Sanyi bácsi családja, ahogy sok más piliscsévié is, szlovák volt. Honnan és mikor is érkeztek az őseik erre a vidékre?

Az édesanyám dédszülei Handlovából származtak, Flekács volt a nevük. A dédipapa, nekem az ükpapám az esztergomi bazilikán dolgozott még az 1800-as évek közepén kőművesként. Nagyon jó szakember volt, ez is hozzájárulhatott, hogy én is kőműves lettem. Később vett egy telket, és épített egy házat itt Piliscséven, a Rákóczi utcában, ami még megvan most is, de már nem a család tulajdonában. A dédapám pedig már bányász volt, ő a múlt század ötvenes éveiben halt meg, akkor már nagy gyerek voltam, emlékszem, már jártam ministrálni. Nagyapámból is bányász lett. Édesapám szülei pedig mezőgazdasági munkások, nagygazdák voltak, 18 hold földjük volt itt, főleg szőlőik. Aztán persze őket is bezavarták a téeszbe – mindenüket elvették.

Szülei, testvérei?

Négyen vagyunk testvérek, három húgom van, én vagyok a legöregebb közöttük, januárban töltöttem be a 84. évemet. A Temető utcában nevelkedtünk. Édesanyám annak idején uraknál szolgált, majd amikor férjhez ment, már nem ment dolgozni, otthon maradt, akkor így volt szokásban. Apám pedig suszter volt. Mindkét család tősgyökeres csévi volt. Csév abban az időben teljesen szlovák község volt, mindenki szlovákul beszélt egymás között, a gyerekek is, mi is.

Magyarul is tudtak?

Édesanyám csak szlovákul beszélt velünk, mi hiába beszéltünk magyarul hozzá vissza, ő akkor is szlovákul válaszolt. Tudott magyarul, de nem használta. Mi lényegében az óvodában és az iskolában tanultunk meg jól magyarul. A hetvenes években sokan beköltöztek a faluba, velük persze már magyarul beszéltünk, de korábban csak azokkal, akik ide házasodtak. Például a piliscsabai laktanyából sokan jártak ide Csévre bálokba, és akadtak, akik be is nősültek.

A generációjának tagjaitól sokszor lehet hallani, hogy a családi kötelékek szorosabbak voltak, az ünnepeket jobban megülték, és a hitet is erősebben megélték néhány évtizeddel ezelőtt. Sanyi bácsi mit gondol erről?

Az ünnepeket, főleg az egyháziakat régen sokkal jobban tartották a családok, főleg a nagy, egyházi ünnepeket. És a vasárnapokat is: akkor tényleg nem dolgoztunk, csak a ház körüli teendőket, etetéseket végeztük. Abban az időben, ahogy akkor mondták, nem nagyon voltak „pogányok”. Esetleg, aki nagy kommunista volt, arra mondták, mert az ilyen nem járt templomba. A többiek mindig – a templom zsúfolva volt, és nemcsak a nagy ünnepeken. Nagyon jó egyházközség volt itt Cséven, és a közösség is nagyon összetartott, például Tóth József atya idejében a hetvenes években, ő itt is van eltemetve. Egyszer azt mondja nekem, szó szerint idézem: „Sanyikám, mondja meg, hogyan lehetne a templomot bővíteni?” Mert akkor még a lépcsőn is álltak az emberek. Mondtam neki, hogy esetleg lehetne csinálni még egy misét, így akkor bevezette a vasárnap esti misét is. De ez nem tartott hosszú ideig, nem volt népszerű. Előtte Mózer Mihály és Vajai István voltak még plébánosok, Vajai 1947-ben érkezett ide a Felvidékről, akkor kezdtem iskolába járni, ő kezdett minket tanítani. Előtte, a háború alatt pedig Kurcz Béla bácsi volt, rá emlékszem még, amikor kissrác voltam.

A családjában is fontos volt mindig a hit?

