A világhírű magyar történész nem szerette a próféciákat, a legtöbb jóslata mégis bejött

A magyar származású, neves amerikai történész művében a 19–20. század fontosabb történelmi és politikai eseményein keresztül vizsgálja a különböző politikai struktúrákat, a liberális, szocialista és nacionalista eszméket, a bal- és jobboldali politikai ideológiákat, a totalitarizmusok, a demokrácia és a populizmus jellemzőit, ez utóbbi kettő kapcsolatát, valamint az állam tekintélyének meggyöngülését. 

A szélsőjobboldal és szélsőbaloldal alapvető különbsége szerinte napjainkban az, hogy legtöbb esetben az előbbit a gyűlölet, az utóbbit a félelem mozgatja. Később árnyalja ezt a gondolatot, amikor arról ír, hogy sem a félelem, sem a gyűlölet nem létezik tiszta formában, a kettő mindig elegyesen jelentkezik. Például Hruscsov 1956-os félelme, hogy a magyar felkelés az egész szovjet rendszert fenyegeti, azok elleni gyűlölettel párosult, akikről azt hitte, hogy hasznot tudnak húzni a fejleményből. 

Mindmáig érvényes Tocqueville aranymondása: az arisztokratikus korok főbűne a gőg, a demokratikus koroké az irigység. 

A nacionalizmus és a szocializmust taglaló fejezetben meghökkentő Lukacs okfejtése: véleménye szerint a marxizmus már jóval 1989 előtt, igazából 1914-ben kudarcot vallott. Az internacionalizmus és az osztályöntudat akkor olvadt el ugyanis szerinte a nacionalizmusok hevében. A marxisták persze ezt fel sem fogták, továbbra is az osztálytudat kategóriáiban gondolkoztak, ahogy szerinte sokan közülük még napjainkban is. Marx a nemzetről alig ejtett szót, meg sem fordult a fejében, hogy állam és a nemzet nem egy és ugyanaz (ahogyan sajnos sok mai politológuséban sem). 

Lukacs bátor és pontos következtetéseket von le arról könyvében, hogy miképpen gyengülhet meg egy demokratikus állam és válhat populistává.  

Lukacs a következőképpen teszi fel ezzel kapcsolatban a kérdést, és azonnal válaszokat is ad rá: „Vajon a demokrácia a nép uralma, azaz pontosabban: a nép általi uralom? Nem: valójában a nép nevébeni uralom. […] Igen: túlnyomórészt elfogadott értelmében a demokrácia a többség uralma. (És vajon miből áll, hogyan tevődik össze, alakul ki ez a többség?) Itt lép a képbe a liberalizmus. A többség uralmát mérsékli a kisebbségi és egyéni jogok törvényi biztosítása. Ha pedig ez a mérséklés gyönge, nincs foganatja vagy népszerűtlen, akkor a demokrácia nem több (és nem egyéb), mint populizmus. Pontosabban: akkor ez nacionalista populizmus.” 

A populizmus lényege szerinte komplex reakció a demokrácia hiányosságaira, amely legtöbbször túlságosan leegyszerűsített válaszokat ad az összetett társadalmi problémákra. Lukacs szerint a populizmus lehet bal- és jobboldali is, de mindkettőre jellemző, hogy a „nép” és az „elit” közötti éles ellentétet hangsúlyozza, és mindkettő gyengíti a demokratikus intézményeket. Különösen érdekes, amikor a populizmus gyökereit kutatja, és rámutat arra, hogy leginkább azért sikeres, mert azokra az emberi igényekre reagál, amelyeket a demokrácia intézményei nem tudnak teljes mértékben kielégíteni. Így azokat is eléri, akiket a hagyományos politikai pártok nem képesek. 

Az esszékötetben a hazaszeretet és a nacionalizmus különbségéről is értekezik a szerző. Ennek megértése a mű első megjelenése óta eltelt húsz esztendőben még fontosabbá vált, hiszen sokan nem akarják vagy nem tudják ezt a két fogalmat megkülönböztetni, s ennek megfelelően megítélni a tőlük eltérően gondolkodókat. 

„A patriotizmus védelmező, a nacionalizmus támadó. A hazafiság egy bizonyos ország és sajátos hagyományainak szeretete; a nacionalizmus gyakran valami kevésbé kézzelfogható dolog szeretete, a „nép” mítoszáé, sok minden igazolása, a vallás politikai és ideológiai helyettesítője. A hazafiság régimódi (emellett időnként és helyenként arisztokratikus); a nacionalizmus modern és populista. […] Mivel a nacionalista törzsi és faji elemeket hangsúlyoz, mélyen és atavisztikusan természetesnek, emberinek látszik. Mégsem csak az a baj, hogy a nacionalizmus antihumanista is lehet, és gyakran embertelen, hanem az is, hogy az emberi természettel kapcsolatban egy hibás feltevésből indul ki. Természetes, ha valaki szereti a népet, de kizáró; kevésbé könyörületes, kevésbé mélyen emberi, mint a hagyományokból eredő hazaszeretet, amely rokonságban áll a családszeretettel. A nacionalizmus énközpontú és önző – mert az emberi szeretet nem önmagunk, hanem valaki más szeretése.” 

