Közösségek hálózatára lenne szükségünk

Ahogy a vakolatdísz is mutatja, 2019-ben költözött be a házba a Tárkány-Kovács család. Miért érezte úgy egy építészmérnök és egy cimbalomművész, hogy három gyermekükkel maguk mögött hagyják a fővárost?
Ágnes: Már akkor nézegettem a miénkhez hasonló melléképületes házakat, amikor elkezdtünk járni a környékbeli Művészetek völgye fesztiválra szórakozni. De jó, hogy valakinek ilyenje van – gondoltam –, fa oromfal, pince, pajta, számunkra teljesen ismeretlen funkciójú épületek. Nem terveztük a költözést, lehetőséget láttunk a házban. Amíg nem itt laktunk, talán azt mondtam volna, ez egyfajta harmadik helyünk lehetne, egy nyaraló, egy biztos pont az állandó mellett. Amikor aztán beköltöztünk, sokáig nem is hittem el, hogy ez az otthonunk. Organikusan történt minden, belaktuk a házat, a települést, a környéket, nem voltak nagy akadályok.

Bálint: Ezzel azért picit vitatkoznék. Azt az élményt könnyű volt magam mögött hagyni, hogy a fővárosban már a parkolóban dugóba keveredtem, de a költözésünk körül akadtak olyan pillanatok is, amikor kicsit komikusan, egy eltúlzott hollywoodi film főszereplőinek éreztem magunkat. Még Békásmegyer-Ófalun éltünk, amikor eldöntöttük, hogy elkezdünk fával fűteni. Gondoltam, berakok egy kályhát, mi abban a nehéz feladat? Aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs a témáról, utána kell olvasnom. Amióta itt lakunk, Ági és a gyerekek is körülbelül harminc másodperc alatt gyújtanak be, és olykor egy-két hozzánk érkező vendég ugyanúgy meglepődik a folyamat természetességén, mint annak idején én. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy – a fával fűtésen túl – fokozatosan tanultunk bele az itteni életbe. Egészen mást jelent már számunkra a vidék. Mivel egyikünk munkája sincs konkrét helyhez kötve, mindketten sokat dolgozunk itthonról is – ha elmegyünk, Ági helyszíneket jár be, én zenekari próbákra, fellépésekre utazom.

Ágnes: Budapestre pedig jó visszamenni úgy, hogy nem köt a kötelesség, a távolság pedig még inkább ráébreszt a város szépségeire. Aztán persze nagyon jólesik hazajönni ide. Amikor reggelente autózom a közeli szerpentinen, újra és újra rácsodálkozom erre a tájra. Mi még budapestiek vagyunk, de a gyerekeink már vidékiek, és hallani sem akarnak arról, hogy máshova költözzünk.

Így már a szülők is elhiszik, hogy megérkeztek?
Ágnes: Most már igen. Ettől függetlenül Bálinttal néha fel tudunk lángolni, ábrándozni, milyen jó lenne itt vagy ott lakni, de a gyerekek annyira kötődnek Petendhez, hogy náluk még a közeli Nagyvázsony sem jöhetne szóba. Most viszont, hogy nyolc-, tíz- és tizenkét évesek, muszáj bővítésben gondolkodnunk, amihez sajnos meg kell bontani a ház eredeti térstruktúráját – de ez majd csak belülről fog látszani. Az biztos, hogy mi már itt fogjuk kialakítani az életterünket.

Bálint: Ahogyan az életterünk is alakít minket. Ági már említette, hogy amikor először szembesültünk az épület részeivel, fogalmunk sem volt, mit kell velük kezdeni. Aztán lett pince és pajta is, igaz, utóbbi szerepe még formálódik. Ezért sem szeretek úgy beszélni ezekről a dolgokról, hogy az enyémek. Inkább megfordítanám:

nem az én pincém és nem az én pajtám, hanem én vagyok a pince és a pajta embere. Hat éve borászkodom már a zenélés mellett, és még mindig tanít ez a hely, nekünk is tanulnunk kell a tereket: a házat, a kertet, a diófát, még a tyúkólat is.

Kezdjük a házzal. Mit lehet tudni az épületről?
Ágnes: Annyit bizonyosan, hogy már az 1858-as kataszteri térképen rajta volt teljes hosszában. Amikor megvettük, elkezdtük felkutatni a korábbi tulajdonosait, és végül eljutottunk egy kilencvenöt éves nénihez, akinek a szülei helyben gazdálkodtak, és még fénykorában birtokolták az épületet. A néni már egy budapesti idősotthonban él, ott látogattuk meg, elvittük neki a felújítás során a gerendafészekben talált kötegnyi 1963-as százast is. Egy koszos rongyba volt csomagolva, valószínűleg az édesapja dugta el vésztartaléknak. Több régi fotót is mutatott nekünk, ezek alapján könnyebb volt rekonstruálnunk a ház eredeti mivoltát, hiszen elég romos állapotban volt, amikor megvásároltuk. Helyrehoztuk, szép lassan magunkhoz formáljuk, írjuk tovább a történetét.

