„Felhívtam egy hölgyet, hogy elkészült a lámpaernyője, jöhet érte. A nevét meg sem néztem, egyszer csak ezt hallom: »Tessék, Sánta Etelka…!« Én úgy elkezdtem nevetni..! Mondtam neki, hogy itt is az beszél, mert Etelka vagyok, és bottal járok. Azt szoktam mondani, gyalog bottal, autón száguldva járok.”

Egészen kicsi üzletben vagyunk a Király utcában. A nagy bérház udvarából nyíló helyiségben nemcsak azért áll meg az idő, mert a velem szemben ülő hölgy szívesen és sokat mesél, hanem mert a kinti zaj ide egyáltalán nem szűrődik be. Csend van, béke és békebeli tárgyak sokasága.

Hatalmas, kicsi, rojtos, díszes, fényes és matt lámpaernyők mindenütt. Selyemből, papírból, műanyagból, van köztük elegáns nappalik ódon hangulatát árasztó, de olyan is bőven, ami egy modern otthonnak is méltó dísze. Ezek a fehér ovális lámpaernyők például…?

„Egy budai szálloda rendeli őket, szép, dizájnos darabok. Ha bepiszkolódnak, jönnek és újakat kérnek. Tisztítani a lámpaernyőt nem lehet, legfeljebb portalanítani. Volt, aki nekiállt kiporszívózni, ki is szakította a selymet.”

A lámpaernyő alapja drótváz, a drótot kell megfelelő formára hajlítani, hegeszteni. A kúpos formához két különböző méretű karika kell, a trapéz alaprajzúra hat pálcika is kerül. Ezen a ponton derül ki, hogy a lámpaernyő készítésben a szeniorok szeniorjai dolgoznak. Etelka is elmúlt már nyolcvanesztendős, a drótvázakat pedig sokáig a most 95 éves Laci bácsi készítette.

„A napokban hívott fel, hogy annak a vecsési fiatalembernek, aki tanulja a szakmát, szívesen megtanítja, hogyan kell cakkos aljú vázat készíteni. Mert az nehéz és bonyolult. Jelenleg egy harminc éve működő mártélyi vállalkozás készíti nekünk a vázakat. Megkapják a méretet, a formát, pontos leírást, és nagy dobozokban felküldik a kész munkákat. Van 86 éves kolléganőnk is. A fia orvos, nagyon félti, ezért ő jön el a munkáért, viszi az édesanyjának, aki megvarrja, majd a fia elhozza a kész munkát.”

Kihalni látszó mesterség ez, pedig igény bőven van rá. Panziók, éttermek rendelnek színben, formában harmonizáló ernyőket a falikarokra, mások a nagymamától örökölt lámpát vagy egy kedves családi darabot szeretnének felújítani. Az sem ritka, hogy megveszik az asztali vagy akár az állólámpát az Ikeában, és elhozzák ide, mert egyedi ernyőt szeretnének rá. Etelkeáék ezt is elvállalják, bár jobb érzés egy régi, szakadozott ernyőt lebontani, mint belenyírni a vadonatújba.

Valamikor több lámpaernyő készítő is volt az országban, a fővárosban is, az egyik éppen a Ferenciek teréhez közel, ahol Etelka és férje, Agulár Gábor lakott.

„A férjem a Fővárosi Moziüzemi Vállalatnál volt raktárvezető, a lakásunkhoz közel dolgozott, és gyakran bejárt a lámpaernyő műhelybe. Jó barátok lettek a tulajdonossal, együtt lottóztak, totóztak, közben figyelte a folyamatokat, elleste, amit csak lehetett. A barátja halála után segített az özvegynek beletanulni a szakmába, ám az asszony nem sokáig csinálta. Így mi vettük át a vállalkozást. Sok ernyőt lebontottunk, abból lehet a legtöbbet tanulni. A papírernyőket addig is mi készítettük otthon, azokat Gizi nem vállalta. Itt a Király utcában a nyolcvanas évek óta vagyunk.”

Papírernyőből most is sok van a polcon, ezeket fűzéssel erősítik a vázra. Ennek a mestere egy mosonmagyaróvári fiatalember, akinek teljesen más a munkája, de beleszeretetett a lámpaernyőkbe. Ő készíti az ernyőkre a festéseket, az üzlet központi helyén álló fehér selyem lámpára például klasszikus herendi motívumokat festett, gyönyörűen.

„Sokáig csak segédkeztem a férjemnek, ő volt az, aki otthagyta az állását, és beállt a lámpaernyő készítésbe. Így döntöttünk, mert én a Vegyépszernél osztályvezető voltam, majd betársultam egy könyvelőirodába. A férjem halála után vettem át a munkát, és egyelőre nem tudom elengedni. A vejem azt mondta, »Mama, addig csinálja, ameddig akarja«. Van egy nagyon kedves fiatal lány, ő a hét két napján van itt, én három napon, de most úgy döntöttem, legyen ő többet, egy fiatalnak jobban kell a pénz. ”

A férj portréja kint van a falon, és még mindig akad olyan visszatérő megrendelő, aki emlékszik a kedves úrra, aki segített megfelelő méretet, formát, anyagot és díszítést választani. Keveseknek van határozott elképzelése, de amikor kiderül, milyen színű a fal, a függöny, a bútorszövet, milyenek a bútorok, kikristályosodik az odaillő lámpaernyő.

Szól a csengő, érkezik egy megrendelő, azt meséli, hogy nappalijuk díszének, a nagy állólámpának az ernyőjét is itt rendelte, úgy huszonöt éve.

„Most ezt a kis papírlámpát hoztam, kaptam valakitől, át szeretném húzatni. Olyan szép a formája, jól mutat majd az éjjeliszekrényen.”

Végül törtfehér selyemből kerül rá új ernyő, ezt beszélik meg Etelkával, aki kinyitja a díszek tárolására szolgáló másik kis helyiség ajtaját. Az ott sorakozó dobozok egyikéből szép vékony ezüst zsinór kerül majd a lámpára.

A kívánt méretű ernyőhöz az anyagot, legyen selyem, papír, szövet vagy műanyag, előbb leszabják, aztán varrják majd ragasztással és varrással rögzítik a vázra. Sokan szeretik a rakott ernyőt, és van olyan is, amit csak felül raknak be, ettől hullámossá válik az anyag. Utoljára a díszek kerülnek fel, és már kész is.

„Néha annyian jönnek, ha az utolsó ki sem várja a sorát, máskor meg van időm elővenni a rejtvényes könyvemet. A skandit nem szeretem, az túl könnyű, az olasz módra a kedvencem. Olyan is van, hogy valaki csak azért jön, hogy megköszönje a munkánkat. Kapok asztali díszt, fánkot, de az a legjobb, amikor látom, mekkora örömet szereztünk egy-egy ernyővel. Volt itt egy fiatal lány, legfeljebb ha húszéves lehetett, és egy egészen apró kis ernyőt kért. De olyan boldog volt tőle, hogy nem győzte mondani, »köszönöm, köszönöm!«. Hát ezért olyan nehéz abbahagyni…”