SZÖVEG: MESZLENY ZITA
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD
Minden eseménynek megvan a maga dallama. Szedlák Józsefné pedig pontosan tudja, a toronyban lakó három harang közül mikor melyiket és hogyan kell kongatnia. A feladat korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A három hangszert nem könynyű egyszerre szólásra bírni. Mikor erre mégis szükség van, Ilonka néni a kezeit és a lábait is használja hozzá. És az sem mindegy, milyen hosszan zeng a templom és környéke. „Amíg harangozom, imádkozom, így tudom, meddig kell folytatnom” – vezet be mestersége rejtelmeibe az asszony, miután elengedi a kötelet, amit az elhunyt emlékére húzott. Ezután hozzáteszi: a vihar az teljesen más dolog. Annak nin- csen saját ritmusa. „A jégesőt csak szét kell harangozni” – mondja. Úgy tartják ugyanis, hogy a termésre veszélyes jeget hozó felhőket elkergeti a felfelé szálló harangszó. A környékbeliek pedig váltig állítják: nem emlékeznek rá, hogy a falu- ban nagy jégeső tombolt volna bármikor is. A módszer tehát szerintük hatásos. E mellett érvel Ilonka néni is, miközben fél szemmel a templomtoronyba vezető létrán álló órára pillant.
Mindjárt dél, Nagyboldogasszony napja. Az ünnepi alkalomhoz ünnepi harangszó dukál, ami nincsen eseményhez illő népviselet nélkül. Ilonka néni elsiet, hogy rövidesen díszes palóc ruhában térjen vissza. Ahogy büszke természetességgel közeledik tarka öltözetében, mintha egy letűnt korból hátramaradt képeslap elevenedne meg előttünk. Ám az asszony frissessége, ahogy történetekbe kezd az általa hímzett ruhadara- bokról, visszarepít minket a jelenbe. Miközben mesél, elfoglalja helyét a templom bejáratánál, a torony alatt álló kis sámlin. Megigazítja terebélyes szoknyáját maga körül, majd elhallgat. Pár másodperc múlva kiderül, mire vár. A szomszéd templom harangjai delet jeleznek. Ott egy perccel korábban kondítanak, de automata hozza lendületbe a hangszereket, mint szinte már mindenhol. „Pedig addig élnek, amíg lélekkel kongatják őket. Ha eltűnik a lélek, meghalnak a harangok – mondja az asszony, s elszántan hozzáteszi: – Én amíg csak Isten engedi, húzom.” Majd szemét behunyva belekapaszkodik kezével és lábával is a kötelekbe. A terényi templom tornyában felzúgnak a harangok.
Aki a hazai jégkorongsportot kicsit is ismeri, annak éppúgy ismerősen cseng az Ocskay név, mint a fociban mondjuk az Albert, a Bene vagy a Páncsics. Azt is tudja, hogy két ilyen nevű játékos is volt, apa és fia. Az ifjabb Ocskay Gábor fiatalon elhunyt, az idősebb már nyugdíjasként a székesfehérvári utánpótlás-nevelés magvetője, nagy öregje, máig megkerülhetetlen alakja.
Az ősei valamikor a 18. század elején érkeztek Székesfehérvár vidékére, és ahogy ők kitartottak ennyi időn át, úgy Cser-Palkovics András sem akart soha túl messzire menni a szülővárosától. Talán nincs is olyan ember a városban, aki ne ismerné személyesen az immáron negyedszerre megválasztott polgármestert, akivel, ha máshol nem, egy jó Videoton-meccsen biztosan összefuthat bárki.
„Ős dicsőség, ősi nagyság / Kezdete és vége! / Itt minden füszál, kő, virág / Régi szent ereklye.” A Vajda János Székesfehérvárott című, melankolikus költeményéből vett idézet utal a város dicsőséggel és pusztulással egyaránt teli történetére. Sétára fel, ismerjük meg ezt a nagy múltú és sokarcú várost!
Hagyományos pitét? Kacsamájbonbont? Kapcsolatteremtő kérdésekkel kínált kávét? Kézműves sört? Vagy egy jó hamburgert? Székesfehérváron nehéz lehetetlent kívánni. Megkóstoltuk a város legizgalmasabb gasztronómiai bástyáinak kínálatát – a teljesség igénye nélkül.
A hadianyagtól a motoron át az első magyar cd-ig, a sertésorrkarikától a hangfalon át a robotcelláig számtalan termékcsoportot gyártottak a ma Videotonként ismert cégcsoport ágai-bogai. A székesfehérvári társaság nyolc és fél évtizedes története során két mély hullámvölgyet is túlélt.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
