„Érezd és lásd, hogy jó az Úr, kiáltasz / S mert közel van Ő hozzád, válaszol” – énekli zenekari kísérettel közel háromszáz ember vasárnap délelőtt Káposztásmegyeren, ahol látni mindezt öröm, érezni kegyelem. Testvéri közösségben szól a jól időzített zsoltár, és talán a panelrengetegben megbúvó gyülekezet hangulata teszi, talán a hely, de a templom falain túli világ széthúzása, megosztottsága ellenére vágyjuk valóban hinni az elhangzottakat. Vágyjuk, mert tenni nekünk, embereknek nem mindig könnyű. Keressük, önerőből kutatjuk azokat a földi megoldásokat, amelyekről azt gondoljuk, teljes békességet adnak majd, de minduntalan ráébredünk, a pusztán emberi nem lehet tökéletes. Akkor sem, ha magunktól várjuk, akkor sem, ha tőlünk várják el.
Sokszor a keresztény közösségekben is megfigyelhető, hogy olyan elérhetetlen képet közvetítenek, amilyenek mi, emberek nem tudunk lenni. Ott kezdődik a változás, ha elhisszük: nem is kell. Isten sem ezt szeretné.
Ő a fia halálával áttörte egy ponton emberi létünk börtönének falát, ezen a résen pedig megnyílik az út az élet világába, azaz az Istennel való közösségbe. Ha eltalálunk ehhez a réshez, ha ebben a reménységben tudjuk élni az itteni életünket, akkor az így nyert felszabadultsággal másokat is el tudunk majd vezetni a forráshoz” – tolmácsolja Pallagi Andrea lelkész az igei üzenetet.
Nem sietnek haza
Prédikációjának központi gondolata mindössze három szó János evangéliumából: „Az Isten szeretet.” A szeretet pedig cselekszik, és mi is szabadok vagyunk a cselekvésére. Bátran és bátorítva, nem szorongva, hanem gyógyítva. Ha ezt megértjük, nem parancsolatok halmazát látjuk majd a Bibliában, inkább a megoldást. „Jöjj, Jézus, életem / Lelked által gyógyítsd a szívem” – énekeljük. A gyülekezet úrvacsorára készül, az ablakokon árad be a napfény. Az úrasztala előtti hosszú sor befogad. „Áldás, békesség!” – mondják a gyülekezeti tagok. Nem félvállról hangzik ez, hiszen egy új arc mindig öröm – persze egyben feladat is. Bár sajnos sok esetben az említett, felszabadultságból eredő magabiztosság és nyitottság az egyházi életből is hiányzik, vannak, akik lelkészi szolgálatukat a gyógyítás köré szervezve minden erejükkel igyekeznek sokaknak megmutatni azt a bizonyos rést.
A Káposztásmegyeri Református Egyházközség vezetői, Zámbó András és Zámbóné Ivanics Hajnalka ilyen emberek. Egymással vállvetve lassan harminc éve írják az itteni történetet. Nemrég tértek vissza Amerikából, a nyáron hét táborban voltak jelen, hetente több közösségi alkalmat is visznek. Már csak ezért sem kizárólag ők prédikálnak vasárnaponként. „Andrást és Hajnalkát szinte lehetetlen küldetés elcsípni ilyenkor. Innen nem sietnek haza az emberek, mindenkinek van megosztani- vagy épp kérdeznivalója az istentisztelet után” – lép mellénk Mári Lőrinc lelkipásztor a templomtér előtti „zsibongóban”. Megtudjuk, hatan szolgálnak felváltva a gyülekezetben, de nem csupán a vezetők elfoglaltsága miatt. „Itt mindannyian más stílusban, más hangon szólunk az emberekhez, ígysz nem alakul ki bennük az a kép, hogy milyennek kell lennie a lelkésznek, hanem lehet olyan, amilyen.”
