Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád
Hogy lehet élettel megtölteni a kongó óvárost? Sok település keresi a választ a kérdésre; Veszprém talán meg is találta. Az Európa kulturális fővárosa program lehetőségeit kihasználva az üresen álló régi házakba új funkciókat álmodtak. Ilyen helyszín a Szabadság tér elején található Papírkutya is.
A fővárosi bulinegyed sűrűjéből egy másfajta vendéglátás világa felé indult néhány évvel ezelőtt Pék Attila és Rétfalvi Bernadett. Az akkor kétgyermekes, szakmájában rutinos páros a pesti pörgést Veszprémben gondolta újra, a vágyott természetközelséget pedig Balatonalmádiban találta meg. „Veszprémi születésű vagyok, de jó időre magam mögött hagytam a várost. Az egyetem mellett számos vendéglátóhelyen dolgoztam, egy rövid ideig Spanyolországban is éltem. Attila a végzettsége szerint is vendéglátós, ebben a közegben találtuk meg egymást és a közös jövőnket is” – mesél Bernadett a kezdetekről. Az olyan budapesti kulthelyek, mint a Hivatal kávézó, a Csiga Cafe vagy a Fecske presszó felfuttatásában részt vevő Attiláék a romkocsmanyitási hullámot követően egyre inkább úgy érezték, csendesebb vizekre evezné- nek. „Eljött az a pont, amikor már nem tudtunk és nem is akartunk alkalmazkodni ehhez a szellemiséghez. Normalitásra vágytunk. Egy olyan otthonos légkörre, ahol minden korosztály jól tudja érezni magát” – mondják egyetértésben ott, ahol mindezt meg is valósították, veszprémi kultúrbisztrójukban.
A Szabadság tér elején található, a család legendás Bodza kutyája után Papírkutyára keresztelt helyre nem is szükséges és nem is lehet címkéket aggatni. Az egy napszakon belül több oldalát is megmutató Papírkutya nem a sarokban ülő típus: általában verssel az ajtaján fogad, színpadán esténként neves hazai és külföldi jazz-zenészek koncertjeivel szórakoztat, különleges ételekkel és egyedi rumkollekcióval marasztal, falain folyamatosan frissülő tárlatokkal inspirál.
A jelen sikeréért azonban még az olyan fekete öves vendéglátósoknak is meg kellett küzdeniük, mint a Pék– Rétfalvi házaspár. „A költözésünk előtt megegyeztünk, hogy nem vállalunk szezonális munkát, hiszen így a gyerekektől vennénk el a közös nyár élményét. A férjem az első évben még ingázott a pesti érdekeltségek miatt, majd – már három gyermekkel – ténylegesen áthelyeztük ide a fókuszt. Ekkor találtunk rá erre az üzlethelyiségre, amely korábban Veranda néven lakberendezési boltként működött” – mondja Bernadett, de gyorsan hozzáteszi, le is mondtak a lehetőségről, ugyanis a felújítás mértékéhez képest nem találták reálisnak a bérleti díjat.
Ekkor, épp a megfelelő pillanatban indult az Utcakép fejlesztési program, amelynek vezetői egy kulturális többletet adó programhelyszínt álmodtak az üres falak közé. „Persze ahogy kiírták a pályázatot, jelentkeztünk. Így végül egy kisebb kanyarral, de szépen összeértek a céljaink a várossal” – mosolyog Bernadett. A rájuk jellemző profizmussal vágtak bele a korántsem egyszerű felújítási folyamatokba.
Mint mondják, volt, hogy rezgett a léc, mégis mindig túljutottak a nehézségeken, ez pedig garancia a jövőre is. „Első fecskék voltunk az itteni fejlesztések kezdetekor. Ráadásul a világjárvány miatt egy hónappal a nyitás után be is zártuk az ajtókat. Így a megálmodott közösségi térből pont a tartalom hiányzott” – emlékszik vissza Attila azokra az időkre, amelyeket elképzelni is nehéz most, mikor a Papírkutya Veszprém egyik legnépszerűbb találkozási pontjaként üzemel.
Dél környékén egymásnak adják a kilincset az „ebédelő csoportok”, amelynek tagjai itt ismerték meg egymást, de azóta együtt fogyasztják el napi menüjüket, és az sem ritka, hogy harmincas fiatalok a szüleikkel érkeznek a hangulatos térbe. A társaság mellett a menü is egyedi: mindennap kétféle, húsos és vegetáriánus fogásból választhatnak a betérők, olyan kellemes meglepetésekkel közöttük, mint a pho leves vagy a hummusz. „Mindig figyeljük az arcokat, és egyelőre úgy tűnik, befogadják az újító szándékot – nevet Bernadett, és hozzáteszi: – Azt hiszem, ez a hely pont attól lett ilyen élhető, hogy emberi.”
Mivel a személyesség erejére a családnak is szüksége van, a házaspár szeretné, hogy az eltelt három év után meg is éljék az emlegetett normalitást. „Itt egyébként az ember hamar megszokja azt, ahogy létezik – jegyzi meg a háromgyermekes édesanya. – Kedves fiatalkori barátokat üdvözöl a saját vendéglátóhelyén, majd a gyerekeivel sétálgat a nádas mellett a Balaton partján. Most már remélem, meg is tudjuk találni az összhangot a kettő között.”
Mint egy kéttörzsű, dús lombú fa, úgy kapaszkodik Noszvaj talajába Tátrai Vanda keramikus, meseterapeuta, természetgyógyász és Balázs Péter szobrász, természetművész életműve. Jövőt álmodtak a noszvaji barlanglakások helyén, ahol évtizedekig a nyomor fészkelt. Tátrai Vanda portréja.
Egy hely, ahová betérni olyan érzés, mintha jó ismerőseinket látogatnánk meg. A bükkszentkereszti Bükki Ízek Vendégasztal megálmodójával és éltetőjével, Telekes Gabriellával közösségről, helyben megtermelt alapanyagokról és a környék négy évszakos varázsáról beszélgettünk.
Juliette Binoche megáll a lépcsőfordulóban, bocsánatkérően rám néz, a karomra támaszkodik, leveszi nagyon magas sarkú cipőjét, és mezítláb jön tovább a lépcsőn. Lillafüreden vagyunk, a Palotaszállóban. Nemsokára autóba ülünk, és a miskolci Művészetek Házába megyünk, ahol átveszi a CineFest Európa-díját.
Nem menne innen sehová, pedig jó néhány szép vidéken járt már. Azt mondja, az ember mindig elvágyik valahová, ezért nem veszi észre azt, ami helyben jó. Neki a Bükk a minden, szép és igaz borok talaja, családi kötelékek hordozója. Borbély Rolanddal a Gallay Kézműves Pincészet történetéről beszélgettünk.
