Mit takar pontosan, mikor és hol született meg a Fokoláre mozgalom?
A második világháború alatt indult a mozgalom Észak-Olaszországban, Trento városában. Chiara Lubich fiatalon a helyi vallásos közösségek vezéralakja volt, 23 évesen, 1943 decemberében érezte a hívást, hogy Istennek szentelje magát – ezt nevezzük az alapításnak. Ezt követően egyre többen gyűltek köré, szó szerint is, mert azok a fiatal vallásos nők, akiknek a szülei elmenekültek, a világháborús bombázások alatt közös lakásba költöztek. Így alakultak ki a fokolárok, azaz a kis közösségek, ahol Istennek szentelt világi emberek élnek együtt. Egyre egyértelműbbé vált, hogy egy sajátos utat járnak, újfajta életet élnek, ezért a mozgalom külön közösséggé vált a katolikus egyházon belül – azóta ökumenikus irányultságúvá vált.
Mi a jelentősége annak, hogy a második világháború alatt indult a mozgalom, amikor széthullott a világ?
2020-ban, Chiara Lubich születésének 100. évfordulója alkalmából mutatták be az életéről szóló olasz filmet, amelynek az egyik jelenetében azt vetik a hozzá csatlakozó fiatal nők szemére, hogy nem normális az, hogy a háború borzalmai közepette is mindig mosolyognak, mindig jó kedvük van. Pedig éppen az motiválta őket arra, hogy valami örököt, valami biztosat keressenek, hogy megtapasztalták azt, hogy a földi élet mulandó, mindent el lehet egy pillanat alatt veszíteni. Vallásos fiatal lányok voltak, nem akkor tértek meg, de nagyon újként érezték meg azt, hogy Isten akkor is szeret, ha dúl a háború, ha úgy tűnik, hogy mindent elpusztít annak a gonoszsága. Chiara bátyja a trentói ellenállás egyik alakja volt, akit a német megszállás alatt be is börtönöztek. Chiara és a társnői is nagyon aktívak voltak a háború alatt, a kibombázott szegénynegyedekben segítettek az embereknek, adományokat osztottak, ápolónőként dolgoztak.
Említette, hogy a mozgalom azért vált önálló közösséggé, mert egy újfajta életet jelentett. Mi volt benne az újdonság?
Az evangéliumot nem csak elmélkedésre vagy arra használták, hogy az imájukhoz inspirációt merítsenek belőle, hanem megpróbálták szó szerint életté váltani a leírtakat. Elsőként a felebarát iránti szeretetre buzdító igéket próbálták megvalósítani, majd felfedezték a kölcsönös szeretetet:
Jézus nem csak azt mondta, hogy szeressük a rászorulót, a szegényt, a kicsit, hanem azt is, hogy egymást szeressük, és hogy ebben a kölcsönös szeretetben, befogadásban van a tanúságtétel ereje.
Ezután ébredtek rá arra, hogy a mozgalom valós hivatása az egység: a világban ezt a Jézus által akart egységet kell létrehoznunk, arról kell tanúságot tennünk, ami Isten ajándéka, de a kölcsönös szeretettel tudjuk megteremteni a feltételeit annak, hogy nekünk adhassa ezt az ajándékot.
Hogyan jutott el a mozgalom Magyarországra?
Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején kezdett beszivárogni hazánkba. Bár igyekeztek tudatosan is eljuttatni a mozgalom hírét a szocialista országokba, végül a körülmények folytán jutott el több úton is Magyarországra. Tomka Ferenc atya, az Egri Szeminárium fiatal tanára olaszországi tanulmányai alatt találkozott vele, majd ismertette meg sokakkal itthon, ezzel párhuzamosan pedig egy fiatalokból álló szegedi közösséghez is eljutott a Fokoláré híre Jugoszlávián keresztül. A nyolcvanas évek elején nyílt az első fokolár Magyarországon, és a közösség koordinátoraiként – akkor még illegalitásban – tanulmányi ösztöndíj álcájával hazánkba érkezett két fiatal olasz, egy művészettörténész és egy fordító.
Ön hogyan találkozott a mozgalommal?
Az említett Tomka Ferenc atya által, ő alapította a plébániát Jávorka Lajos atyával együtt Káposztásmegyeren. Oda kezdtem én is járni, és egyszer elhívott minket egy nyári, Máriapolinak nevezett találkozóra. Annyira megtetszett, hogy hamar ott is ragadtam.
Mi ragadta magával?
Már a plébánián, Feri atya szárnyai alatt is azt szerettem nagyon, ahogyan aktívan élhettük az életet. Ez tetszett a mozgalomban is, mellette vonzó volt a nemzetköziség és a laikus hangulat.
A Fokoláre mozgalomban találtam meg azt, hogy komoly lelki életet lehet élni anélkül, hogy feltétlenül formális ájtatosságokhoz kellene ragaszkodni.
