A török kor után, ha egy utazónak az Alföldön keresztül vitt az útja, eléggé sok megpróbáltatással kellett szembenéznie. Az elnéptelenedett vidékeken alig volt egy-egy település, azaz két lakott hely között az úton lévőknek sokáig maguknak kellett megteremteniük az esti nyugodalom feltételeit és beszerezni a vacsorához való eleségeket. Ráadásul számítaniuk kellett a tolvajokra, betyárokra és más banditákra, így cseppet sem volt veszélytelen és könnyű egy alföldi utazás..
Fontos kereskedelmi utak szelték át az Alföldet
Az Alföldön húzódott a mészárosok útja, amin a tőzsérek által felvásárolt gulyákat a hajdúk kíséretében Bécs felé hajtották eladásra. Egy fontos sóút is keresztezte a pusztát, a máramarosi sóbányákból érkező „fehér aranyat” Tiszafürednél rakodták ki a hajókról és vitték tovább az északkeleti vidékekre. A Hortobágyot érintő sóút mellett épült meg a később 33-as főút, és ezért építettek hidat is a Hortobágy folyón, előbb fa-, majd 1833-ban kőhidat, ez a ma is meglévő, jól ismert Kilenclyukú híd a hortobágyi csárda mellett.
Ezen alföldi országutak mentén a szükség hozta létre a fogadók és kocsmák szolgáltatásait is nyújtó csárdákat. Az utazóknak és állataiknak félnapi járóföldenként szüksége volt ilyen helyekre, ahol megpihenhettek és az állatokat is elláthatták. Az utazókon, marhahajtókon kívül azonban a környéken legeltető pásztoroknak és a közeli falvak és tanyák lakosságának is közkedvelt intézményei voltak.
Az első csárdák az 1700-as évek elején jöttek létre
A csárda szó első megjelenése 1740-re datálható, Baróti Szabó Dávid Kisded Szótárában, „pusztában lévő vendégház” értelemben szerepel. Az első csárdákat Károlyi Sándor gróf építtette az 1720-as években a birtokain, Gyálon, Ujfalun, Vécsen és Jatón. Az elsők között lehetett a Kecskemét tulajdonában lévő bugaci csárda, valamint a híres hortobágyi csárda is. A vidéken található úgynevezett urasági csárdák tulajdonosai italmérési joggal rendelkező helyi földesurak, városok és községek voltak, az udvari kamara által kiírt árverés útján adták bérbe őket.
Az Életképek egy 1846-os cikkében életszerű leírását kapjuk egy ilyen csárdának: „A mámai puszta zöld bársonyában, elszakadva mindentől, magányos nádfedelű csárda áll messze elfénylő falával, védve négyszögbe vonuló hatalmas vályogkerítéssel, s ellátva a szükséges melléképületekkel, mind az utazók, mind a bérlő korcsmáros szerény igényeihez. Ez a csárda nem messze Csongrád városához, a pest-aradi útban fekszik s annyival követel nagyobb tiszteletet sok hasonnemű társainál, hogy a konyhán, bormérőn vagyis ivóházon s a gazdának szánt lakóhelyen kívül, az úriabbrendű utasok számára még egyetlen extraszobával is bír, mely három ággyal, két székkel s egy huszonnégy személyre készített asztallal tökéletesen bútorozva is van.”
Fontosabb csárdák voltak a Tiszafüred határában lévő, háromszáz éves Patkós és a ma is működő Meggyes csárda, ahol napjainkban múzeum működik. A Meggyes csárdához kevés betyártörténet kötődik, hiszen ez volt a füredi, ohati és egyeki csendőrjárőrök éjszakai találkozóhelye. A szépen felújított Patkósban egy „kármentőt” tekinthetünk meg, ami egy rácsokkal elzárt kis helyiség volt, ide lehetett a verekedések során biztonságba elhelyezni az értékeket, és persze a korcsmárosok is ide menekültek ilyenkor.
Továbbhaladva a jól ismert Nagyhortobágyi csárdát, az egykori sóút keleti végén a Kadarcsi és az 1762-ben épült Látókép csárdát kell még kiemelnünk. A Kadarcsi azon ritka csárdák közé tartozott, ahol a kocsmaházon kívül vendégszobák és úgynevezett szekérállás is épült.
A hortobágyi hídnál régóta vámszedő hely működött, majd borkimérés volt, ezután jött csak létre a ma is ismert csárda, amely már több mint 320 éve várja a megfáradt és éhes utazókat. A népi klasszicista csárda a Hortobágy legrégibb építménye, Debrecen városa 1699-ben építtette. Története mindig is szorosan összekapcsolódott a híres Kilenclyukú hídéval, valamint hosszú ideje a hídi vásárnak is központi helye. Egy 1853-as összeírás alapján Debrecen környékén már 17 csárda működött.
| Voltak olyan csárdák, amelyek a bennük megesett nevezetes eseményről kapták a nevüket, mint a Törik-szakad csárda Buj határában, a Becsali csárda Alsópáhokon, a Nyakvágó csárda Kunszentmiklóson vagy épp a Falkafogyasztó csárda Kiskunhalason. Nevezetesebb csárdák voltak még az Aligvárdi csárda Baján, az Almádi csárda Veszprém és Zala megye egykori határán, a Billege csárda Tapolca határában, a Zöldhalmi csárda Orgovány mellett, a Fakilincses csárda Szankon, a Pipagyújtó csárda Bócsán, az Ágota csárda Karcag és Nádudvar között, a Gyilkos csárda Hajdúböszörmény határában, a Putri csárda Túrkeve határában vagy éppen a Kutyakaparó csárda Kecskemét közelében. |
Miből lett a csárda szavunk?
