Szöveg: Kohán Mátyás
Fotó: Földházi Árpád
Hogy mi az a Sopron? Fogalmam sincs. Ismerni nem ismertem, lenni meg már köztudomásúan nincs. Minden bizonnyal snájdig lehetett, amikor még echte soproniasan gurult le a Szent Mihályból fiákeren hazaigyekvő poncichterek babstercére a kékfrankos a balfi szőlőhegyből, de ez a világ a múlté, el ne mondják senkinek, de én bizony győri vagyok, ezt a Sopront előttem úgy negyven évvel eltemették. A város azóta a miénk, a gyüttmenteké.
De ismerünk helyette egy társadalmi kísérletet.
A kísérlet a következőképpen hangzik: szedj össze negyvenezer mit sem sejtő magyart Sorsodborsodból, Somogyországból, Vazsmegyéből. Ereszd rá őket egy uszkve harmincezres, magyar érzelmű német kisvárosra, de úgy, hogy meg ne tudják: Ausztriában vannak. Keverj a képletbe negyven év kommunizmust, azaz tiltsd be a német városban a németet. És nézd meg, mivé asszimilálódnak e lelki embercsempészet nyomán.
A végeredmény a Mi Új Sopronunk, a Gyüttmentek Soprona, a hely, ahol az emberi lélek oly nagyra nő, hogy egyazon svunggal két kormányon szitkozódik egyszerre, és ahol az embert kétszer adóztatják, mint a Hódoltságban. S mégsem tehet a kedvére senkinek, mert a burkus inkasszó a nem neki adózó autója füstje-zaja miatt tartja üldözendő parazitának, s kergeti keresztül sunyi traffipaxokat termő falvakon, a magyar defterdár szerint meg tb és szja híján a komplett honi létezése tokkal-vonóval hasztalan.
De a székek közötti padalattiság kortalan átka mellett terem a Gyüttmentek Sopronában szép dolog is gazdagon. Például levegő: mivel az ingázó valódi hazája az autó, minden, ami autózhatatlan, szellős és üres. Biztonsággal elbújhat, aki magányra vágyik, más városok kedvenc helyeihez fogható tömeg soha nem háborgatja majd.
Aztán terem nálunk az új idők nyelve, a soproni kreol is, gyönyörű szép. Az Igazi Sopron egy nagy része még németül beszélt, a kommunizmus viszont jelentős mértékben beszűkítette a német nagymamák életterét, s beléjük fojtotta anyanyelvüket. A múlt század közepén kihalt a városban az autentikus német, s maradtak helyette a magyar közoktatás nyelvi szolgáltatásai, amelyek az angol esetében még el tudják játszani, hogy érnek valamit, a némettel szemben viszont tehetetlenek. A Gyüttmentek Sopronában alig beszél már valaki németül. Van viszont helyette a soproni kreol a védettségi igazolvánnyal, ami drájgé, a kötelező oltással, ami cvájgé, a dokumentumokkal, amik unterlágék, a lakcímkártyával, ami meldecettel, a megbeszéléssel, ami elit ingázó körökben zsűrfix. A munkajog és a határátlépés szókincse a beszélt soproni kreolban határon innen is németül van, amúgy viszont sok szerencsét annak, aki a várossal annak száz évvel ezelőtti nyelvén szóba elegyedne.
Apropó, szerencse. Igen, ez a Gyüttmentek Soprona. Egy nagy barokk kaszinó a Magyarország vége táblától öt percre, ahol az ember még megállhat egy lépéssel a kivándorlás előtt, és megcsinálhatja a szerencséjét, kihasználva az Európai Unió nyújtotta surranópályát a nyugati fizetéshez nyugati esztelenség nélkül. Vagy elbukhat, és mosogathat élete végéig egy munkaközvetítő hiéna enyves kezében.
