Kevés beszélgetés kezdődik így:
Békesség!
Szent Ferenc kisnővérei köszönnek ezzel az egyetlen szóval egymásnak – így fogad Rita nővér. Történetesen nem biciklisszettben, ahogy a falubeliek szintén szokták látni, de hát nem is a ruha teszi: „Én is ember vagyok, egy közülük, aki az Istent keresi.” Hátra is lehet akkor dőlni.
Kétszáz éves templom kertje, falusi plébániaépület, beszélgetésekre fenntartott fehér szoba, a falon feszület. „Te tudod, mit szeretnél, kérdezz” – mondja Rita nővér. Csak a végére esik le, hogy talán épp azon a széken ülök, ahol lelkivezetőként máskor ő – leginkább – hallgat. „Nem vezetek én senkit, kísérek. Az a dolgom, hogy figyeljem, hogyan működik az Isten egy másik ember életében. Ez a hogyan emberi logikával ki nem fürkészhető, de felismerhető.
A felismerés örömében élek.
A szokásosnál végül több csend férkőzik a beszélgetésbe, így a jó – Rita nővér önmagáért beszél. Csak semmi kerülgetés, szerep mögé rejtőzködés, de nem is szolgál ilyesmit a barna Szent Ferenc-i habitus: „Egyszerűség, alázat, szegénység. Azért viseljük, hogy a megjelenésünkkel is ezt közvetítsük.”
Közgazdászdiploma, jogi szakoklevél, negyedszázad tömény matéria. Még egy komolyan udvarolgató srác is van a történet elején – csakhogy akadt valaki más, aki táncba hívta, akkor még a világi nevén. Huszonhat éves volt, amikor megkeresztelték. Egyetemistaként Kaszásdűlőről még egyáltalán nem látszott Bükkszentkereszt, és látszólag az sem következett semmiből így a jóléti 21. század elején, hogy harmincas évei javát önként az ország egyik legszegényebb településén, Arlón, a ferences nővérek által vitt cigánymisszióban tölti, és nőként kész örökre szóló igent mondani a szerzetesi hivatásra.
Jelentse ez azóta éppen – már jó ideje elköteleződve – a nővérek bükkszentkereszti Betlehem Lelkigyakorlatos Házának vezetését vagy mást. „Nem az a fontos, hol vagyok és éppen mit csinálok, hanem hogy ki az, akit mindenkor követek” – mondja. „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is” – így szól az örökfogadalmas evangéliumi jelmondata.
Átvonult egy felhő a nap előtt
„A családom nem volt vallásos, a nagymamám viszont szerzetesnek készült, de 1950-ben feloszlatták a rendeket, amikor koránál fogva beléphetett volna” – meséli. Tőle hallott hitről, a kommunizmus éveiben is olyanról, hogy Isten, de – utólag így érzi – igazán nem is ez számított: „A hitem és a hivatásom felismeréséhez azokon a hiteles embereken keresztül vezetett az út, akikkel már felnőttként találkoztam.”
Az örökfogadalmas igen azért nem csak úgy az ölébe hullott. Philip Gröning A nagy csend című filmjében – 2008-ban, Rita nővér rendbe lépésének évében – a karthauzi szerzetesek némasága mintha időn kívülre helyezné a nézőt. A végtelennek ható jelenetekbe feledkezve talán megsejthető, milyen zajra, neszre süket meghallásra gondolhat, amikor megtérésről kezd beszélni.
Rita nővér életrajzi filmje is némafilm. Kétezres évek közepe. A világ épp ráfügg az okostelefonokra, falja az epikusfantasy-mozikat, Britney Spears tarol a toplistákon, igen, ez már a hamarosan algoritmusok uralmává duzzadó infokrácia hajnala. Huszonéves lány – hiányt érez. Keres. Arra készül, hogy felveszi a keresztséget, lelkigyakorlatra megy. „Csukott szemmel imádkoztam. Átvonult egy felhő a nap előtt, súrlófény esett az arcomra.
Ilyenné teszlek téged – mondta egy hang.
Kinyitottam a szemem, és egy apáca ábrázolását láttam az üvegablakon keresztül. Dehogy akartam én foglalkozni ezzel az egésszel! Köszöntem szépen, jól voltam azzal, hogy megkeresztelkedek, aztán majd biztos jó keresztény leszek, elégedjen meg ennyivel az Isten. Mégsem tudtam nyomtalanul elhessegetni, amit akkor éreztem.”
Gazdasági tanácsadóként kezdett el dolgozni, aztán valahol meglátott egy plakátot: „Vasúti sín, a messzeségben összefut. Egy lány egyensúlyoz a síneken. Válaszutakon. Szíven talált.”
Unatkozni nincs idő
Katarzishoz, aktív útkereséshez elég, de a megérkezéshez még ez is kevés volt. A család kételkedett. Azt gondolták, szerzetesként leginkább unatkozni lehet: „Mit fogsz csinálni egész nap? Térdelsz és imádkozol?” De formálódott benne a dolognak egy másik nézete. „Úgy nőttünk fel, hogy a csend sokszor büntetés. Vannak családok, ahol elviselhetetlen. Féltem tőle én is. A hetedik csendben töltött lelkigyakorlatos nap végén nem volt kedvem senkihez szólni.
Rájöttem, hogy a szavak sokszor falak. A csend pedig az Isten anyanyelve
– emlékszik vissza.
