A kérdés nem az, szabad-e a költőnek jóllaknia. Hiszen bizonyára senki nincs, aki az éhezés romantikáját kérné számon a poétán. Ami azt illeti, az éhező költőkkel kapcsolatos toposz is, ha jobban belegondolunk, félérvényű csupán: igaz lehet egyes személyekre, igaz lehet életpályák egy-egy (jellemzően ifjúkori) periódusára, de általánosabb, hogy a költők betagozódnak a polgári rendbe, találnak maguknak ha nem is fényűző életvitelt megalapozó és nem is mindig nagyon biztos, de azért tisztes megélhetést. A költő – tehát – eszik.
A versírás persze pénzkereseti forrásként értelmezhetetlen. „Főállásban” senki nem tud költő lenni. És talán nem is volna ideális, ha az lenne. Weöres Sándor mondta erről egy interjújában, hogy borzasztó lenne azért szakmányban verseket termelni, hogy meglegyen a havi betevő. „Akár kívánkozik, akár nem, egy hónapban összegyártani nyolc-tíz verset csak azért, mert meg kell élni – ez szörnyű állapot lenne – fogalmazott 1967-ben Hornyik Miklósnak. – Nyugat-Európában sem a verseikből élnek a költők. T. S. Eliot banktisztviselő volt, később kiadóvállalati tisztviselő, Ungaretti egyetemi tanár, Pierre Reverdy kolostori kertész stb. Nyugaton is megvan a költők civil foglalkozása. Nem is várnák a társadalomtól, a kormánytól vagy a könyvkiadóktól, hogy a verseik miatt tartsák el őket.”
Nos, ezen a ponton rögtön önellentmondásba ütközünk, hiszen Berda József (1902–1966), akiről e cikkben szó lesz, többek között azért érdekes alakja irodalmunknak, mert megkísérelte a lehetetlent. Nem érzett magában se képességet, se elhívást valamilyen civil állás betöltésére, csak költő akart lenni, és elég sokáig ment is ez neki. Ez a szabadság persze alapos szervezést igényelt. Noteszében 2386-ra rúgott az osztályokba sorolt támogatóinak, avagy, ahogy ő hívta őket, „mecenásainak” a száma. Az ő adakozó jóvoltukra támaszkodott napról napra.
A legtöbben közülük anyagilag is segítették, voltak viszont – pékek, boltosok, kocsmárosok, vendéglátók vagy szimpla barátok –, akik azzal támogatták őt, hogy bármikor beállíthatott hozzájuk enni-, innivalóért.
Berda adott magára, nem alamizsnát kért. Rendelt. Mint amikor Kosztolányiékhoz állított be: kedvesen, de kertelés nélkül elmondta, mit szeretne enni, a kívánt ételt pedig szó nélkül meg is főzték.
Olyan is volt, hogy elment egy másik „mecenásához” frissen szedett gombával az aktatáskájában, és utasította a háziasszonyt, hogy főzzön belőle paprikást. És közismert, hogy a háború után apróhirdetést adott fel, miszerint egy liter borért szabadon választott versének kéziratát adja. Látszólag ilyen egyszerűen ment a dolog.
„Bánffy Györgynek Berda család nevében”. Az aláírást nem tudom elolvasni, talán valamilyen Edéné írta ezeket a szavakat a birtokomban lévő, 1980-ban a Kozmosz Könyvek sorában kiadott Berda-válogatás elejére. Valószínűsítem, hogy a címzett az ismert színművész volt, az ő hagyatékából való a kötet. Könyvszekérről vagy antikváriumból került hozzám, már nem emlékszem pontosan. Egyetlen versnél látok beírásokat, A fóti találkozókra címűnél. Kérdő-, illetve a gondolati egységeket elhatároló, a szavalást megkönnyítő jeleket rótt a szövegbe a kötet korábbi tulajdonosa.
Feltételezhető, hogy Bánffy valahol valamilyen alkalomból elmondta ezt a költeményt. A sajtóarchívumban keresgélve találok is egy közlést, ami e tézist erősíti. Pest Megyei Hírlap, 1981. május 30.: „A Kossuth rádió ma délelőtt 9.20 perckor 40 perces nyilvános irodalmi műsort sugároz Újpestről. Berda Józsefre emlékezik Z. Szalay Sándor irodalomtörténész, Bánffy György, Jobba Gabi, Papp János, Szabó Sándor és Szersén Gyula színművészek, valamint a Mákvirág együttes.”
Ez persze mellékes ügy. A fóti találkozókra jól szavalható vers, de Berda költészetének nem ezekben a „közösségi” versekben rejlenek a fő értékei. Hanem azokban a művekben, amelyek – sokat emlegetett, talán közhelyessé is koptatott minősítésekkel élve – a „hedonizmusát”, „epikureizmusát”, élvhajhász „pogányságát”, „dionüszoszi” természetét fejezik ki.
