1944 áprilisában, nem sokkal a német megszállás után egy copfos egyetemista lányt tartóztatott le a Gestapo. Kerényi Grácia az akkor már világhírű, és második feleségével egy idő óta Svájcban élő klasszika-filológus, Kerényi Károly lánya volt. Grácia az egyetem épületének egyik bepárásodott ablakára írta fel, hogy „Le a németekkel!”, majd hasonló szellemben beszélgetett barátaival a Múzeumkertben. Ennyi elég volt akkor, hogy valaki feljelentse, és három SS-tiszt jöjjön érte autóval.
Így kezdődött a később fordítóként, a lengyel irodalom kiváló közvetítőjeként ismertté vált nő rémtörténete. A nem egészen tizenkilenc éves magyar–görög–latin szakos egyetemi hallgató a Pestvidéki Királyi Törvényszék pincéjében közös cellába került Karády Katalinnal, majd Bécsbe szállították, onnan Auschwitzba, végül Ravensbrückbe. Kétségbeesett szülei folyamatosan kérvényekkel árasztották el a hatóságokat és a méltóságokat, Sztójay Dömétől Horthy Miklósig. Ezekben a levelekben mindig „kislányként” emlegették gyermeküket, akiért az anya – szintén klasszika-filológus középiskolai tanárnő – a kormányzó „atyai szívére” apellált. Felsorolták apja érdemeit, professzori címeit, azt is, hogy a lány árja, és minden bizonnyal gyerekes meggondolatlanságból mondta, amit mondott.
Valóban kislány lehetett, hiszen a kihallgatók az aranyszínű mackóját tudták csak elvenni tőle, és azzal fenyegették, nem kapja vissza, ha nem árulja el a társait. Sokakkal ellentétben nem verték, csak a copfjait rángatták meg. És Auschwitzba sem marhavagonban érkezett, hanem vasúti cellában, politikai fogolyként. Onnan vitték Ravensbrückbe, ahol 11 hónapot töltött.
A koncentrációs táborban milliók élete és története ért véget, Gráciáé bizonyos értelemben elkezdődött. Rabsága alatt egy apácától és egy Bibliából tanult lengyelül, közben a tábori kórházban ápolónőként és takarítónőként dolgozott. Később hadiüzembe helyezték, akkor már azért nem engedték haza, mert „komoly” hadititkok birtokába került.
Apja, akiről Szerb Antal az Utas és holdvilágban Rudi Waldheim professzort mintázta, fellármázta a világ tudósait, de ennek sem volt eredménye. Grácia csak 1945 áprilisában tért haza Budapestre, és így is a szerencsések közé tartozott. Befejezte az egyetemet, diplomamunkáját a mártírhalált halt Radnóti Miklós költészetéből írta.
Műfordítóként először latin és görög szövegekkel foglalkozott, majd egyre gyakrabban a lengyel irodalom alkotóival. Varsóban doktorált, ám ezt sokáig Magyarországon nem akarták elfogadni. Varsó második otthonává vált, valósággal szerelmes volt a városba, ahol sok barátja lett. Összekötötte a két ország alkotóinak szálait, rendszeresen járt Lengyelországba, ami egy idő után egyre nehezebben ment. Folyamatosan figyelte az állambiztonság, és – mint később kiderült – egy hozzá tanítványként ragaszkodó fiatal írónőnek kellett jelentenie róla.
Csak negyvenévesen jelentek meg első saját írásai, később óraadó volt az ELTE Lengyel Tanszékén, ahol a negyedik emeleti, nagy adag moszkauerrel körített órái népszerűek voltak a hallgatók körében.
Mind Lengyelországban, mind itthon az ellenzéki mozgalmak aktív résztvevője, a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapítója volt. A lengyel szükségállapot idején Cseh Tamással, Krassó Györggyel igyekeztek lengyel gyerek magyarországi nyaralását szervezni.
Repülőre, ha csak lehetett nem ült, mert félt tőle. A metrótól szintén. Vezetni nem tudott, de legnagyobb meglepetésére váratlanul nyert egy Trabantot az autónyeremény-betétkönyvek sorsolásakor. Ezzel a Trabanttal indult tanítványaival Máriapócsra megnézni a búcsút. Az odafelé úton történt a baleset.
Az árokba borult autó többi utasának nem lett baja, de Grácia gerince eltörött. Nem halt meg, még fél évig feküdt bénán, arra is volt ereje, hogy tiltakozzon Jerzy Popiełuszko atya meggyilkolása miatt. 1985 húsvétján halt meg, hatvanévesen. A Farkasréti temetőben barátok, tanítványok sora búcsúztatta.
