A covidlezárás első napján nyitottak, az árukészlet akkor hat darab kenyérből állt. Az azóta eltelt közel hat év alatt annyira felduzzadt a Megszegett Ígéret pékség termékkínálata, hogy úgynevezett mindennapi kenyérből háromfélét is árulnak – fehéret, barnát, félbarnát –, és mindennap van egy vagy két napi kenyér is. Például félbarna diós vagy csilis mézbe áztatott áfonyával megbolondított rozsos.

Ennyiből is látni, hogy a Megszegett Ígéret az ínyenceknek (is) való, de közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: az igényeseknek. Akik tudják mi a különbség az adalékanyagokkal felfújt kenyérnek látszó tárgyak és egy kovászos vekni között.

Ebből a különbségből indult minden. Azon a napon, amikor Makkai Balázs megkóstolta azt a kenyeret, amelyet a felesége, Réka hazavitt, és úgy érezte, ennél csak jobbat érdemes készíteni. A férfi, aki informatikusként dolgozott, elkezdett workshopokra járni, kovászt etetett, kísérletezett, míg teljesen pályát nem váltott. És most itt ülünk a Fehérvári úti pékség hátsó traktusában, ahol amúgy hatvan éven át Laci bácsi mosodája működött. „Ő volt a szomszédunk itt az üzlet mellett, és amikor éppen kinőttük a helyet, szólt, hogy ha valakinek, nekünk átadná. Így össze tudtuk nyitni a két részt.”

Itt tartunk, amikor szó bennszakad, mert bekapom az első falatot a tökmagos kekszből, és nem akarom elhinni, hogy ez a fura, zöld színű valami ennyire finom lehet. Finom, édes, vajas, gyümölcsös, csokis és tökmagos egyszerre.

„Lepirított tökmag és napraforgómag van ledarálva, az kerül a lisztbe, és igen, a vaj az egyik titok. Méghozzá a jó minőségű vaj – mondja Réka. – Mindig jönnek új receptek, ez a keksz az egyik kollégánk ötlete volt, és az egyik legnépszerűbb termékünk lett.”

A minőség itt nem alku tárgya, a lisztet a ferencszállási Kukutyin Műhelyből veszik, egy ideje az Első Pesti Malomból is vásárolnak, és árulják az Élő Bolygó gazdaság tejtermékeit. Reggelente a nyitáskor körülbelül negyvenféle termék kerül ki a polcokra, a kenyereken, kiflin, zsemlén, kalácson kívül a magyarok kedvence kakaós csigától az északiak kedvence scone-ig, amiből végtelen az édes és sós variációk száma. Balázsék nem azt nézik, magyar-e a recept, vagy éppen cukorral lekent olasz típusú, esetleg francia quiche, a lényeg, hogy jó legyen, szeressék az emberek, és persze be lehessen illeszteni a gyártási sorba minden szempontból.

Ha belegondolok, informatikusként kétszer ennyit kerestem, fele ennyi munkával, de ezt sokkal jobban élvezem. Ez a lényeg. Szerintem az emberek érzik, hogy örömből és őszintén csináljuk, ezért is jönnek és állnak gyakran sorba a pékség előtt

– fejtegeti Balázs. Hozzáteszi: „Keresik, mi a napi kóstoló, mert az is van mindig. Gundel mondta, amikor a sikere titkáról faggatták, hogy az emberek nem enni járnak hozzájuk, hanem az élményért. Nálunk is így van, és ebben Réka a világbajnok, mert mindenki nevére, sőt a gyereke nevére is emlékszik. Itt mindenki kap egy kedves szót, mert miközben dolgozunk, jól akarjuk érezni magunkat, és azt akarjuk, hogy mindenki más is így érezzen.”

Olyan ez a pékség, amilyet kedélyes francia filmekben látunk, van egy kisváros, az ember beugrik Pierre-ékhez egy kávéra meg bagettért, minden olyan biztonságosan ismerős és otthonos. Mindannyian hálásak vagyunk, ha valahol megismernek, megjegyzik, mit szeretünk, ha mi is számítunk, nemcsak a pénz, amit ott hagyunk. Törzsvendégnek lenni – a nagyvárosi ember ritkán megvalósuló vágya.

„Korábban irodában dolgoztam, de régi vágyam volt egy kávézó. Amikor kiderült, hogy Balázs nemcsak workshophelyszínben, hanem egy valóságosan üzemelő pékségben gondolkodik, és segítségre van szüksége, én is idejöttem. Egy feltétellel! Hogy kávét is árulunk” – mondja Réka.

A most hatfős csapatból, van, aki éjjel 11-re érkezik, ő süti meg a kiszállítandókat. A következő turnus reggel ötkor kezd bele a pultba és a polcokra kerülő áru készítésébe. Az értékesítők jönnek legkésőbb, fél 7-re, hogy a fél 8-as nyitásra minden kész legyen.

Eddig sem gondolta senki, hogy a pék élete láblógatós, éppen ezért külön kérdést érdemel, hogy van Balázsnak ideje a Facebook-oldalukat poénözönnel elárasztani. Naponta több poszt is kikerül, köztük Az ember tragédiájához írt 16. szín, melyben Ádám pék, Lucifer pedig szokása szerint igyekszik elbizonytalanítani: „Művészet? Hagyd már! Gyomornak dolgozol. Az eszme szép, de bél az úr e földön.” Ilyenek vannak a Tragédia pluszban. Hasonlóan átírásra került az Öreg néne őzikéje is, ahol a gida lába azért sérült meg, mert megbotlott egy sós csigában. Ha Mengyelejev vagy David Bowie születési évfordulója van, az is megihleti Balázst, miközben fotókon látjuk az aszalt barackos túrós táskát, az ét- és fehércsokis, meggyes brownie-t, és a pisztáciakrémes croissant-t, amire a törzsvendégek szerint nem lehet szavakat találni.

„Magamat szórakoztatom ezekkel, főleg reggelente szoktam kitalálni, aznap mit teszek ki. Megnézem az aktualitásokat, és ha rá tudok kapcsolódni, jó. Nemrég építettünk egy hóembert a pékség elé, lefényképeztük, és akkora sikere volt, hogy vagy százötvenezren látták.”

Csupa játékosság és kreativitás szövi át ezt a nem könnyű és szünetet nemigen megengedő munkát. Szabadságra sem sok idő jut, augusztus huszadika után és a karácsonyi ünnepeket követően pihennek. Idén úgy ezer rúd bejglit készítettek, és hogy a stressz is feladja a leckét, egyszerre romlott el három hűtőjük. Innen szép győzni. És ők győztek. Győznek és meggyőznek mindennap.