Van egyfajta nagy mélysége, mellette pedig a világhoz való viszonya alapvetően pozitív: nem arra hív, hogy zárkózzunk el a bűnös világtól, hogy őrizzük a saját szentségünket, hanem arra, hogy a modern életben, a mai valóságban fedezzük fel azt a teret, ahol szentté válhatunk, ahová Isten hív minket. Számomra különösen fontos volt, hogy nem félelemmel vagy ellenségességgel tekint a modern világra, hanem lehetőséget lát benne.
Hogyan kapcsolódik az Új Város magazin a mozgalomhoz?
1989-ben jelent meg először Magyarországon az Új Város magazin azzal a céllal, hogy a mozgalom lelkületét, szemléletmódját minél több emberhez eljuttathassuk – azóta is ezen dolgozunk. Online magazinunkban a lelkiségen, a társadalmi kérdéseken és a személyes életvezetési kérdéseken keresztül mutatjuk be ezt a fajta szeretetre, elfogadásra, önmagunk meghaladására alapuló életmódot.
Ön az Új Város kiadó vezetője. A kiadott könyveik is az aktuális kihívásokra keresik a válaszokat?
Kezdetben Chiara Lubich műveit adták ki magyar nyelven, majd a 2000-es évektől bővült a kínálat. Most már a lelkiségi, gyerekeknek és családoknak szóló könyveink mellett van például társadalmi sorozatunk is. Igyekszünk olyan könyveket is kiadni, amelyek az aktuális kérdésekben segítenek megmaradni keresztényként, például nagy sikere lett Az egyház küldetése a polarizált világban című könyvünknek. Aaron Wessmann amerikai szerző műve azt mutatja be, hogy keresztényként hogyan állhatunk ellen annak a megosztó hangulatnak, ami Amerikában és Magyarországon is jellemzi a társadalmat.
A családi témájú könyveik is olyan társadalmi helyzetekre mutatnak rá, amelyekkel keveset foglalkoznak?
Igen, Éline Landon Kimerült anyáknak – 9 hét feltöltődés Istennel című könyve például a kiégéssel foglalkozik, ami nem csak a szakmai életben jelentkezhet, hanem a családi életben is. Nagyon népszerű a kötet, mert sokakat érint. A könyv bibliai történetekből kiindulva kilenc fejezeten keresztül lelki utazással segíti a szülőket – elsősorban az édesanyákhoz szól, de természetesen az édesapák is csatlakozhatnak. Lelkiség és életmód összekötődik, minden fejezet a Bibliából indul ki, de a szerző tanácsai mentálhigiénés jellegűek. Az első történet például Illés prófétáé, akit az angyal azzal hív ki a bokor alól, ahova végső elkeseredettségében feküdt le, hogy kelj fel és egyél – és utána indulj el oda, ahova küldtelek. Egy anya számára ugyanolyan fontos, hogy foglalkozzon magával, pihenjen, merjen segítséget kérni. A szerző a hétköznapi bátorság kifejezést használja arra, hogy nem kell ragyognia a lakásnak, nem kell félni attól, hogy meglátják, hogy fáradt vagy, hogy merj ajtót nyitni, akkor is, ha úszik minden. Egyfajta nagyon jóindulatú és nagyon barátságos megközelítés ez önmagunkhoz, mint anyákhoz. A bibliai részleteket a szerző elmagyarázza, elmélkedik rajtuk, hoz rájuk személyes életpéldát, végül minden fejezet pár szavas imádsággal zárul. Fogarasiné Pusztai Virág a könyv alapján indította el az online anyacsoportokat, ahol a fejezeteket közösen beszélik meg.
Ötgyermekes édesanyaként milyen saját élményei vannak?
Amikor én ezt a könyvet megtaláltam, már nagyobbak voltak a gyerekeim, így csak visszaemlékeztem a kisgyerekes időszakra. Bár azt mondják, az ember a szép dolgokra jobban emlékszik, mint a nehézségekre, én annak idején nem éreztem ezt a nagyon nagy kimerültséget, de a könyvet elolvasva megértettem, hogy miért nem. Egyrészt nekem tényleg nagyon sok segítségem volt, másrészt természetemből adódóan nem vagyok maximalista típus, úgyhogy én természetes módon rendelkeztem bizonyos védőfaktorokkal, spontán módon tudtam megvédeni a saját fizikai határaimat, vagy kigazdálkodni azt, hogy legyen pihenésre időm. A férjem az első pillanattól kezdve velem egyenrangúan állt a gyerekekhez, nagyon támogató volt, bennem pedig nem volt aggodalom amiatt, hogy otthagyjam másra is a gyerekeket. Nekem nagyon fontos volt, hogy a gyerekvilág mellett megmaradjanak a felnőtt kapcsolataim, nagy erőforrást jelentett, hogy kapcsolatban maradtam a Fokoláre mozgalommal, mindig volt egy kis közösség, amibe eljártam, és értelmesen beszélgethettem felnőttekkel. De nem mindenki ebből töltekezik fel, nagyon különbözőek vagyunk, mindenkinek magának kell kitapasztalnia, hogy neki mi ad feltöltődést.
Fotó: Németh Mátyás
