„A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta, vagy egy kicsit eloldalazzak mellette” – állította Robert Capa 1947-ben. E vallomást szem előtt tartva érdemes felfedezni, milyennek látta, milyennek láttatta a riporter 1948 Magyarországát, mikor másfél hónapra, már befutott fényképészként hazalátogatott Amerikából.
Romokban az élet
„Budapest úgy néz ki, mint egy gyönyörű nő, akinek kiverték a fogait” – írja Capa, próbálván átadni a hazánkat jó eséllyel nem ismerő amerikai olvasóközönségnek, milyen volt a háború előtti főváros, és milyen az 1948-as. Bemutatja az Erzsébet híd sorsát, a Váci utca békebeli és posztháborús közönségét, és jó újságíróként újabb és újabb emberi történeteken, melósok, bárónők, kereskedők sorsán keresztül próbálja megéreztetni, milyen a magyarok élete. A képek a valóság különböző rétegeit villantják fel: megfér egymás mellett a tégladobáló építkezés és a hotelek teraszán való kávézgatás, ahogyan helyet enged maga mellett az 1848-as forradalom centenáriumát ünneplő nép a protokollrendezvényen felvonuló későbbi pártvezetésnek.
A képek sora a sokszínűségtől egyszerre lesz hiteles és zavaros – olyan, amilyennek Capa láthatta Magyarországot hazatérése után. 1848-ra az ismert múlt már bombák martaléka lett, a jövő pedig még a szokásosnál is ködösebb volt. A sztálini terror már készülődött hazánkban is, a fellegek gyülekeztek, de még volt fény, még volt remény – aki akarta, hihette még, hogy szebb, jobb idők jönnek.
A fotográfus nemcsak a fővárosban járt útja során, megfordult vidéken is. Parasztgyerek szántás közben, traktorista a gépállomás avatásán, zarándokok a pálosszentkúti Mária-kegyhelynél – e képek sejtetik, hogy Capát nemcsak a kirakat, de az ország mindennapi valósága is érdekelte. A tárlaton látható fotók sorát az adott témához kapcsolódó korabeli felvételek kísérik: például egy 1948-as filmhíradórészlet szemlélteti, miként próbálják elhitetni a sajtómunkások, hogy „új gépállomások egyengetik a jómódú parasztság és virágzó mezőgazdaság útját”. Kérdés bennünk: vajon Capa számára mi tűnt hihetőnek? Vajon ő, aki visszatérve az országba, amit egykor otthonának mondott, ismerve a Nyugat búját-örömét, mit hitt el abból, amit látott és megmutatott?
Egy különös kor lenyomata ez a fotósorozat, nem kezelhető azonban hiteles kordokumentumként. A kiállítás leírásában is kiemelik, a Holiday-cikkben szereplő nevek és helyszínek a felismerhetetlenségig összekeverednek, így elsődlegesen nem a konkrétumok, inkább az impressziók miatt érdekes a gyűjtemény.
A riport megjelenése után a képekkel Amerikában nem sokat foglalkoztak, általánosságban unalmasnak találták a Capa-életmű szerkesztői a vasfüggöny mögött készült fotókat. Bár az 1948-as látogatás képanyagát Párizsban és Rómában kiállították, nem nagyon futtatta őket maga Capa sem, vélhetően a hidegháború idején kialakult szovjetellenes hangulat miatt. Hazánkban először 1989-ben állították ki a képeket. A jelenlegi átfogó kiállítás a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban 2026. augusztus 23-ig látogatható.
Nyitókép: A második világháborúban elpusztított Lánchíd újjáépítésén dolgozó munkás, 1948. Forrás: International Center of Photography