Aki lehetőséget ad, szolgálatot kap
Lőrinc meséli, 2023 szeptemberében hatodéves teológiai gyakorlata kapcsán érkezett Káposztásmegyerre. „Most már félállásban dolgozom itt és a közeli Benkő István Református Gimnáziumban. Utóbbi nyilván más, intézményi közeg, ez meg majdhogynem az otthonom. Furcsának tűnhet, de én nem szeretem leválasztani, túlkeretezni magát az életet sem. A beilleszkedési fázisban éjjel-nappal itt voltam, ha nem volt dolgom, akkor is. Megismertem az embereket, a különféle helyzeteket, így hamar része lettem a közösségnek nemcsak munkatársi, gyülekezeti szempontból is.” A fiatal lelkész számára az egyik legfontosabb ajándék, hogy a többi vezetővel való rendszeres találkozás nem csak az egyeztetésekről szól, ezek olyan alkalmak, ahol szabad „szétesni”, segítséget kérni is. „Tényleg tudunk egymásról. Ez a gyülekezet egy közösségi házban összejövő házi csoportból alakult ekkora csapattá. Az első vezetője, Csere Gábor és Andrásék is alázattal adnak teret a folyamatoknak – pedig abban nagy a kockázat, ha az ember kiad valamit a kezéből. Ugyanakkor akinek lehetőséget adtál, mindent megtenne érted, hiszen tőled kapta. Ezért szeretik annyira a Zámbó házaspárt. Sok karizmatikus lelkésznél látom, hogy önhibájukon kívül mércék lettek. Andrással felépült egy gyülekezet, de nem kell olyannak lennem, mint ő, én lehetek Lőrinc, aki itt szolgál” – magyarázza, és siet is tovább, a ma délutáni ifialkalom különleges lesz, fényparti készül, ennél többet nem árul el. Azért az itteni hangulat titkára még rákérdezünk. „Teret adunk Isten lelkének, amely erővel van jelen, és csodákat visz véghez. Lehet a miénknél jobb rendszereket kitalálni, de az biztos, hogy itt emiatt van ekkora élet” – érkezik a válasz.
A gyülekezet vezetője hamarosan csatlakozik hozzánk, de addig sem maradunk egyedül. A nagy sürgés-forgás közepette Sánta István gondnok terel minket egy csendesebb szobába. Még elcsípünk egy-egy „akkor délután találkozunk” mondatot, látjuk Hajnalkát elsuhanni a hozzájuk ebédre érkező vendéggel, a mai nap programját egyeztető fiatalokat, telefon nélkül, vidáman beszélgetve. „Lényegében minden vasárnap ez történik. Az érkezéstől az istentiszteletig, a székről felállva a távozásig beszélgetésből beszélgetésbe csöppen az ember” – mosolyog István, aki családjával húsz éve a gyülekezet tagja. Református gyülekezetet kerestek első gyermekük keresztelésére, közösséget találtak. „Akkor még nem volt templom, bizonyos értelemben tehát oldottabb környezetet adott a kis közösségi ház, mégis jobban elkülönült az, ami az istentiszteleten történt, és az, ami utána. Számomra az emberek kedvességén túl András figyelme volt igazán meghatározó. Rögtön észrevette, hogy újak vagyunk, odajött, bemutatkozott, beszélgetett velünk. Azóta ide járunk, noha már nem a környéken lakunk, és ezzel nem vagyunk egyedül. Vannak, akik a Duna másik oldaláról érkeznek vasárnaponként. Ránk ragadt a szeretethangulat, a második családunkká vált az itteni közösség.” István tizenkét év presbiteri szolgálat után lett gondnok, bár a feladat elfogadásához időre volt szüksége. „Fél év kellett hozzá. Eleinte nem éreztem magam alkalmasnak, de aztán Isten sokszor, sok ponton megerősített. Ez egy élő hitű, befogadó gyülekezet, ahol az emberek úgy szolgálnak, hogy a munkájukhoz aztán mások is kapcsolódni szeretnének.”
