Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
Hogy lehet élettel megtölteni a kongó óvárost? Sok település keresi a választ a kérdésre; Veszprém talán meg is találta. Az Európa kulturális fővárosa program lehetőségeit kihasználva az üresen álló régi házakba új funkciókat álmodtak. Ilyen helyszín a Szabadság tér elején található Papírkutya is.
A fővárosi bulinegyed sűrűjéből egy másfajta vendéglátás világa felé indult néhány évvel ezelőtt Pék Attila és Rétfalvi Bernadett. Az akkor kétgyermekes, szakmájában rutinos páros a pesti pörgést Veszprémben gondolta újra, a vágyott természetközelséget pedig Balatonalmádiban találta meg. „Veszprémi születésű vagyok, de jó időre magam mögött hagytam a várost. Az egyetem mellett számos vendéglátóhelyen dolgoztam, egy rövid ideig Spanyolországban is éltem. Attila a végzettsége szerint is vendéglátós, ebben a közegben találtuk meg egymást és a közös jövőnket is” – mesél Bernadett a kezdetekről. Az olyan budapesti kulthelyek, mint a Hivatal kávézó, a Csiga Cafe vagy a Fecske presszó felfuttatásában részt vevő Attiláék a romkocsmanyitási hullámot követően egyre inkább úgy érezték, csendesebb vizekre evezné- nek. „Eljött az a pont, amikor már nem tudtunk és nem is akartunk alkalmazkodni ehhez a szellemiséghez. Normalitásra vágytunk. Egy olyan otthonos légkörre, ahol minden korosztály jól tudja érezni magát” – mondják egyetértésben ott, ahol mindezt meg is valósították, veszprémi kultúrbisztrójukban.
A Szabadság tér elején található, a család legendás Bodza kutyája után Papírkutyára keresztelt helyre nem is szükséges és nem is lehet címkéket aggatni. Az egy napszakon belül több oldalát is megmutató Papírkutya nem a sarokban ülő típus: általában verssel az ajtaján fogad, színpadán esténként neves hazai és külföldi jazz-zenészek koncertjeivel szórakoztat, különleges ételekkel és egyedi rumkollekcióval marasztal, falain folyamatosan frissülő tárlatokkal inspirál.
A jelen sikeréért azonban még az olyan fekete öves vendéglátósoknak is meg kellett küzdeniük, mint a Pék– Rétfalvi házaspár. „A költözésünk előtt megegyeztünk, hogy nem vállalunk szezonális munkát, hiszen így a gyerekektől vennénk el a közös nyár élményét. A férjem az első évben még ingázott a pesti érdekeltségek miatt, majd – már három gyermekkel – ténylegesen áthelyeztük ide a fókuszt. Ekkor találtunk rá erre az üzlethelyiségre, amely korábban Veranda néven lakberendezési boltként működött” – mondja Bernadett, de gyorsan hozzáteszi, le is mondtak a lehetőségről, ugyanis a felújítás mértékéhez képest nem találták reálisnak a bérleti díjat.
Ekkor, épp a megfelelő pillanatban indult az Utcakép fejlesztési program, amelynek vezetői egy kulturális többletet adó programhelyszínt álmodtak az üres falak közé. „Persze ahogy kiírták a pályázatot, jelentkeztünk. Így végül egy kisebb kanyarral, de szépen összeértek a céljaink a várossal” – mosolyog Bernadett. A rájuk jellemző profizmussal vágtak bele a korántsem egyszerű felújítási folyamatokba.
Mint mondják, volt, hogy rezgett a léc, mégis mindig túljutottak a nehézségeken, ez pedig garancia a jövőre is. „Első fecskék voltunk az itteni fejlesztések kezdetekor. Ráadásul a világjárvány miatt egy hónappal a nyitás után be is zártuk az ajtókat. Így a megálmodott közösségi térből pont a tartalom hiányzott” – emlékszik vissza Attila azokra az időkre, amelyeket elképzelni is nehéz most, mikor a Papírkutya Veszprém egyik legnépszerűbb találkozási pontjaként üzemel.
Dél környékén egymásnak adják a kilincset az „ebédelő csoportok”, amelynek tagjai itt ismerték meg egymást, de azóta együtt fogyasztják el napi menüjüket, és az sem ritka, hogy harmincas fiatalok a szüleikkel érkeznek a hangulatos térbe. A társaság mellett a menü is egyedi: mindennap kétféle, húsos és vegetáriánus fogásból választhatnak a betérők, olyan kellemes meglepetésekkel közöttük, mint a pho leves vagy a hummusz. „Mindig figyeljük az arcokat, és egyelőre úgy tűnik, befogadják az újító szándékot – nevet Bernadett, és hozzáteszi: – Azt hiszem, ez a hely pont attól lett ilyen élhető, hogy emberi.”
Mivel a személyesség erejére a családnak is szüksége van, a házaspár szeretné, hogy az eltelt három év után meg is éljék az emlegetett normalitást. „Itt egyébként az ember hamar megszokja azt, ahogy létezik – jegyzi meg a háromgyermekes édesanya. – Kedves fiatalkori barátokat üdvözöl a saját vendéglátóhelyén, majd a gyerekeivel sétálgat a nádas mellett a Balaton partján. Most már remélem, meg is tudjuk találni az összhangot a kettő között.”
Mint egy kéttörzsű, dús lombú fa, úgy kapaszkodik Noszvaj talajába Balázs Péter szobrász, természetművész és Tátrai Vanda keramikus, meseterapeuta, természetgyógyász életműve. Jövőt álmodtak a noszvaji barlanglakások helyén, ahol évtizedekig a nyomor fészkelt. Balázs Péter portréja.
A legcsúnyább fa is szép, a boksák világában felnőni pedig olyan, amit nem lehet csak úgy elfelejteni – vallja Polgár József faszénégető. A répáshutai mester egy letűnt szakma titkairól és a Bükk békéjéről mesélt.
A „bükki füvesember lánya” maradt – édesapja nélkül, a családja kedvéért a világban ingázva is. Lopes-Szabó Zsuzsa kezdettől vállvetve vitte Szabó Gyuri bácsival a Györgytea misszióját. Ma már általa formálódik élethivatás a bükkszentkereszti gyógynövénykertből a következő nemzedéknek.
Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése erdők ölelésében, különleges mikroklímával, gyógyító környezettel várja az értékalapú, csendes élet után vágyakozókat. Lovass Adél és Veres Zoltán számára Bükkszentkereszt ennél is többet adott: egy helyet, ahol összekapcsolódva tanulhatnak, fejlődhetnek, alkothatnak.
