Idén tavasszal ültünk egy barátommal a budai pihenőpark mesterséges dombjának kellemes gyepszőnyegén, és a második vagy harmadik száraz fehér nagyfröccsöt kortyolgattuk az este jótékony félhomályában. Az egyik pillanatban át- és felnéztem a Margit körúti békebeli, francia udvaros bérház legfelső szintjére, ahol egy fényesen világló műteremablak tűnt fel a sötétben. „Nézd csak, a Deske még dolgozik!”, mondtam, majd hosszú percekig némán néztük a mesterséges fény keltette nagy sárgásfehér felületet. És valóban, a város lassan nyugovóra tért, de az ablakok mögött megbúvó elefántcsonttoronyban – ezt most értsük a szó legnemesebb értelmében – a festőművész Váli Dezső még dolgozott. A barátom és közöttem pedig az volt a különbség ebben a konstellációban, hogy ő már járt ebben a műteremben, sőt eredeti Deske-festménye is van. Én viszont „csupán” az alkotó festményeiről ismerem ezt a belső világot: Váli Dezső évtizedek óta csak a műtermét festi, az enteriőrről e képek révén van elképzelésem. Vásznai azonban sokkal inkább belső tájak és transzcendenciába hajló személyes léttöredékek hordozói, semmint a Magyar Iparművészeti Főiskolát a hatvanas évek második felében belsőépítészként abszolváló alkotó objektív megfigyelései. Talán mert alapvetően magányos művész. Mindig is az volt. Igazi outsider, a mindenkori rendszereken és kánonokon kívüli szerző, aki soha nem követett senkit, annál inkább követi őt egy egészen jól körülhatárolható, időnként változó, formálódó alkotói közeg.