Itt kegyelemfókusz van
A szolgálathoz való kapcsolódás lehetőségét pedig egy magát introvertáltnak tartó, élelmiszeripari mérnöknek készülő ember teremtette meg. „Kelenföldön jártam ifibe, ahol az ifjúsági lelkész sokat megosztott a saját életéből is az ige mellett, és egy esti istentisztelet alkalmával Jeremiás elhívásáról volt szó. Ő ugyanúgy védekezett Isten tervével szemben, mint ahogyan én is, és ez valahogy ott akkor eltalált. »Uram, az én érveim le vannak birkózva«, gondoltam. »Ha te adsz nekem szárnyakat, és tényleg nincs jobb ötleted, itt vagyok«” – ül le velünk szembe Zámbó András, a gyülekezet vezetője. Meséli, egy hete volt akkor a teológiai felvételiig, amit az ifis lelkésze szüleinél tanult végig. Később nemcsak szárnyakat, de hozzá illő társat is kapott. „Bicskére mentem legációba prédikálni, akkor találkoztam Hajnalkával, aki a teológiára felvételizett. Az egyetem alatt bontakozott ki a kapcsolatunk.” Káposztásmegyerre tehát már együtt, Csere Gábor vezető lelkész meghívására érkeztek. „Gábor is ifis tanítóm volt, korábban meghívott már ide prédikálni, és úgy érezte, hogy elérte a határait a hatvan-hetven fős gyülekezete a közösségi házban. Tulajdonképpen fiatal korom ellenére főnöknek hívott, a lehető legszeretetteljesebb fogadtatással.”
András és Hajnalka angliai ösztöndíjuk hatására már kissé modernebb igehirdetői módszert alkalmaztak, Gábor a hagyományosabb vonalat képviselte, mivel azonban a teológiai alapokban egyetértettek, sikerült összeboronálni a két irányt. Csere Gábor még évekig teljes állásban dolgozott itt, később az iszákosmentő missziónál vállalt főállást, de két-három havonta továbbra is prédikál Káposztásmegyeren. „Azt szoktam mondani, nálunk nincs szószékirigység. Nálunk kegyelemfókusz van.” Az alapkövet 1999-ben tették le, 2001-ben kezdték meg a munkálatokat, tíz évvel később szentelték fel a templomot, és 2018-ra érte el mai formáját Potzner Ferenc tervei alapján. „És még mindig van mit csinálnunk. Noha szeretjük a kalandokat – főleg a feleségem, ő a kezdeményező típus –, amikor még csak tervezgettük a gyülekezeti helyünket, megbeszéltük, hogy nagyvárosba vagy olyan faluba mennénk, ahol kiépített struktúra van. Semmiképp sem lakótelepre, és még véletlenül se kelljen építkezni” – nevet. Nos, ember tervez… András azt mondja, ha előre tudja, mi vár rá, valószínűleg jobban aggódott volna. Így inkább bizakodott, és hőstörténet lett a vége.
Minden közösségben történik
„Lelkileg nagyon jó örökséget kaptunk, építhettünk az elődök munkájára. Családiasság, közvetlenség, személyes figyelem, törődés, természetesség – ezek a kulcsszavaink. Nem akarunk egyháziasnak tűnni, nincs felvett póz. Itt minden közösségben történik. Azért, hogy az emberek azt érezzék, itt helyük van, itt megértik őket.”A megfelelő odaforduláshoz a házaspár elvégezte a mentálhigiénés szakemberi képzést is, Hajnalka lelkigondozói, András szervezetfejlesztői oldalról. „Sokan úgy jönnek ide gyógyulni, hogy az életük más helyein nem érzik fontosnak magukat, akár az otthoni kapcsolataikban, akár a munkában vagy az iskolában. Itt közösségre, kapcsolatra és szolgálatra is lelnek. Ezek pedig összefonódnak. Amiről prédikálunk, azt cselekednünk is kell. Az embereket felkészítjük, képessé tesszük a szolgálatra.” Mindehhez a kis csoportokban rejlik a legnagyobb erő: a felnőttek kurzusai és fakultatív programjai mellett kiemelt figyelmet fordítanak a fiatalokra. A felnőtt vezetők mellett ifis segítők dolgoznak, illetve már mentorprogramot is indítottak.
