Természethez közel élő és dolgozó emberként mit jelentenek önnek a nyomok?

Gyerekkoromban Perőcsényben még nem volt járda. Még kövezett utak se nagyon. Kis ösvényeken közlekedtünk. Ezek általában sárosak voltak. Minden ház előtt ott volt a sárlehúzó, mellette a fakés. Ha ment az ember valakihez, a ház előtt lepucolta a sáros cipőjét. A kukoricából font szőnyegen még a talpat is le lehetett törölni. Amikor közeledett a tavasz, azt úgy mondták, hogy „na, már nyomás van”. Ez azt jelentette, hogy már nem ragad be a lábad a sárba, csak kicsit benyomódik a földbe, nyomot hagy. Örült mindenki, amikor már „nyomás” volt, mert jött a tavasz. Télen is elárulták az embert a nyomai. A fatolvajok, a vadorzók nyomokat hagytak a hóban. Az orvvadászok mindenféle trükköket alkalmaztak, hogy eltüntessék maguk után az erdőben. Visszafelé mentek, elsöpörték maguk után a nyomokat. Ezek voltak az első nyomok az életemben. Az emberi nyomok. Amikor már kezdtem járni az erdőt, érdekelt, hogy ez meg az melyik állat nyoma.

Volt valaki, aki bevezette a nyomolvasás művészetébe?

Ez észrevétlenül történik. Lehettem öt-hat éves, a családnak még voltak tehenei. Hoztak valamit tehénfogattal. A tehenek elkezdték szaglászni az utat a ház előtt. Nagyapám mondta, hogy azért szaglászták, mert éjszaka arra járt a róka. Meg is találtam a nyomait a sárban. Amikor vadőr lettem, nagyjából már ismertem az állatok nyomait. Meg kellett tudni különböztetni mondjuk a szarvasbika nyomát a szarvastehénétől, a vaddisznóét a szarvasétól.

Gyerekkorában voltak még Perőcsényben igazi erdei emberek?

A második világháború után nagymértékű orvvadászat folyt a Börzsönyben. A hatóság bizonyos fokig el is tűrte, mert az embereknek nem volt mit enniük. Húshiány volt.

Történt például olyan, hogy lakodalomra készültek, és hét-nyolc ember a nyakába vette a Börzsönyt, hogy húst szerezzen. Egy hétig kószáltak, és azalatt egyetlen szarvast tudtak lőni. Az 1950-es évek elején alig volt vad a Börzsönyben. Ezek az orvvadászok a nyomolvasás mesterei voltak.

Még mielőtt bekapcsoltam a diktafont, mesélt a jégkorszak idején errefelé vonuló rénszarvascsordákról, az ősi nyomokról. Mennyire érdeklik a tájban elsüllyedt históriai emlékek?

A természetvédelmi őrnek kötelessége a régészeti örökségvédelemben részt venni. Van régi emlékem erről. Az 1970-es években apám szőlőt akart telepíteni a kertben. Ahogy ástak, egyszer csak beszakadt valami. Egy kemencét ástak ki. Cserépdarabok, csontok kerültek elő belőle. Gyerekkoromban volt egy osztálytársam, aki már „hülyített” a geológiával és a régészettel. Szerintem a múlt így vagy úgy minden embert foglalkoztat. Engem különösen. Elkezdtem kiásni a kemencét. Kibontottam, lassan kirajzolódott a boltíve. Bementem a váci múzeumba, és elmondtam, mit találtam. Egy fiatal régész hölgy, Kővári Klára kibuszozott, lemérte és felmérte, amit kellett. Közben kérdezgetett engem is erről-arról, hogy mi merre van a környéken. Motorral kimentünk a terepre kutakodni. A Pusztatorony nevű hely közelében cserépdarabokat találtunk, és mutogatta nekem, hogy ez a cserép kelta, az honfoglalás kori. Ezek után már mindig gyűjtögettem a cserepeket, akármerre jártam.