No, de álljunk meg egy stercre. Ha ez az Új Sopron, akkor az Új Sopron nem pont ugyanaz véletlenül, mint az Igazi Sopron? Nem Lackner Kristóf legendás polgármester jelmondatát élik az ingázó gyüttmentek, miszerint mergitur, non submergitur, azaz alámerülnek, de el nem süllyednek? Kiről írta 1931-ben vitéz Házi Jenő városi főlevéltáros, hogy „Sopron lakóssága többnyire németlakta vidékekről történő bevándorlás által gyarapodott a multban. Sohasem vagyonos németek költöztek Sopronba, akik pénzüket itt akarták nyugodtan elkölteni, hanem ellenkezőleg, olyan szegény sorsban élő, de becsületes német földművesek, akik Sopronban remélték a szerencséjüket megalapozni. Ezek hosszú évekig keményen dolgoztak, hogy először a mindennapi kenyerüket biztosítsák, azután pedig, hogy vagyont gyűjtsenek”? A Sopronba költöző német parasztokról vagy minden korok minden gyüttmentjéről, akikből a soproni levegő először robotost, aztán gazdagot, egy generációval arrébb meg poncichtert csinál?
Új Sopron az Igazi Sopronnal egy és ugyanaz, mert szerencséjüket kereső, szorgos, fifikás gyüttmentek fújják minden korban nagyobbra és nagyobbra. Most a leberkässemmel az új babsterc, a Szent Margit az új Szent Mihály, és kétezres TDI hajtja az új korok fiákerét, de az aranyhegyi Póda Endre utca ötven év múlva ugyanaz az alultervezett, anakronisztikusan közlekedhetetlen rémség lesz, mint ami a Balfi-külváros poncichterházakkal teli Gazda utcája ma, és a városszéli Harrerbe járnak majd az akkori gyüttmentek úgy, mint a mostaniak a legendás Dömötöribe a Széchenyi téren. Amíg gyünnek a gyüttmentek, Sopron lényege egy és ugyanaz.
Mert nincsenek gyüttmentek. Leendő poncichterek vannak. Sopron lényege, hogy mindenkiből sopronit csinál – s megadja mindenkinek az élményt, hogy az egyre csak kifelé tolódó városfalakon kinézve előbb-utóbb már maga gyüttmentezhessen tovább. Tegnap a németek, ma Sorsodborsod – aki idejön és el nem süllyed, idetartozik.
A Tejútrendszer megunhatatlan látvány, nem lehet betelni a benne lévő gyönyörű színekkel, formákkal – mondja Faigel Gyula. A világszerte elismert szilárdtestfizikus nyugdíjasként szeretett bele a csillagászatba, és örökké kíváncsi tudósként ezt sem vette félvállról: két-két obszervatóriumot épített Budakalászon és Bükkszentkereszten, hogy tanulmányozhassa a bolygókat, a Napot, a csillagközi ködöket, a galaxisokat.
A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. Farkas Zoltán ZongoráZooo portréja.
A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. János bácsi portréja.
A pátyi pincehegy mindig is a falu közösségéről mesélt, és most sincs ez másként. Noha szőlő már alig van, valami talán ennél is értékesebb születik ma a föld alatti boltívek között.
Van egy város, ahol mást jelent a futball. Találkozási hely, a mindennapok része. Ünnep. A dunaszerdahelyi DAC-lelátón a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb közössége gyűlik össze kéthetente. Minderről Németh Sándor fotós és Nagy Krisztián kommunikációs vezető mesélt nekünk a stadionban, és megkérdeztük a csapatról filmet forgató Tősér Ádám filmrendezőt is.
Tárkány-Kovács Bálint zenész és felesége, Tárkány-Kovácsné Albicz Ágnes építészmérnök néhány évvel ezelőtt úgy döntöttek, élettérré alakítják vágyott harmadik helyüket. Miközben folyamatosan tanulják a közel kétszáz éves vigántpetendi házuk tereit, írják tovább a történetét is. Minél tovább beszélgetünk velük, annál biztosabbak vagyunk benne: nem csupán maguknak.