Adta magát, hogy élettel töltsék meg a pince és a pajta terét is?
Bálint: Nem voltak előzetes tervek vagy álmok. A borkészítésben kezdetektől gondolkodtam, számomra a pince az elvonulás, a kikapcsolódás tere, ahol az idő is máshogy telik. Egészen különleges a hangulata, a kövér hordók valahogy a bőséget és a biztonságot sugallják. Régen egyébként mindig a lakóépület alatti pince volt a borospince, a másik verem a termény tárolására szolgált. Most már azt is kinőttük, így kezdtünk el szőlőspajtában gondolkodni, ami egy létező néprajzi fogalom, méghozzá a környéken is elterjedt volt. Először kulturális térként szerettük volna hasznosítani a pajtát, aminek továbbra is látjuk a lehetőségét, de egyelőre kivárunk. Létrehoztunk még két vendégszobát, melyek elnevezése – Vigánd és Petend – arra is utal, hogy itt korábban két külön falu volt, a katolikus Pórpetenddel összeolvadt az evangélikus Nemesvigánt. Ezt a helyiek a mai napig számon is tartják ám.

Mit ért pontosan kivárás alatt?
Bálint: Röviden azt, hogy kulturális programok szervezésekor nehézségekbe tud ütközni az ember. Mindannyian hallottunk már végletekről, bezzegezésről, jó és rossz példákról. Nem kedvelem a panaszkodást, ráadásul nem egy okot, több szegmenst kellene érintenünk a kérdés kapcsán. Jó néhány próbálkozásunk volt, de ez idáig úgy tűnik, itt nehéz fenntartani, működtetni egy pajtát kizárólag kulturális céllal. Egyszerűen beszűkültek a lehetőségek. Ideális esetben ez önszerveződő dolog lenne, de az embereknek bátrabbnak kellene lenniük ahhoz, hogy a saját környezetük folyamataira hatással legyenek, magyarul cselekvőképessé váljanak. Ki kellene lépnünk ebből a ránk jellemző tanult tehetetlenségből, és elhinni, hogy a minket érintő problémák megoldásában részt kell vennünk, nem lehet mindig mástól várni. Két ember nem tud közösséget csinálni, és nekünk közösségek hálózatára lenne szükségünk.

Ágnes: Több olyan programunk volt, ahová ismeretlenül érkeztek a faluból az emberek, és ma már ismerősként üdvözöljük őket, de a részvételükért valóban meg kellett küzdenünk.

Nehezen fogadják be a gyüttmenteket?
Bálint: Itt bebíróknak hívják, és igen, az őslakosok kevésbé nyitnak az ideérkezőkre. Persze ez nem mindenkire igaz, de azért jórészt mi is a hozzánk hasonló családokkal tartjuk a kapcsolatot. Egy Veszprémből érkező, kedves orvos házaspárral, egy Újpestről kiköltöző hangszerkészítővel, az eredendően somogyi pálinkakészítő vegyészmérnök házaspárral, egy tanító és grafikus párral.

Hetente kétszer, szerdánként és szombatonként találkozunk egyik háznál, iszogatunk, beszélgetünk a falu és a saját dolgainkról is. Amióta a polgármester is beköltözött Petendre, nagyrészt nála jövünk össze, ő süti a pizzát, és mindenki hozza, amije épp van, én például a borokat.

Nem jutunk el minden alkalomra, de ez igazi megtartóerő itt. Még az is szóba került, hogy ezeknek a „szeánszoknak” lesz egy klubhelyisége a könyvtár mellett, de az sem zavarna, ha így maradna, jó átjárni egymáshoz. A Művészetek völgyét is említette Ági még a beszélgetés elején, na, hát a mi kertünk nyaranta a fesztivál keretében az irodalom és a zene jegyében összefonódva Poket-udvarrá alakul át, ami amellett, hogy rengeteg előkészületet és szervezést igényel, hatalmas élmény. Ráadásul minden Völgy után morzsapartit tartunk az említett társasággal, ez is egy szokás.