Fontos John Lukacsnak az a megállapítása is, hogy a populizmus népimádó, a hazafiság nem az. A hazafi kulturálisan mindenképpen lehet kozmopolita, de a populista valamiképpen nacionalista. A patriotizmus pedig kevésbé rasszista, mint a populizmus. 

És mivel a liberálisok kétséges szabadságjogokat karoltak fel (eutanázia, erőltetett korai szexuális felvilágosítás, a homoszexuális házasságok szentesítése és törvényesítése, nagy tömegek korlátlan bevándorlása stb.), az antiliberalizmus továbbra is népszerűbb maradhat, mint az antikonzervativizmus, különösen az Egyesült Államokban.

A posztmodern kor tömegmédiájának manipulatív hatásáról is hosszan értekezik, valamint arról, hogy működésük miképpen segíti a populista politikusok haszonszerzését: „A vélemények mindig is alakíthatók, módosíthatók, felajzhatók voltak. A népfelség korában azonban az államok, nemzetek, demokráciák történetét éppúgy a vélemények felhalmozása irányítja, mint a diktatúrákét. Ez a nacionalizmusok fő összetevője, a háborúk okozója, és az olyan fanatikus szónokok többségi támogatásának alapja, mint Hitler; vagy máshol a közepesnél tehetségtelenebb elnökök kevésbé lelkes, de többségi támogatásáé”.

A sznobizmussal és a népszerűséghajhászással foglalkozó részben alapos érvelésre támaszkodva azt fejtegeti, hogy a durván közönséges amerikai tömegkultúra miként rombolja a demokráciát, a demokratikus világot.

A könyv Amerikában 2005-ben jelent meg, magyarul először 2008-ban az Európa Kiadó gondozásában, Komáromy Rudolf fordításában, majd idén a Helikon Kiadó adta ki újra. Lukacs műve a rá jellemző módon bátor és egyéni gondolatokat tartalmazó, olvasmányos stílusú és szépirodalmi igényességgel megírt szöveg, amit történeti és filozófiai háttérbe ágyazott érvelés jellemez.

Igaz, néhány helyen azért türelemre és többszöri elolvasásra is szükség lesz az összetett mondatok és lábjegyzetek sora miatt. Olykor úgy tűnik, az egyes fejezetek csak lazán kapcsolódnak tematikailag egymáshoz, de a könyv elolvasása után koherens egésszé állnak össze az ember fejében a szerző gondolatai, amelyek húsz évvel a megírásuk után is aktuálisak, frissek, sőt sok közülük beteljesült próféciaként hat.

Többször kértek tőle jóslatokat, így a nyolcvanas évek elején a Szovjetunió összeomlását is pontosan prognosztizálta, de műveinek egyik központi gondolata is beigazolódni látszik, ha a jelen folyamatait figyeljük, mégpedig az, hogy az úgynevezett polgári korszaknak egyszer és mindenkorra vége van, és új társadalmi és politikai törésvonalak jönnek létre. Ezt így fogalmazza meg a kötet ajánlójában.:

E ​könyvben azt hangoztatom, hogy a régi „konzervatív” és „liberális” kategória szinte teljesen elavult. A „jobb-” és „baloldal” nem annyira, de egy tendencia ott is nyilvánvaló. A „baloldal” szinte mindenütt veszít vonzásából. Talán a jövőben a valódi törésvonal nem jobb- és baloldal, hanem kétfajta jobboldal között húzódik majd: egyes jobboldaliak összetartó hite a baloldaliak megvetése lesz, jobban gyűlölik a szabadelvűeket, mint amennyire szeretik a szabadságot, a velük szemben állók pedig jobban szeretik a szabadságot, mint amennyire félnek a liberálisoktól; a nacionalisták farkasszemet néznek a patriótákkal; az Amerika világuralmi feladatában hívők azokkal, akik nem hisznek ebben; a technikában és a gépesítésben bízók azokkal, akik a hagyományokra, a társadalmi konvenciókra támaszkodnak; a „fejlődés” támogatói azokkal, akik szeretnék megóvni a földet – összegezve: a haladásban nem kételkedők azokkal, akik megkérdőjelezik azt.

A könyvet nemcsak a 20. századi történelem iránt érdeklődőknek érdemes (akár újra) elolvasniuk, hanem mindenkinek, aki szeretné jobban megérteni a jelenkor bizonytalannak és félelmetesnek tűnő világpolitikai folyamatait, és bízik abban, hogy a tömegdemokrácia egyszer képes lesz a megújulásra, a mind áthatóbb manipulációk ellenére is. Tocqueville-t idézve a szerző kijelenti: nem tudja elhinni, hogy Isten évszázadok óta csupán azért ösztökélne két-háromszáz millió embert az egyenlőség felé, hogy azután tiberiusi vagy claudiusi önkény alatt találják magukat. Ebben bízzunk mi is! 

Fotók: uni-nke.hu, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Libri, Hamilton Back