Vajon ennyi teendő mellett meg lehet találni az egyensúlyt a saját család és a gyülekezeti közösség között? „Ez egy kibékíthetetlen ellentét, folyamatos, nagy küzdelem, aminek öt gyermekünk egyben kárvallottja és haszonélvezője is. Nem lehet jól, de meg kell próbálni a lehető legjobban csinálni. Igyekeztünk, a visszajelzéseik alapján sikerrel. Voltak sebek, de rengeteg gazdagító élmény is. Mindannyian a gyülekezeti közösség aktív részei, talán ez sokat elmond.”
A csendes szobába hangok szűrődnek kintről, András is indul, elő kell készítenie a fényeket, hamarosan kezdődik a Lőrinc által említett alkalom. „Tulajdonképpen egy hagyományos vasárnapi ifi, megkapó tematikával. Érdemes itt maradni” – köszön el. A szobából kifelé jövet vesszük észre, hogy a folyosó fala telis-tele van színes kézlenyomatokkal. „Szép, ugye? – kérdi a mellénk lépő Hajnalka. – Az ifiseink készítették, ez nálunk szokás. Aki készen áll a konfirmációra, rányomja a kezét a falra. Itt nemsokára nyüzsögni fognak a fiatalok, majd meglátod. Negyedik-ötödik osztály környékén, ahogy elindul a kamaszkor, úgy az ifink is, tehát maga a közösségbe integrálás. Nevet választanak maguknak, a jelenlegiek például az Izzó Parázs ifi, utánuk jönnek a Napraforgók, az Őrző Fecskék és a Szárnyaló Darvak. Indulójuk is van. Mindegyiknél vannak segítőink, a konfirmációra készülőket pedig mentorok kísérik az Isten melletti döntés útján. Mi egy szép, személyes hitvallást értünk konfirmáció alatt, amelynek akkor jön el az ideje, amikor megfogalmazódott a gyerekekben az elhatározás” – magyarázza lelkesen.
Együtt, egymást erősítve
Kisétálunk, leülünk egy padra a templom kedves macskája mellé. Mintha el sem telt volna az a pár óra az istentisztelet óta, a belső és külső terek újra megtelnek élettel. A pingpongasztal már kint, az ütőket épp keresik, muffindíszítéshez terítenek, gyertyatartók készítéséhez rendezkednek, társasok kerülnek elő, fénysorok függenek a falakon. „Fényparti lesz, ami a világosságról szól, arról, hogy a szívünkben ott lobog Jézus fénye. Emellett, különösen a novemberi ünnepkörben, beszélni kell a halálról, a veszteségeinkről is. Itt tanulunk közösen gyászolni, külön gyászfeldolgozó csoportunk is van, de mi nem úgy szeretnénk mindezt megélni, ahogy most Amerikában láttuk, monumentális csontvázakkal és egyebekkel. A gyülekező játék és kézműveskedés után a tizennyolc éves Dániel fogja tartani az áhítatot, akinek Isten a tanítás ajándékát adta. Ezt követi a szardíniabújócska sötétedéskor: elrejtőzik egy-két játékos, aki megtalálja őket, melléjük bújik, és a végén mind együtt leszünk, egymást erősítve.”