Igen, édesanyám öccse például pap volt Rómában, 1946-ban került ki. Fenyő Vendelnek hívták, a legjobb tanuló volt az esztergomi papnevelőben. Ezért is küldték őt ki Rómába, hogy ott folytathassa a tanulmányait. Ott is szentelték fel és Rómában élte le az életét, kispapokat tanított. Sokáig nem látta a család, 19 évig nem jöhetett haza, 1965-ben kapott első ízben beutazási engedélyt. Utána már minden évben hazajött egy hónapra Csévre. Mi is voltunk kint nála 1993-ban. De nemcsak a nagybátyám volt egyházi ember, édesapám nővére apáca volt, amíg föl nem oszlatták a rendet az ötvenes években. Arra emlékszem, hogy Zsámbékon is élt, ott volt egy olyan zárda, ahol félárva gyerekeket neveltek. Eredeti neve Jurkovics volt, de később Jeges Anna lett a neve, mi mindig csak „kedves néninek” hívtuk. Később Pestre került, virágboltban dolgozott és egy zsidó családnál szolgált. Rend már nem volt, de élete végéig apáca maradt, 1985-ben hunyt el 78 évesen, itt Cséven van eltemetve. Amikor a kedves néni hazajött, ő csak magyarul beszélt az édesanyjához, a mi nagymamánkhoz, aki értette ugyan a magyar nyelvet, de egy szót nem beszélt magyarul. Ő is szlovákul beszélt a lányához, aki pedig magyarul válaszolt.

Beszéljünk még egy kicsit a gyerekkoráról. Emlékszik valamire a második világháború alatti szörnyűségekből? Vagy inkább csak a szülők és nagyszülők történetei alapján?

Néhány dologra emlékszem csak, még csak négy éves voltam, amikor a háború volt. A mostani öreg plébánián ápolták a sebesülteket. A nagyapám, aki akkor sekrestyés volt, is ott segített. Ő mesélte el, hogy behoztak egy fiatal magyar katonát, előkerültek az iratai, de az ápolónő kezéből kikapta azokat egy orosz, és bedobta a kályhába. Így lett ismeretlen katona, a sírja ma is ott van a temetőben. Apám Oroszországban volt katona, de nem nagyon szeretett erről mesélni. Az oroszok nagyon kegyetlenek voltak az itteniekkel. Volt például egy fiatal anyuka, aki épp szoptatta a kisbabáját otthon, a konyhában, amikor egy orosz lelőtte. Arra a temetésre már emlékszem halványan, néztem a házunk udvarából a temetési menetet. Ami igazán megrázó, hogy az apa csak akkor tudta meg, hogy a felesége meghalt, amikor hazaérkezett. Cséven négy asszony lett hasonló módon áldozat.

Ezeket a traumákat sokan egész életükben nem heverték ki.

Sok mindent átéltünk, átéltem én is. Egyrészt jó, hogy az ember sok mindent megél, és látja, hogy felnőnek a gyerekek, az unokák, a dédunoka, de közben nagyon fájdalmas is, hogy sorra veszítjük el azokat a rokonokat, barátokat, ismerősöket, akiket szerettünk. Nehéz, de legalább vissza tudunk gondolni, hogy mennyi mindenen átestünk, és mennyi mindent kibírtunk.

Éppen a háború után lett iskolás.

Igen, 1947-ben kezdtünk és 1955-ben, még a forradalom előtt végeztünk. Amikor kezdtem, a csévi általános iskolában negyvenkilencen voltunk – huszonhárom fiú és huszonhat lány. A fiúk közül már csak ketten vagyunk életben, a lányok még vagy öten-hatan. 1955-ben mentem tanulónak, a forradalom alatt másodéves kőműves szakmunkás tanuló voltam Esztergomban, az MTH iskolában 1958-ig. A mesterem csévi volt, Flekács Ferenc – minden tanulónak volt mestere, ugyanúgy, mint most. Ő sem volt akkor még öreg, 35 év körüli fiatal, de dolgos, jó kőműves volt.

Hogyan kezdődött a kőműves pályafutása?

