk annyival […] az Egyesült Államok és ezen hatalmak [ti. az európai nagyhatalmak] között fennálló szívélyes viszony miatt, hogy kinyilvánítsuk: a rendszerük kiterjesztésére irányuló bármilyen kísérlet a nyugati félgömbön veszélyt jelent békénkre és biztonságunkra nézve. Az európai hatalmak már létező gyarmatainak ügyeibe eddig sem avatkoztunk bele, és ezután sem szándékozunk.”
Lényegében azt várták el az európai nagyhatalmaktól, hogy fejezzék be a gyarmatosítást, tartsák tiszteletben a független közép- és dél-amerikai országok szuverenitását, valamint ne próbálkozzanak restaurációval. Cserébe az Egyesült Államok tiszteletben tartotta a status quót, tehát a már meglévő gyarmatok ügyeibe nem avatkoztak be, továbbá az európai politikától is távol tartották magukat. A be nem avatkozás és a semlegesség politikája – így aposztrofálták már a korban a Monroe-elvet.
1895-ben az amerikai elnöki tisztet az egy ciklus kihagyásával újraválasztott Grover Cleveland töltötte be. A választások közeledtével a demokrata politikus igyekezett kampánycélokra felhasználni Venezuela és a Brit Guyana közötti fezsültségeket. Az országban uralkodó angolellenességre és a nacionalista érzelmekre próbált építeni, ami a demokrata és a republikánus híveket egyaránt jellemezte. Cleveland szívesen felkarolta a „védtelen” köztársaság ügyét a gyarmattartókkal szemben, a sajtó és a közvélemény pedig támogatta az elnököt.
Az amerikai külügy radikálisan és provokatívan lépett fel, jegyzéket küldtek a brit kormánynak, amelyben a Monroe-elvre hivatkozva követelték, hogy döntőbíróság rendezze a határvitát. Azzal vádolták a birodalmat, hogy sérti Venezuela területi integritását. A britek eleinte válaszra sem méltatták az üzenetet, majd pár hónappal később Lord Salisbury miniszterelnök és külügyminiszter válaszolt. Kétségbe vonta a Monroe-elv nemzetközi jogi jelentőségét, illetve elutasította konfliktus döntőbíróság elé vitelét.
A kedélyeket azonban már nem lehetett lehűteni. Theodore Roosevelt New York-i rendőrfőnök például Kanada elfoglalását javasolta arra az esetre, ha az angolok nem engednek.
Cleveland saját csapdájába esett, az alapvetően imperializmusellenes elnök határozott fellépésével pusztán szavazatokat akart szerezni, a nép azonban szinte követelte az eszkalációt – legalábbis a sajtóvisszhangokból erre lehet következtetni. A diplomáciai kudarc után felindult elnök, hogy népszerűségét mentse, előre menekült. A Kongresszushoz intézett beszédében leszögezte, hogy akár az erőszaktól sem riad vissza, hogy megállítsa a Brit Birodalom dél-amerikai terjeszkedését.
Egy új tervvel rukkolt elő, amely a határvita eldöntésére egy Kongresszus által jóváhagyott bizottság létrehozását irányozta elő. „Miközben ezen ajánlataimat megteszem, teljes mértékig tudatában vagyok minden ezzel járó felelősségnek és mindazoknak a következményeknek, melyeket maguk után vonhatnak…” – zárta beszédét az elnök vészjóslóan. A közvélemény és a sajtó szinte már a háborúra készült. Az elnök üzenete eljutott az iskolákba, polgárháborús veteránok ajánlották fel a szolgálataikat.
Közben a Kongresszus mindkét háza elfogadta a javaslatot, és 100 ezer dollárt szavaztak meg a „független” vizsgálóbizottság felállítására. Anglia ekkor kezdett ráeszmélni, hogy mekkora a baj. Az amerikai sajtó pedig tovább hergelte az olvasókat. A The Sun mindenkit árulónak bélyegzett, aki ebben a helyzetben nem áll ki az elnök mellett. „Egyetlen órát sem vesztegethetünk el, hogy felkészüljünk az országra háruló kötelesség teljesítésére” – írták. A The New York Times és a The New York Tribune pedig igyekezett nevetségessé tenni azokat, akik békés megoldást sürgettek.
Persze higgadtabb hangok is megszólaltak, de nem ők számítottak a többségnek. A tekintélyesebb lapok közül például a The New York Herald, a Pulitzer József-féle The World és a The Evening Post helyezkedett szembe a közhangulattal és állt ki a békés rendezés mellett. Utóbbi így fogalmazott a helyzet kapcsán 1895. december 18-án: „Szomorú és megdöbbentő, hogy bárki, aki az Egyesült Államok elnökének magas tisztét tölti be, egyszerűen politikai játékot űzzön a háború és béke nagy horderejű kérdéséből.”
Pulitzer célul tűzte ki az ország nacionalista kedélyállapotának „lehűtését”. Publicisztikáiban kifejtette, szerinte miért nem vonatkoztatható a Monroe-elv a Venezuela és Brit Guyana közötti konfliktusra. Hangsúlyozta, hogy a beavatkozás nem az ország érdeke, hanem pusztán az elnöké. Lapja vezércikkek és szerkesztőségi cikkek sokaságában állt ki a semlegesség mellett, valamint próbált úrrá lenni a hisztérikus közhangulaton, Pulitzernek azonban rá kellett jönnie, hogy a racionális érvek nem lesznek elegendőek.
Úgy látta, hogy az érzelmekre kell hatni, és az angol–amerikai kapcsolatok fontosságáról, valamint a két nép közötti barátságról kezdett cikkezni. A béke jegyében akciót hirdetett 1895. december 20-22-én, és táviratok százait küldte ki angol közéleti személyiségeknek.
„Néhány békülékeny, barátságos szót, amely segít visszafogni a zajt, lecsillapítani a szenvedélyt, józan gondolkodásra bírni az embereket, s ami elejét veheti a szerencsétlenségeknek” – ezt kérte tőlük.
Az első válaszok karácsony előtt érkeztek meg, amelyeket Pulitzer „Béke és jóakarat” cím alatt közölt. Többek között Gladstone volt miniszterelnök és a trónörökös walesi herceg, valamint fia, a yorki herceg is reagált. A későbbi uralkodók (VII. Edward és V. György) hangsúlyozták, hogy „őszintén hisznek abban, hogy a jelenlegi válság mindkét ország számára kielégítő módon rendeződik, s ugyanaz a szoros barátság fogja követni, amely már oly sok éve fennáll közöttük”. A brit külügyminiszter ilyen formában nem reagálhatott a megkeresésre, de a titkára biztosította az amerikai olvasóközönséget Lord Salisbury baráti érzéseiről.
A várt hatás nem maradt el, a háborús közhangulat csitulni kezdett, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kapcsolatai rendeződni látszottak, a két ország diplomáciai viszonyát pedig a békére való törekvés jellemezte a továbbiakban. A Venezuela és Guyana közötti konfliktust végül tárgyalásos úton rendezték az országok. 1899-ben a vitatott területek nagy részét a brit gyarmat kapta.
Pulitzer békeakciójával nemcsak az amerikai, hanem a brit közvélemény tiszteletét is kivívta, óriási presztízsre tett szert. Atárgyalásos rendezés, illetve a béke fontosságát, valamint a sajtó felelősségét hirdette. Ezt az ázsióját sikerült később, a spanyol–amerikai háború idején lerombolnia a magyar sajtómágnásnak.
A cikk Csillag András: Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó című munkája alapján készült.