Mi lett aztán a kemencével? Melyik időszakból származott?

Középkori eredetű volt, 15-16. századi. Feltárták, felmérték, a régészeti topográfiában szerepel. Ez a keresgélőszenvedélyem azóta is megmaradt.

Ha az erdőben munkagépek által hagyott mély nyomokat látok, mindig megnézem, hátha kifordult valami a földből. Patics, cserépdarab. Ha szebb dolgot találok, elküldöm a régészeknek.

Mint mondtam, a természetvédelmi őrszolgálatba beletartozik a régészeti örökségvédelem. Ha találok valahol egy fémdetektoros „kincskeresőt” az erdőben, igazoltatnom kell. Vagy ha valaki az erdőben ásogat, őt is.

2017-ben annak a dombnak a közelében talált farkasnyomokat, ahol most üldögélünk.

Az év novemberében leesett a hó. Egy kollégám szólt, hogy Diósjenő fölött, az erdőben farkasnyomokat talált. Fotókat láttam róluk, tényleg farkasnyomnak tűntek. Aztán decemberben, amikor újra havazott, a Nagy-Oros-bércen én is találtam farkasnyomokat. Ez akkoriban nagy hír volt, felkapta a sajtó is. Több zsákmányállatot is találtam, szarvasborjúkat fogott meg. Jöttek az újságírók, tévéstábok, mindenki interjút akart a börzsönyi farkassal kapcsolatban. Aztán 2022 márciusában egy farkas ramazúrit csinált Nagybörzsönyben. Egy gazdálkodó lekerítette az erdő szélét egy három kilométeres kerítéssel, hogy a szarvasok ne tudjanak bejárni a vetésbe. A farkas rájött, hogy ha meghajtja a szarvasokat a gabonatáblán, akkor bele fognak szaladni a kerítésbe. Élt is a lehetőséggel. Egy farkas képes akár 15-20 kiló húst is megenni. Megeszik ekkora mennyiséget, kicsit odébb megy, és ott kiöklendezi, aztán egy nap alatt elfogyasztja, addig őrzi. Csípte ez a farkas a vadászok szemét. Több szarvast is leterített ott. Néhány hónap után eltűnt, nem tudni, mi történt vele. Ez az állat az Ipoly és a Garam közötti, Ipoly-hátságnak nevezett erdős területre is átjárt a Börzsönyből. Ott sok a dámvad, az is ideális zsákmányállat a számára. De bejárta az egész Börzsönyt is Honttól Kóspallagig. A kertem végében is megfordult. Egy napon vékony hó esett, és megtaláltam a nyomait a kert végétől húsz méterre, követtem vagy ötszáz méteren át.

Hiúznyomot mikor látott először?

1980 márciusában. Még nem volt egyértelmű, hogy hiúzé, ennek ellenére jól bevéstem magamba a látványát. Azt hittem először, hogy farkasnyom. Aztán amikor 1988 februárjában a Magosfán láttam újból ezt a nyomot, akkor jöttem rá, hogy a nyolc évvel korábban látott nyom is hiúztól származott.

A hosszú évtizedek alatt viszont csak egyetlenegyszer látta a hiúzt a maga valóságában…

Igen, 1993-ban, egy februári napon. Nagy hó volt. Szembementem a nyomaival a Viski-bérc alatt, amikor úgy húsz méterrel előttem valami vörös folt elszaladt. Először azt hittem, róka. De aztán távcsővel megnézve tisztán láttam, hogy hiúz. Készítettem néhány fotót róla. A napozóhelye felé tartott.

A nyomok alapján összeállt önben valamilyen kép róla?

Sok mindent megtudtunk általuk. Azt például, hogy milyen távolságokat tesz meg egy éjszaka. A nyomok sokszor eltűnnek, részletekből kell összerakni a képet. Az is látszik a nyomokból, hogyan vadászik. Többször megfigyeltük, hogy megy az erdőben, észrevesz egy vadat, ott megáll, megkeresi a legjobb szélirányt, megkerüli a vadat, és megpróbálja becserkészni.

