Nem sokkal tíz óra előtt kezdett készülődni. Levette az otthonkát, az ebédfőzés előkészületeit abban végezte. Kiválasztott az akasztós szekrényből egy ruhát, egy kisámfázott cipőt, elővette a krémszínű retikült. Karóra mindig volt rajta, de ilyenkor visszavette a gyűrűit, és nem mulasztotta el feltenni az arany karkötőt sem. Előttem van, ahogy ellenőrizte a kapcsát, és lendületes mozdulattal feljebb sodorta a karján. Gondosan kirúzsozta a száját, megigazította a haját, nyaranta ennyiből állt a készülődés. Ha télen indult el, prémgalléros kabátban lépett ki az ajtón. Kopogós léptekkel ment a kapu felé a virágágyások mellett. A ház másik lakásában élő nővéréhez nem köszönt be, mindenki tudta, hogy ha délelőtt karjára fűzi a retikült, akkor Dundi néni a cukrászdába igyekszik.
A kiskunhalasi „nagy cukrászda” fontos szerepet játszott családunk életében. Annak idején ott működött nagymamám fodrászszalonja, a vajszínű elválasztó paravánokat, amelyek kis fülkéket képeztek a térben, még én is láttam a kamra falának támasztva. De a hetvenes-nyolcvanas években már rég cukrászdaként üzemelt a hely a városháza szecessziós épülettömbjében, a mozi és az étterem mellett. Sötét tónusú helyiségre emlékszem, bársonyborítású ülésekre, halk duruzsolásra, édes krémillatra. Az üvegpultban sorakoztak a sütemények, kötényes, kismamacipős kiszolgálók jártak tálcákkal az asztalok között, hajukban vékony csipkecsíkkal.
Dundi néni a barátnőivel, Ilussal, Margitkával, Zsenivel és Pötyivel találkozott ezeken a délelőttökön. Ahogy ő mondta: csak egy feketére. Azelőtt így hívták a kávét, ma alig használja valaki ezt a szót. Néha süteményt is rendeltek, legtöbbször krémest, népszerű volt még az indiáner. Dundi néni szakértője volt az édességeknek, volt férje cukrász, sőt a városka első maszek cukrászdájának névadó tulajdonosa lévén. Nagynéném maga is dolgozott korábban a műhelyében, a családnak is olyan csodákat sütött, hogy párás szemmel emlékezünk rájuk ma is. Ám ezeken a délelőttökön nem a krémesért ment a központba, hanem a beszélgetésért. A társaságért. Mivel gyerekkoromban rengetegszer hallgattam végig a nagymamám korosztályába tartozó asszonyok társalgását, pontosan ismerem a témákat. Illetve mégsem. Úgy csörgedezett köztük a szó, mint egy békés patak. Indulatok, érvek, tétek nélkül csak beszélgettek. Többnyire a családról, egymásról, a város lakóiról, emlékekről. A világ nagy kérdéseinél gyakrabban az élet apró dolgairól. „Azt hallottad, hogy…?” Nem mondanám pletykának, mert soha nem értem tetten a szavaikban rosszindulatot. Mivel sokáig egy, legfeljebb másfél tévécsatorna volt, az is adott témát, hiszen az előző este vetített filmet bizonyosan látta mindegyikük. Egy ilyen beszélgetés közben hangzott el Margit néni szájából az emlékezetes mondat: „Mit szóltok, az Evingéknek meg fia született…!” Mindenki hümmögött, mert a fonetikusan kiejtett Evingékről hirtelen senki nem tudta, kik lehetnek. Csak később sikerült azonosítani, hogy Margit néni Jocky Ewingra és feleségére gondolt a Dallasból.
Jó időben a cukrászda nagy ajtaját nyitva hagyták, a járdán ismerősök jöttek-mentek. Néha be is lépett hozzájuk egyikük férje, másikuk unokája.
Vagy én, aki Laci barátommal a reggeli bevásárlás után egy kis potyázás reményében kerestem fel Dundi nénit a törzshelyén. Soha nem csalódtunk, mert már emelte is a kezét, és kérte a kisasszonyt, hozzon két tálka tejszínhabot a gyerekeknek. Állva kanalaztuk ki, köszöntünk, és mentünk. A hab jó volt (igazi tejszínből készült!), de azt már nem vártuk meg, hogy a nénik megkérdezzék, milyen lett a bizonyítvány, hogy van a nagymama, a nagypapa. Ezt amúgy is megtudták Dundi nénitől, aki a nagymamám nővére volt, a négy Hunyadi lány egyike.
Ha jól számolom, egy, legfeljebb másfél óráig tarthatott a cukrászdai szeánsz. Mindenki fizette a maga fogyasztását, olyan csekély összeget, hogy az egy nyugdíjasnak sem okozott gondot. Dundi néni úgy kétpercnyire lakott a cukrászdától, az áruház mögötti utcácskában. Hazatérve levette a karkötőt, a kimenős ruhát, a retikült visszatette a helyére, otthonkát vett, felkötötte a haját, és dúdolva nekiállt berántani a főzeléket, bezöldségelni a levest.
A szép nevű, nagyvonalú Hunyadi Julianna nem csak a sütemények titkát ismerte. Mentálhigiénés jártasság nélkül is tudta, hogyan érdemes élni.