Az úgy volt, hogy megbeszéltem Feri bácsival, hogy kőműves szeretnék lenni. A szüleim tiltották, azt akarták, hogy cipész legyek, apám is suszter volt a szülői házban, de én nem akartam az lenni. Pedig ott volt a műhelye egészen az ötvenes évekig, amikor bezavarták a KTSZ-be, utána pedig Dorogra járt a cipész szövetkezetbe, ‘51-et vagy ‘52-t írtunk akkor. Innen is ment aztán nyugdíjba. Mi tanulóként az első két évben négy napot dolgoztunk a mesternél, és két napot voltunk iskolában. Tehát hétfő, kedd, szerda, csütörtök a mesternél, péntek, szombat iskola és csak vasárnap pihentünk. Akkor nem volt szabad a szombat, el se lehetett volna képzelni ilyesmit. Harmadikban pedig már csak egy napot jártunk iskolába, hétfőn és öt napot dolgoztunk.

Említette előbb, hogy Esztergomban tanult, amikor az 1956-os forradalom kitört.

Másodéves kőműves tanuló voltam. Emlékszem, a forradalom keddi napon kezdődött.

Az egyik MTH-s tanárnőnk százados férje adta ki a tűzparancsot a bazilikánál, a Sötétkapunál azóta elhíresült sortűznél.

Egy csévi, Lehovecz Béla is az áldozatok között volt. Amikor vége lett a forradalomnak, a Csikyné fekete ruhában jött az iskolába, de mi nem tudtuk meg soha, hogy mi lett pontosan a férjével. Hamarosan ő is eltűnt. Egy másik történetre is emlékszem 1956-ból. Jurkovics Béla kék ávós határőr katonaként szolgált akkor egy fővárosi laktanyában. A parancsnokuk felsorakoztatta őket, de nem akartak sortüzet leadni a felvonuló tömegre. Lelőtték, ott maradt ő is, itt Cséven van eltemetve. Vasárnap vitte a civil ruhát, hogy majd csütörtökön leszerel, de kedden kitört a forradalom.

Helyben milyen megmozdulások voltak?

Itt a faluban az orosz temetőnél ledöntöttük mi is a szovjet emlékművet, én is ott voltam. Schilling Karcsi tette rá a kötelet, de először elszakadt és akkor mind leestünk. Utána csak két kötéllel sikerült ledönteni. A forradalom után begyűjtötték, akik részt vettek a helyi megmozdulásokban, de velünk, a legfiatalabbakkal nem foglalkoztak, inkább csak a vezetőkkel. Karcsi egy évvel volt idősebb, őt először kötél általi halálra ítélték, majd fellebbezett, életfogytiglant, végül hét hónapot kapott. Mert ő tette rá a kötelet, „ő volt a hóhér”, szó szerint ez volt az indoklásban. Kara Józsi olvasta fel a „Kultúr” lépcsőjén a 12 pontot, a követeléseket, amiket az országban máshol is felolvastak. Ennél is ott voltam. És persze itt is feloszlatták a tanácsot, és létrejött a helyi Forradalmi Bizottság is.

A szomszédos Kesztölcön országosan is ismert események történtek ekkor.

Igen, Kesztölcön még nagyobb események voltak, ott még a köztársaságot is kikiáltottak. Simonek Lukács bányász volt a köztársasági elnök, akit elfogtak, de megszökött és évekig bújkált. Őt is ismertem, mert Kesztölcön is sokat dolgoztam akkoriban.

Még harckocsijuk is volt. Azt mesélték, hogy az oroszok hozták nekik. Mert Kesztölcön a pincékben az oroszok szerettek mulatni, és cserébe kaptak bort érte.

Láttam is azt a harckocsit, voltam ott is a forradalom alatt. A mesterem vállalt ott munkát és amelyik házat akkor ott építettük, később mindig csak úgy neveztük, hogy forradalmi épület.

A kőműves hivatás nem a legkönnyebbek közé tartozik. Mégis miért emellett tette le a voksát?

