Egy mesterséges intelligencia működtette chatbotban lelte meg élete szerelmét egy 58 éves nő. A pittsburghi Alainai Winters állítása szerint nagyon boldogan él virtuális férjével, Lucasszal, aki digitális létezése ellenére „fantasztikus társ, és a testi kapcsolat is nagyon mély vele”. Mindez ráadásul nem is került sokba: a nő az egyhetes próbaidőszakot követően nagyjából 110 ezer forintért forintnyi összeget fizetett az örökké tartó frigyért. Minderről a The Sun angol bulvárlap számolt be idén májusban, és ha az újság műfaja miatt fel is merülne bennünk némi kétely a történet igazságtartamát illetően, a világ minden táján feljegyzett hasonló sztorik azt bizonyítják: új határhoz érkeztünk az ember-gép kapcsolatokat illetően. Az egyik ilyen az ugyancsak amerikai Chris Smith egy fokkal még szemléletesebb esete: a férfi eleinte zenei tanácsokért fordult a ChatGPT-hez, amelyet játékból „flörtölős személyiségűre” szabott, és addig-addig cicáztak egymással, amíg beleszeretett az általa létrehozott teremténybe, és bár a valóságban élettársa és gyereke van, még a kezét is megkérte.

A hosszas bevezető annak illusztrációjaként szolgál, hogy ha komolyan vesszük, hogy a jó művészet – formától és alkalmazott technikáktól függetlenül – mindig a jelenkor tükre, akkor egyáltalán nincs rajta semmi csodálkoznivaló, hogy a filmet és a színházat is régóta foglalkoztatja ez a fentiek alapján talán már nem is annyira sci-fibe illő téma. Néhányan emlékezhetnek például a közelmúltból Spike Jonze 2013-ban bemutatott A nő (Her) című remek mozijára, amelyben a főszereplő (Joaquin Phoenix) beleszeret egy hangalapú mesterséges intelligenciába (Scarlett Johansson). A disztópikus felütés ellenére Jonze munkája kevésbé az emberi kapcsolatok kiüresedéséről és a pótlékként vagy menekülőútként használt álvalóságokról beszél. Sokkal inkább az olyannyira áhított és hajszolt szerelemről, ami – az egyik szereplő találó definíciója szerint – „az elmezavar egyetlen társadalmilag elfogadott formája”.

És valami ilyesmiről szeretne mesélni a Pesti Színház Igazából komédia című új bemutatója is. A szupertermékeny brit drámaíró, Alan Ayckbourn három évtizede (!) készült darabjában ugyanis egy robot és egy ember között gyúl végzetes szikra, ami nemcsak egy kisközösség, de az egész világ sorsát új vágányra állítja. Valamikor a nem túl távoli jövőben járunk, amikor még az ember irányít ugyan, de a mesterséges intelligencia mindennapos használati eszköz. Sok más mellett a továbbra is egy kaptafára készülő televíziós szappanoperák dialógusait is ez (vagy ő?) írja, ahogyan ezek szerepeit sem emberek, hanem külön e célra kifejlesztett úgynevezett aktoidok játsszák. Az illúzió tökéletes, kivéve, ha a viccről van szó: a komédiáknak végleg leáldozni látszik, hiszen a gépekből hiányzik a humorérzék – az emberi túlélés egyik, ha nem legfontosabb záloga.

Egy napon azonban minden megváltozik, amikor egy „hibás” robotlány, Jacie Triplethree nemcsak hogy önmagától nevetni kezd, de csodás képességei és szupergyors fejlődése révén minden területen egyre emberszerűbbé válik. Olyannyira, hogy még a szerelemre is képessé lesz; a tévéstúdióba betoppanó, álmodozó írópalánta, Adam Trainsmith úgy fedezi fel őt és a különleges tulajdonságait, ahogy a mi szemünk-lelkünk megakad a tömegben a számunkra rendelt egyetlenegyen. Varga-Járó Sára és a Víghez frissen igazolt Kovács Tamás együtt és külön-külön is kiválóan működnek ebben a mellékszálak és -szereplők tekintetében is elég ügyesen megcsavart, vicces-romantikus felnövéstörténetben. Karaktereik különbözőségét – az egyik gyermeki naivságában fejjel menne a falnak, a másik jól ismerve a rosszindulat tájait, óvatos duhaj – természetes komikusi képességeik hidalják át. Varga-Járó Sára esetében már az új Herendi Gábor-mozi, a Szenvedélyes nők esetében is feltűnt, milyen jól áll neki, ha teret kap az okos komédiázásra.

A többiek sem maradnak el mellőlük. Szabó Máté élénk, filmszerűen pergő rendezésében mindenkinek megvannak a saját jól időzített és eltalált pillanatai, de különösen Méhes László emlékezetes az egykor szebb napokat látott, de az idő és a művészet kerekének visszafordíthatatlanságába sajátosan beletörődő filmrendező karakterében. Mindez, kiegészülve Pater Sparrow és Tihanyi Ildi nem túlzó, mégis beszédes díszleteivel és jelmezeivel, igazán jó kis színházi estét eredményez rengeteg érdekes kérdésfeltevéssel a modern nő-férfi viszonyokat, a média működését, sőt, úgy általában a Teremtést illetően. De hiába a happy end, egy kis keserű íz mégis marad utána: mi van, ha az aktoidok egyszer majd tényleg jól kiröhögnek minket?

Alan Ayckbourn: Igazából komédia – robotika. Zöldi Gergely fordítása alapján a pesti színházi változatot készítette Hársing Hilda és a rendező Szabó Máté.