Amikor kicsiket lépeget, egymástól öt centire vannak a nyomai, akkor látszik, hogy vadászik. Ha rövid távon nem kapja el a zsákmányt, nem bajlódik vele. Túl sok energiát vinne el a hosszabb üldözés.

A farkas is szinte ugyanezzel a módszerrel vadászik. Lekövettünk olyan nyomokat is, amelyek arról árulkodtak, hogy a farkas egy-két kilométeren át üldözött egy szarvast. Abban az esetben a szarvas nyert. Megkavarta a farkast, köröket csinált. A zsákmányállatok is rutinosak. A hiúzkutatással behatóbban foglalkozók becslése alapján húsz támadásból egy sikerül.

Milyen nyom látványa váltja ki a legnagyobb izgalmat önből?

A farkasé mindenképpen. A hiúznyomot egyre ritkábban találjuk meg. Az utóbbi években alig van hó, így sokkal nehezebb kutatni. Ezért ha véletlenül mégis találok egy hiúznyomot, az majdnem olyan izgalomba hoz, mint amikor először találtam.

Mikor talált utoljára?

2022 telén. Nagyon öreg állat már. Egy viszonylag friss, vadászok által rögzített mobiltelefonos felvétel alapján úgy tűnik, hogy talán már nem is lát jól. A hallása is biztosan gyengült már. Húsz-huszonegy éves lehet, ez emberi korban olyan, mintha nyolcvan-kilencven éves lenne.

Indiánregényekben sűrűn felbukkannak legendás nyomolvasók. Mit gondol, tényleg olyan sok minden kiolvasható az emberi vagy állati nyomokból, mint ezekben a művekben?

Ezek azért nagyrészt legendák. De például Vlagyimir Arszenyjev könyvét, a Derszu Uzalát hihetőnek tartom, és nagyon közel áll hozzám. Derszu megmondja egy nyom alapján, hogy egy kínaié volt, aki nehéz terhet cipelt a vállán. Ilyesmik tényleg megállapíthatók. De amikor az indiános filmekben mindent elmondanak egy emberről a nyoma alapján, az nekem mindig meseszerűnek tűnt. Derszu Uzala mérvadó nekem a nyomozásban.

Az ősei nyomaival hogy áll? Foglalkoztatja a családi, közösségi múlt?

Ha lebontanak egy régi házat Perőcsényben, mindig megnézem, hogy rakták össze, mi volt az építési technika, mennyit dolgoztak vele. Nagyapám a második világháborúból egyszer hazajött egyhetes szabadságra. A származását igazoló papírokat kellett beszereznie nemzedékekre visszamenően. Az egyik ilyen papíron szerepelt, hogy Fídel András házasságot kötött Varga Erzsébettel valamikor az 1840-es években. Egyszer a perőcsényi temetőben kaszálgattam, az öszvéremnek vágtam füvet. Ez az öszvérem harmincnégy és fél éves koráig élt. Szóval kaszálgattam neki a füvet, lemenőben volt a nap, és a ferde napfény egyszer csak megvilágított egy öreg sírkövet.

A súrlófényben szépen el lehetett olvasni a betűket rajta. Fídel András és Varga Erzsébet, olvastam a száznegyven éves feliratot. Akkor jöttem rá, hogy ők itt az őseim.

Addig nem tudtam, hogy ott van a sírjuk. Ezek is nyomok, fontos nyomok. A sírkő előre van dőlve. Ennyi idő után az egyik sírkő előredől, a másik hátra. Mondták, hogy ki kéne egyenesíteni. Erre azt válaszoltam, hogy sírkövet nem szabad kiegyenesíteni, mert a hátradőlő sírkő azt jelenti, hogy gőgös ember nyugszik alatta, amelyik meg előredől, azt jelzi, hogy alázatos ember sírja. Ezek szerint a dédapám alázatos ember volt, ezért dől előre a sírköve. És most már maradjon is így.