Tudjuk, hogy Berda József a magyar költészet első számú evője (csipegetője, kóstolgatója, majszolója, habzsolója, zabálója, széles a verseiben felvonultatott skála). Nem túlzás azt mondani, hogy az életművét az orális fixáció fogja egybe. De az evésnek meg a hozzá tartozó dolgoknak a folytonos emlegetése nem valamilyen személyes-szeszélyes nünüke, nem is valami zsíros kedélyesség jegye. Pont ez, ahonnan kifordítható sarkaiból a világ.
„Ó, jóság szelleme; Étvágy! / emelkedj isteni rangra már és / világosítsd fel, javítsd meg már / a tintavérű eszelősöket!” – hogy a Gyötrődés című verséből idézzek egy ilyen kifordítást (és ha tudjuk, hogy Berdát milyen szoros kötelékek fűzték a katolikus egyházhoz, véletlenül sem valamilyen olcsó profanációt fogunk ezekből a sorokból kiolvasni).
Az evés – és persze a különféle biológiai funkciók, a női és férfitest szépsége, a szexualitás, no meg a rajongó természetmegélés – ürügyén vált Berda a magyar líra egyik legradikálisabb, „legmesszebb menő” szerzőjévé. Aki írt jól szavalható, közösségi verseket (jellemzően a történelmi drámákra adott reflexiók ezek, a háború utáni új élet nála is elég hamar hervadó reményeinek kifejezése, s van néhány igazodó verse is, de épp csak néhány, sosem volt „preferált” költő), mégis, a Berda-költészet meghatározó hangja a megszokott illedelmességekből és gátlásokból kivetkőzött, zabolátlanul önazonos ént énekli.
Az effajta „messzemenés” persze nem kötelező költői feladat. Megmaradhat a poéta a „normális” világban is, a normális gondolatok, a normális attitűdök és a normális értékek körében, ahogyan – első blikkre úgy tűnhet – az evős-ivós, kirándulós, szerelmeskedő Berda is éppen ezt a hétköznapi dolgokban örömöt találó normalitást testesíti meg a nagy költők elvontan tragikus eszményességével szemben.
De biztosak lehetünk: annak a fajta életnek a valósága, ami Berda számára a legbensőségesebb normalitást jelentette, nemcsak a prűdök, de a magukat nagyon szabadnak képzelő szellemek biztonságát is megrengetné.
Az az út, amelyre Berda lép, kellemes túraösvénynek tetszik. Csakhogy ez az ösvény alig néhány kanyar után kivezet minket a „civilizációból”.
Sokatmondó adalék (mint a fenti anekdotákat, ezt is Sipos Lajos Berda-monográfiájából idézem), hogy a már említett aktatáskájában nem „rendes emberhez” illő dolgokat hordott, hanem fűszereket, gyömbért, paprikát, borsot, tárkonyt, amelyekkel feljavíthatta az elé tálalt ételeket. Az evés mint aktatáskás szakszerűség, mint hivatás – paródiája ez a mindenkori polgár ténykedésének, de mély értelmű paródia: a civilnek nevezett, elfoglaltságot és felelősséget halmozó hivatások jelentéktelenségére mutat rá.
Aba-Novák Berda-képe alá című versében az önnön sikerült portréjában élvezkedő költő olyan nyers őszinteséggel szólal meg, mint rajta kívül kevesen a magyar költészetben: „Épp ilyen vagyok, ily nagygyomrú állat. / Eltaláltad, dagadt, a züllött pofámat. […] Torz és szép pofa ez. Kamasz és bő hassal áldott, / ki veled együtt sajnálja le ezt a bölcs világot.”
Vagy idézhetnénk az Önző szavak sarkos egyértelműségeit is – illenek-e ezek bármilyen korba, megfelelnek-e bármilyen elvárásnak? A bűnös individualizmus korát éljük állítólag, de hol vagyunk egy ilyen megszólalásnak a szabadságától: „Nincs szebb s méltóbb a magam életénél, / bátor vagyok s ezért magamról szólok én. / Ami fogható s tetsző bármi rajtam, / azt becsülöm csak, a többi nem enyém. // […] Hogy nincs senki más, csupán élek még e / földön s ez apró semmiség minden egyébnél több. / Hogy enni-inni-aludni, testem jól szeretni / férfiasabb, mint ítélni jó s rossz között. // Élni a kimerülésig! csak magamnak / élni! olyan bátorság ez, mely már hősi tett.”
Mi, mai emberek talán elveszítettük minden közösségi érzékünket, nem tudunk mással foglalkozni, csak a saját tyúkszaros életünkkel, ahogy mondani szokás – de gyámoltalan, gyáva, lagymatag és vak önzés a miénk.
Berda bátor önzése viszont új fényt vet a világra, és ebben az új fényben tárul fel csak igazán mindaz a teremtett csoda – tájak, flóra és fauna, a másik ember stb. –, amihez aztán szabadon és euforikus önátadással kapcsolódhat.