Ágnes: Amikor még keresgéltük a pajta funkcióját, valami ilyesmit képzeltünk el. Szerveztünk például hajliliomozást húsvétkor, ez egy helyi szokás, zöldágjárásként is emlegetik, ami annyit tett régen, hogy a hajadon lányok végigvonultak a falun, aztán a templomnál bál volt, vagy valamilyen tavaszi mulatság. Egészen jól sikerült, így aztán a nagyvázsonyi iskolásokkal együtt megálmodtunk itt egy Lúdas Matyi színdarabot, négy-ötszáz ember is volt az udvarban. Ezek fenntartására azonban, ahogy Bálint is mondta, összefogásra, közös akaratra van szükség. Én is kitaláltam egy programot, amit azóta is, minden nyáron megrendezünk a nagyvázsonyi pedagógus ismerősömmel. Az a neve, hogy Építészpajta. Itt Petenden, de egy másik pajtában tartjuk, a miénkben nem tudtuk megoldani. Ez egy napközis tábor, ahová Nagyvázsonyról, Kapolcsról jönnek a gyerekek építészeti ismereteket tanulni. Az ötlet onnan jött, hogy általános iskolásként le kellett rajzolnom a házunk alaprajzát, és akkor sehogy nem tudtam elképzelni, hogyan férhet bele az a sok minden egy négyzetbe. Úgy gondoltam, megpróbálom a lehető legéletszerűbbé tenni a gyerekeknek ezt a témát.

Bálint: Ez azt is jelenti, hogy Ági mezítláb tapossa a kertben a helyi lovász ismerőstől gyűjtött lótrágyát agyaggal keverve, utána ezzel tanulnak meg közösen tapasztani a gyerekek.

Ágnes: Az összetételt persze nem árultam el nekik… Mellette makettezési feladat, kincskereső túra is van, és mivel a saját házunk kapcsán elvégeztem a műemlékvédelmi szakmérnöki képzést, igyekszem erről az oldalról is bemutatni a környékbeli épületeket. Májustól a falu főépítészeként is dolgozom, ilyen szemmel is nézem a lehetőségeket.

Érdekes, azt mondták, úgy tervezték, hogy harmadik hely lesz a számukra Vigántpetend, és most úgy tűnik, inkább azzá teszik, de mások számára.
Bálint: Így még nem gondoltam erre a helyzetre, de valóban, lehet, hogy így van. Kicsit olyanok vagyunk, mint régen a pulsatoresek. Egyébként ezt a nevet választottuk a pajtának is.

Pulsatores?
Bálint: A pulsator szó szerint pulzálót jelent, vagyis harangozót, pulsatores – harangozók. Ez egy érdekes fogalom, meg is kutattam. Nem vagyok a középkori latin szakértője, mégis az rajzolódott ki számomra, hogy a magyar szakirodalom némi tévedésbe, félreértésbe került, ugyanis csupán harangozóknak véli őket, de a nyugati szakirodalomban másképp hivatkoznak rájuk: az egyház szolgálatában álló hivatásos zenészként. Petendet a középkorban a veszprémi püspökség szolgálatában álló pulsatorok lakták, akik minden vasárnap és az ünnepeken muzsikáltak a veszprémi székesegyházban. Ráadásul kilencen! Miért kellett egy településnek kilenc harangozó? Hát azért, mert nem csak ez volt a dolguk. Úgy képzelhetjük el a pulsatorokat, mint Bach lipcsei kántorságát: a városi zenei élet szervezője volt. A templomok körüli kórusok, vagyis szkólák voltak az európai iskolarendszer úttörői. Ezért szerintem óriási jelentősége van annak, hogy már a 13. században művészek laktak a környéken.Kilenc pulsator, kilenc ház, azaz kilenc művészcsalád egy középkori faluban? Nem semmi! Még tovább megyek: ha ránézünk a térképre, Vigántpetendtől nem messze ott van Almád, amit kevesen ismernek, noha itt volt az első magánalapítású apátság, emeletes kőházakkal, az első hiteles hely, amely nagyobb adományokat kapott, mint a tihanyi apátság. Nagyvázsonyban pálos kolostor működött, ahol kódexeket írtak és másoltak, Kapolcson és itt is királyi szolgálatban álló vincellérek, egyházi szolgálatban álló zenészek éltek. Az a kép rajzolódik ki, hogy gyakorlatilag egymásba értek a falvak, szinte kertvárosként működtek, a közelben élő értelmiségiek pedig számos folyamat elindítói voltak. Én ezt, minden lehetőségével együtt, ebbe az egy szóba, hogy pulsatores, mind beleértem. Kíváncsi lennék, milyen lenne az ország településszerkezete, ha a mongol–török idők nem szakítják meg ezt a kialakuló tendenciát…

Lehet ennek jelentősége a jövőre nézve?
Bálint: Remény arra, hogy ezek a folyamatok a jelenben is beindíthatók. Az urbanizációt sokszor úgy tanítják mint üdvtörténetet, mint a fejlődés csúcsát, pedig súlyos gondok vannak azzal, hogy a városok egyre nehezebben élhetők. Egyszerűen szükség van az önszerveződő erőkre. A jövőre nézve az a feladatunk, hogy befejezzük a szőlőspajtát, amelynek bár a feldolgozási folyamatok miatt lezárható helyiségnek kell lennie, a pajtakaput szépen visszatesszük majd elé, egyfajta szimbólumként. Jó lenne, ha sokszor megnyílhatna a közönség előtt – egy állandó közösség előtt is –, a belső, a pincetér pedig egyfajta „backstage” marad mindehhez.