Nekem mindig tetszettek az épületek. Érdekelt, ahogy a kőművesek dolgoztak, sokszor megálltam, és nézegettem őket. Valahogy beleéltem magam, tetszett nagyon ez a szakma. Igaz, a kezeim, lábaim sajnos tönkrementek, alig érzek velük, ráadásul még ‘88-ban porckorongsérvvel is műtöttek az Amerikai úton. Szóval nehéz munka volt, de szerettem csinálni. Iparos voltam, még vasárnap is dolgoztam – húsvétvasárnap, virágvasárnap, pünkösdvasárnap és a búcsú kivételével. Állandóan sok munkám volt, így lehetett valamire vinni annak idején. 1972 körül, amikor még csak nagyjából tíz kocsi volt a faluban, tudtam venni én is egy 1003-as Polski Fiatot, arra akkor csak egy évet kellett várni. Volt, hogy négy kocsim is volt, de kellett is, mert sok tanulóm és alkalmazottam volt, őket is kellett szállítani. Volt vagy harminc tanulóm a pályám alatt, cséviek, dorogiak, sajnos heten már a temetőben vannak. Még négy-ötről tudok, akik még iparosként dolgoznak. Volt olyan, akinek az apja és annak az öccse is nálam volt tanuló. Bizony sok házat építettem itt Cséven, és a környéken.

Mielőtt iparos lett volna, várták a kötelező katonaévek is, ahogy annak idején minden fiatalembert.

1958-ban tettem le a szakmunkásvizsgát, majd 1962-ben bevonultam katonának, Taszárra, a 31-es számú vadászrepülős ezredbe. Ott szolgáltam két évet, leszállásfigyelő voltam, a szovjet TZK légtérvédelmi parancsnoki távcsövet kezeltük. Nem volt könnyű időszak, akkor, 1963-ban volt a kubai rakétaválság, voltak olyan híresztelések, hogy mi is fogunk menni, de hála istennek végül nem került rá sor. Megmondom őszintén nekem jó sorom volt, az első évben 52 napot voltam például szabadságon. Jól megálltam a helyemet, valószínű azért mehettem. Volt ott egy főtörzsőrmester, aki sokszor elmondta nekünk:

„Elvtársak, azért van ez a kemény kiképzés, hogy ha jönnek a jenki faszik, meg tudjuk védeni a magyar hazát.”

Végül mikor kezdte a szakmát?

1965-ben szigorítottak a törvényeken, egy iparos azután hat méternél szélesebb épületet már nem építhetett, az már mestervizsgához volt kötve. Én is jelentkeztem az Ybl Miklós Építőipari Technikumba, a Thököly úton volt a képzés. 1965 novemberében végeztünk, utána váltottam ki az ipart, és mindjárt kaptam is a munkákat, mindenki ismert. Azért is, mert korábban voltam kisbíró is.

Akkor Sanyi bácsi sok mindent tud a falu történetéről is.

Hát bizony elég sokat. Csévről és a nevéről is van egy-két érdekes történetem.

1274-es adat alapján Csévi László volt a tulajdonosa ennek a területnek, innen a falu neve.

A mostani Vendel-szobor környékén voltak az első házak, nagyjából nyolc családé. Ott is volt egy templom, annak a harangját kiszántották, ez a mai napig is ott van a templomtoronyban, ez a lélekharang, a legkisebb. A falu nevével kapcsolatban pedig – 1954-et írunk – volt egy lapban egy újsághirdetés, hogy szamár eladó Csép községben. Egy illető jegyet vett a Nyugatiban és elindult. Leszállt az állomáson, látja, hogy Csév, nem Csép. Most mi tévő legyen. Elindult azért a faluba, bejött a tanácsházára, hogy segítsenek neki. Elmondja, hogy egy újsághirdetésre jött, szamár eladó. Szamár, elkezdtük nevetni. Ló, tehén, kecske, birka, van, eladó is, de szamár az egy sincs. Ott voltam akkor is kisbíróként.

Csak nem ezután lett Csévből Piliscsév?

Csév, Csép, Csém, három hasonló nevű község is volt Komárom megyében. Összegyűlt a bizottság, és napirendre került, hogy Csév helyett Piliscsév legyen a falu neve. Fel is terjesztették a megyéhez július végén, és augusztus 1-jén 33 helyen én doboltam ki a névváltozást.

„Értesítem a község lakosságát Csév község helységneve megváltozott, a Piliscsév község nevet kapta.”

Pontosan így mondtam, mai napig emlékszem rá.