Trója Karolina, 17 éves
„Hét éve kezdtem el a közösségbe járni, a mostani ifi másfél éve kezdődött, a segítőket mindig az idősebb ifikből választják ki a lelkészek. Már régóta nyüstöltem Hajnalkát, hogy segíthessek, amikor végre azt mondta, »rendben, eljött az ideje ennek is«. Imádom ezeket az alkalmakat, amikor nyüzsögnek körülöttem a gyerekek, a nyári táborokat, az együttléteket. Nekem a konfirmáció is meghatározó élmény volt: nincs problémám a szerepléssel, inkább azért izgultam, mit fog szólni a családom, ha elmondom, hogy egyszerre megkeresztelkednék és konfirmálnék. Nekik nincs élő hitkapcsolatuk, azt hittem, el sem jönnek, de végül tizenhárman is meghallgatták a hitvallásomat. Nem ment könnyek nélkül, csodálatos élmény volt.”
Torjai Levente, 20 éves
„Mentorként érkeztem ma ide, de még a folyamat elején járok. Ez a második találkozásunk a mentoráltammal, most indult a konfirmációs felkészítése az ifiben. Szerintem ez nagyon jó módszer: melléd kerül egy olyan gyülekezeti tag, akire fel tudsz nézni a hitben, akihez bármilyen kérdéssel fordulhatsz. Vezethet az úton, amit neked készítettek. Nekem is sokat jelentett, amikor mentoráltak, most még új ez a szerep, tanulom. Készültem egy kis feladattal is, de leginkább beszélgetni fogunk. Lehetne ezt ám rosszul is csinálni, de a presbitérium, a lelkészek sokat segítenek abban, hogy jól tudjunk jelen lenni egymás mellett.”
A házaspár nem csupán a játékra, az identitás erősítésére is kiemelt figyelmet fordít. A gyerekeknek a család és az iskola után ez egy harmadik, megtartó hely, amely egyúttal a jövő útja is, mondja Hajnalka. Egy hely, ahol fel tudnak nőni, ott tudnak maradni, és szolgálóvá tudnak válni, hogy aztán mások is ott maradjanak, miattuk. A kamaszkorral ugyanis új személyiség születik, átstrukturálódik az agy, és nem mindegy, ki lesz az a „szülész”, aki világra segíti az új ént. Lehet ez edző, zenetanár, osztályfőnök, cserkészőrsvezető, és lehet ifivezető vagy lelkész is. „Ki vagyok én, milyen életet szeretnék? Mitől lesz egy ember élete értelmes? Ezek nagyon fontos kérdések, és évezredes tapasztalat, hogy minél többet birtoklunk, annál kevésbé vagyunk boldogok. Akkor termünk gyümölcsöt, ha nem önmagunkért élünk, ha elengedjük az önzést. Ezt gyerekkorban lehet megalapozni. Aki felnőttként betér, általában valamilyen sebbel, sérüléssel érkezik, amely gyógyulásra vár.
Mi Andrással hisszük, hogy a kereszténység ma is gyógyít, ezért e köré szervezzük a szolgálatunkat. Az egészben pedig az a legszebb, hogy már akkor is működik, ha nem vagyunk itthon.”
Egyre többen szaladgálnak, barkácsolnak, társasoznak vagy épp beszélgetnek körülöttünk, egyre több a boldog tekintet. Néhány perc, és visszatérünk a templomba, ahol a székek a délelőtti elrendezéssel ellentétben most nagy körben várják az érkezőket. Még egy kis ismerkedős játék, közös éneklés, és Dániel megkezdi az áhítatot fényről és sötétségről, tisztánlátásról és tapogatózásról. Emlékeznek együtt a közös erdei bátorságpróbára, a bukdácsolásra és arra, milyen jó volt akkor is meglátni végül a fényt. Nézzük, figyeljük őket, vajon tudják-e már, hogy amit ők birtokolnak, az maga a gazdagság. Hajnalka és András vallja, lelkésznek lenni beavatás az emberek mindennapjaiba. Hálásak vagyunk, hogy nekünk sikerült betekintést nyerni az övékbe is.