Egyházjogi szabály, hogy a frissen keresztelkedők öt éven belül nem köteleződhetnek el a szerzetesi hivatás mellett. Addig sem tétlenkedett. Teológiát tanult, hivatástisztázó évet tartott. Bébiszitterkedés közben, altatás után, a gyerekek szobájában függő kis feszületbe feledkezve szánta el magát végleg: „Azt éreztem, hogy szerelmes vagyok, és mindenben osztozni szeretnék az Istennel, aki lángra lobbantotta a szívemet.” A megkeresztelkedése ötödik évfordulóján beadta felvételi kérelmét a Szent Ferenc Kisnővérei harmadrendi közösségbe. A közösség pedig zöld lámpát adott. „Olyan ez, mint a formaberakó. Ide passzoltam úgy, ahogy vagyok.”
A kisnővérek tizennyolcan vannak, és 1989 óta végeznek szolgálatot a Bükkben. Az országban csak itt vannak jelen. Működtetnek házat Miskolcon, Arlón és Bükkszentkereszten, ahol most heten élnek. A rend karizmája szerint szemlélődésből és testvériségből fakadóan evangelizál.
Szent Ferenc nyomdokain járnak, így hát húguk a víz, bátyjuk a tűz, öccsük a szél, de „nem vagyunk szemlélődő rend”.
Unatkozni nincs idő. Végeznek lelkipásztori kisegítést a faluban, a bükkszentkereszti lelkigyakorlatos ház máshonnan is fogad csoportokat, cigánypasztorációt visznek Lyukóbányán, Arlón jelenleg kilencven, többségében roma gyerekkel foglalkoznak, vezetik az ottani Elfogadlak Alapítványt. Van közöttük kántor, óvónő, családterápiában és mesedrámában képzett nővér, és van, aki lejár a miskolci hospice-osztályra a haldoklók mellé. Újabban működtetnek YouTube-csatornát is.
Többször kell igent mondani
Mindez meglehetősen feszes napirendbe illesztve zajlik. Napi egy óra szentségimádást tartanak, akár a természetben. Reggel, délben és este is közös ima van, ha lehet, szentmisén is részt vesznek, és minden étkezésük közös. Aki erre ma igent mond, első blikkre bizonnyal bolond, már onnan nézve, ahol – Pilinszkyvel – „a semmi van jelen / a világ azért tovább lüktet”. Számolva az emberi mivolt kockázataival, szűk évtizedig is fontolgathatja egy belépő, mindörökre elköteleződik-e. Két év jelöltség, majd két év noviciátus után három és hat év közötti juniorátusi idő következik, ők az egyszerű fogadalmasok. Az igazán nagy ünnep pedig az örökfogadalom.
„Olyan ez, mint a házasság” – mondja Rita nővér. Emberek köteleződnek el itt is, így hát a „válási” statisztika is hasonló. A papi és szerzetesi hivatások majdnem felében történik kilépés egy korábbi adat szerint. A Szent Ferenc Kisnővérei körében azért jobb az arány, mert hosszú a felkészülési idő, egy fiatal közösség pedig még dinamikusan alakul. Nincsenek annyira kőbe vésve a belső viszonyok. Mindenesetre él a Bükkben is egy bevett mondás:
Igazi szerzetesek állítólag csak a kriptában vannak. Közülünk még mindenki él.
Él, tehát elesik. Vendéglátónk azt mondja, ahogy egy házasságban, úgy a szerzetesi hivatásban is többször kell kimondani az igent.
Volt már, hogy feltettem magamnak a kérdést: nem tévedtem-e? Ott ültem egyedül a kápolnában, habitusban, és azt kérdeztem, van-e Isten
– áll meg. A lélek sötét éjszakájának tapasztalatával kapcsolatban szerinte tényleg többet beszélne a csend, pedig a létezéséről könyvek szólnak. A kifejezés egy 16. századi spanyol misztikustól, Keresztes Szent Jánostól ered, az élmény pedig nagyon is valós, emberi.
A feloldásában viszont felesleges emberi logikát keresni: „Ilyenkor mások hite táplál. A tapasztalatuk Istenről. Ezek kapcsolnak vissza a saját, valamiért elveszett korábbi megéléseimhez. Egy sötét mélypont után egyszer a konyhában főztem, és mélyen átjárt mindaz, amit korábban tapasztaltam. Akkor hirtelen mindennél világosabban megértettem: az nem lehet, hogy nincs Isten, csak most nem érzem. Hogy Isten elvesztésének érzete nem arról szól, hogy nincs – ellenkezőleg. Itt van, túl közel.”
Beszél még a lélek ugrásáról, a bizalomról, ami néha sima szöcskézés, máskor semmibe rugaszkodásnak tűnik, mindenesetre „a hit nem pusztán tapasztalat, hanem bizalom és ráhagyatkozás arra, aki feltétel nélkül szeret”.
Nem könyvből lapozza fel ezeket, mint valami betanult szöveget. És jó húsz éve sem papírból kérdezett. „A későbbi keresztanyámnak szegeztem a kérdést: »Na és ha a végén kiderül, hogy nincs Isten, akkor mit csinálsz?« Ennyit válaszolt: »Akkor volt egy bizalommal teli, szép életem.«”
Mire kilépünk az ajtón, odébb úsznak a fellegek.