A mi még létező közösségeink hitvány paravánjai csupán az egyes önzések, a „szabad egyének” kaotikus részecskemozgásának. Berda „kiválása” a világgal való egyesülés lehetőségét hordozza.
Visszatérve cikkünk felütéséhez, a kérdés az, a költőnek szabad-e jókat ennie, még inkább: szabad-e költészetét többek között a jót evés élményére alapoznia. Mintha az irodalmi hagyomány hallgatólagos válasza az lenne, hogy nem, nem szabad. Jobban mondva: szabad, de aki így tesz, az kisebb alkotói méltóságra tarthat igényt.
Nos, az ilyen konformizmusokkal szembemenve „megy messze” a költő. És talán – mérlegeljük újra a dolgot – egyfajta radikális elszántság mégiscsak a költői működés megspórolhatatlan sajátja. Bátorság, határozottság, komolyság, amelyek művének a rangját-súlyát megadják, innen értelmezhetők. Berda az evést dicsőíti, de ezzel nem lekenyerezni kívánja az olvasót, olcsó eszközökkel kiváltani a rokonszenvét.
Az evés nála nem a legnagyobb közös osztóként hat, hanem mérce, amihez magasodnunk kell.
Olvasom Witold Gombrowicz naplójában, amit (említendő, ünneplendő esemény) magyarul nemrég adtak ki újra, a tematikánkhoz illő metaforát (Pályi András fordítása): „A tisztes, regény- és tárcagyáros szépasszonyok, a silány firkászok és fűzfapoéták, a grafomán puhányok állandóan meg akarják lágyítani az irodalmat, amelyre így az a veszély leselkedik, hogy lágytojás lesz belőle, ahelyett, hogy keménytojás lenne, ami a hivatása.”
Tegyük hozzá: ugyanaz a Gombrowicz írja ezt, aki folytonosan leleplezni kívánja a formát, a közvetlen megélést torzító „művészi eszmét”, az igazi csodálatot megakadályozó kényszeres csodálatot, az esztétikai megrendülés álságosságát. És mintha éppen ezt a tisztán látó és tisztán érző viszonyulást szolgálná Berdának a hagyományos értékelés szerint „apró-cseprő” dolgokat körüljáró, olykor provokatívan profán költészete is.
Berda, akárcsak Gombrowicz – persze két nagyon eltérő hátterű és munkásságú szerzőről van szó, akik pedig születésük és haláluk idejét nézve szinte évre pontosan voltak kortársak –, egyszerre komolytalanabb és komolyabb, mint a „megszokott” módszerek szerint eljáró és „megszokott” témákat feldolgozó művészek.
Ha Berdát olvassuk, egy másfajta világ ígérete érint meg minket, egy világé, amely külön bejáratú valósága volt egy proletársorba született, autodidakta, összetéveszthetetlenül egyéni hangú, de klasszikusan nemes regiszterben megszólaló költőnek. Egy utópiáé, amely közös világként soha nem valósulhat meg, és mégis, olyan jó néha lehetségesnek elgondolni.
Ebben a világban az emelvényről, amelyről afféle építően közösségi szellemű verseket szoktak szavalni, olyan Berda-verseket szavalnának, mint a Húsleves dicsérete, a Hedonista, az Ünnepi alkalomra, az Egy tömött libához, a Birkapörkölt, az Ebéd közben filozofálván. Ebben a világban „Isten jókedve” (visszatérő fordulata ez a költőnek, a „szép kacsa”, a „tündéri tinórugomba” és más finomságok teremtésének oka) épp olyan mélyen és komolyan lenne „belegondolva” a létezés magyarázataiba, mint más szükségszerűségek.
Imádságosan című versének utolsó három és fél sorát oldalakon át lehetne elemezni: „dicsértessél, te / méltóságos bendő, ki megvidámítod / borral-öntözött friss gerincemet / az örök életre, amen.” Valami kozmikus anyagcsere-folyamat, ami itt elénk sejlik. Az anatómiai, gasztronómiai és erkölcsi konnotációkat egyaránt meghívó gerinc szó egybefogja a Berda-világ alapértékeit: érzékiséget, ízletességet, ínyencséget egyfelől, egyenességet, tisztességet, hiteles egyszerűséget másfelől.
Hogy egy borzasztóan elkoptatott szójátékot használjak: jó étel és jó élet azonos alakú, de eltérő jelentésűnek vélt jelzőire, különböző „jó”-ira mondja itt azt ő meghökkentően, hogy ezek nagyon is egylényegűek. Istenhez a hasunkon át vezet út? Vezethet úgy is, pendíti meg Berda. Költészete pedig inspiráció, hogy ezt a feltevést továbbgondoljuk.
Kiemelt kép: Fortepan