Az eleinte hevenyészve összetákolt, négy oszlopra épített, zsúpfedelű, lovak befogadására szolgáló építményeket a magyar vitéz górénak, a rác katona pedig cardaknak nevezte, ebből alakult ki a csárda szavunk. Szerb-horvát közvetítésű jövevényszó tehát, amelynek végső forrása a perzsák čãrtãk, vagyis „négy oszlopon álló erkély”, „négyszögletes szoba” jelentésű szava.
A csárdák, ahogy akkoriban az ország más részein is megbújó vidéki fogadók többsége, kezdetben nem voltak túl bizalomgerjesztők és barátságosak. Ezeken a helyeken ekkor még többnyire élelmet sem kínáltak, inkább csak inni lehetett bennük, többnyire olyan lőréket, amelyeket egy utazó budai polgár vagy külföldi nemesember igazán nehezen csorgatott le a torkán. Éjjel megpihenni, aludni pedig az ivó lócáin, a tornácon vagy a ló- és szekérállásban lehetett. Valódi vendégszobák a csárdákban csak a 18. század végén jelentek meg.
Sokáig urak nem is szívesen mentek be ezekbe a csárdákba. Bethlen Elek 1795-ben, a Karcag melletti Ágota csárdába való betéréséről így emlékezett meg: „Utálom a biszkeséget, de soha alázatosabb, mint itt bent, nem voltam. Mindegyiknek feneség nézett ki a szeméből, s a nagy gombú, vastag botjuk, köldökig érő ingek, s csepegésig megkent hajok és az asztalon heverő s boros palackokkal körülkerített bőrduda elégséges lenne arra, hogy a legkevélyebb embert is alázatossá tegyen.”
Így úszták meg a bilincset a betyárok
A legtöbb betyártanyán és csárdánál egyébként volt figyelő ember, aki jelzett, ha pandúrok közeledtek. És voltak egyezményes jelek is, mint például a tilosra állított gémeskút vagy a kerítésre teregetett mosott fehérnemű, amelyek ugyancsak jelezték a betyároknak, mikor érdemes inkább elkerülni az adott helyet.
A csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek, és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a helyi pandúrok elől, hiszen azok már a másik megyébe nem követhették a törvényszegőket.
| A Hortobágy volt a fő portyázási területe az egyik leghíresebb alföldi betyárnak, Angyal Bandinak (1760–1806), eredeti nevén Szentmártony Ónody Andrásnak. A nemesi ősökkel bíró betyár már életében legenda volt, később népdalok főszereplője lett, sőt Jókai is írt egy elbeszélést róla. |
Hortobágy, 1900 | Magyar Krónika
Időutazásra hívnak az előző századelőn készült színezett képeslapok, látogatásra az egykor volt Magyarországra. Most egy pohár borra megállunk a hortobágyi …
Petőfi ezért szerette a csárdákat
A csárdát még Petőfi is megénekelte a Hortobágyi korcsmárosné című 1842-es versében. Ezt olvasva kaphatunk egy kis ízelítőt, milyenek lehettek ezek a műintézmények, no meg a vonzó kocsmárosnék.
Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!
Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;
Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,
Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.
Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán.
Kocsmárosné, hej hol termett a bora?
Savanyú, mint az éretlen vadalma.
Csókolja meg az ajkamat szaporán,
Édes a csók, megédesűl tőle szám.
Szép menyecske… savanyú bor… édes csók…
Az én lábam idestova tántorog;
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.
Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.
Mi tette be nekik a kaput?
A legtöbb csárdának a közlekedés 19. század közepi rohamtempójú fejlődése, főleg a vasúthálózat létrejötte és az ármentesítésekkel a köves utakra átterelődő forgalom tette be a kaput. Legtöbbje ekkor megszűnt vagy tanyai, pusztai kocsmává alakult.
A hetedik részben a 18. századba, a török uralom alól felszabadított Magyarországra kalauzoltuk olvasóinkat:
A nagyszebeni Colignon úr, a fogadósok gyöngye | Magyar Krónika
Sorozatunkban a magyarországi vendéglátás és konyhaművészet korszakairól, emblematikus fogadóiról, csárdáiról, kocsmáiról, éttermeiről olvashatnak. A hetedi …
A csárdákról a 2025. téli nyomtatott lapszámunkban is írtunk röviden, a 116. lapszám ide kattintva megvásárolható.
Források és ajánlott olvasmányok a témában:
Ballai Károly, szerk.: A magyar vendéglátóipar története I. Kultúra és Propaganda, 1943
Gundel Imre – Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982
Magyar Néprajzi Lexikon. Akadémiai kiadó, 1977
Tóth Judit: Csárdák útján. 2022, turistamagazin.hu
A hnp.hu weboldala
Nyitókép: Gulyások. Fotó: Fortepan / Horváth József
