Pékerdei csata – az első magyar futballmérkőzés

„Unalmas. Nem is nézem, csak felidegesít. Mindig kikapunk. Negyven éve nem voltunk vébén” – csak néhány azokból a közhelyekből, amik felmerülnek, ha a magyar labdarúgásról esik szó.

Igen, ez is egy olyan téma, amiről leginkább panaszkodni szeretünk. A legnagyobb dicséret a magyar futball felé az, amikor az a honfitársunk, aki – saját bevallása szerint – véletlenül sem követi a válogatott meccseket, elkezd matekozni a vébékijutást illetően. Hiszen: „Kicsi az esély, és azt a kicsit se kiabáljuk el. De talán meglehet. Jó, hát illene is kijutni, most már negyvennyolc csapat van! Ha kijutunk, megnézem a meccseket. De úgyis kiesünk a csoportban.” Ha pedig ez végül bekövetkezik, indulhat újra a panaszkodás. Ami be sem fejeződött.

Búskomor világ a magyar futball: kell-e mondanunk ezután, hogy az első nyilvános mérkőzést is éppen halottak napján rendezték hazánkban? Így van, 1896. november 1-jén csaptak össze a felek, a szervezést Löwenrosen Károlynak – avagy ahogy ekkoriban becézték: Charlynak – köszönhetjük. A meccsről sokat elmond, hogy a bokatörésekről pontosabb információink vannak, mint a gólok számáról.

A futball érkezése: nem való ez a „magyar temperamentumhoz”

Hogy miként jutott el hazánkba a labdarúgás, nehéz megmondani. Az eredettörténetek szerteágazók: az első futball-labdát állítólag az atlétikát is meghonosító Esterházy Miksa hozta Magyarországra 1875-ben, más forrás szerint viszont az angol Harry Perry volt a tettes, aki a Ludovika Akadémia növendékeit oktatta. Az biztos, hogy az 1890-es évekig nem vert mély gyökeret a magyar társadalomban.

Ne feledjük, hogy ekkoriban a sport erősen a rendi jellegzetességek mentén szerveződött. A nemesi réteg leginkább azokat a sportágakat választotta, amelyekben az egyéni kiválóságot, a rátermettséget lehetett bemutatni, így sokan fordultak például a lövészet vagy vívás felé. A polgári réteg elsősorban a szabadidő könnyed eltöltést kereste, így jött szóba például a torna. A munkások körében pedig a testi erőt hangsúlyozó sportágak merültek fel – azoknál, akiknek volt egyáltalán idejük rá.

A labdajátékokat a nemesi és polgári rétegben gyakran gyerekes, komolytalan dolognak tartották éppen a játékos természetük miatt. Erről a helyzetről panaszkodik például az Ország-Világ egy 1886-os cikke:

Egy magyar pénzügyi szemlész, vagy egy adóhivatali számvevőségi igazgató […] rangjához nem illőnek tartja a mezőn egy labda után futkosni, míg az utánozni kívánt nyugaton az állam legelső emberei […] nem röstellnek a szabad ég alatt a plebs láttára labdázni.

Ezzel együtt a játékszabályok első, részletes bemutatásai már az 1880-as években megjelentek a „testgyakorlatokkal” foglalkozó folyóiratokban (például a Herkulesben vagy a Képes Sportnaptárban). Az angol labdajátékok közül akkoriban a krikett volt hazánkban a legismertebb, de a fenntartások megvoltak vele szemben. A szabályokat ugyanis unalmasnak, bonyolultnak találták, ahogy a Herkules folyóiratban olvashatjuk: „magának a játék menetének megtanulása is már nehéz, hát még a gyakorlati ügyesség elsajátítása!”.

Ez az állítás pedig azért is lényeges, mert rávilágít arra, miért gondolták a nyilvánosságban sokan, hogy az angol labdajátékok nem valók Magyarországra. Nem voltak ugyanis összeegyeztethetők a tételezett magyar nemzetkarakterrel. A magyarokat a közbeszéd hevesnek, temperamentumosnak festette le, szemben az angol hidegvérrel – ami mellett az olyan játékok, mint a krikett még szórakoztatók is lehetnek.

Egyszerű játék: csak kézzel érhetünk a labdához, rúgni tilos… vagy fordítva?

A futball viszont a kriketthez képest egyszerű és mozgalmas volt. Ezt emelte ki a Herkules folyóirat is, amikor 1886-ban egy szabályismertetőt közölt róla. Az olyan szakkifejezése, mint czélrúgás (gól), gátőrző (kapus) vagy czélkorlát (kapu) talán furcsán hathatnak, de a bemutatott játék mai szemmel nézve is ismerős mindannyiunknak.

Az „association football” – ahogy akkoriban nevezték – lényege, hogy csak lábbal lehet érinteni a labdát, így kell eljuttatni a célterületre, kézzel hozzáérnie csak a gátőrzőnek, vagyis a kapusnak lehet. Megjegyzendő, hogy az „association footballt” itt párhuzamosan tárgyalták a rögbivel – hiszen a kettő között a különbség szinte csak annyiból áll, hogy az egyikben hozzáérhetünk kézzel a labdához, a másikban nem. Nem csoda, hogy a közölt pályarajz is inkább egy mai rögbi-, mintsem egy futballpályát juttathat eszünkbe, illetve az „association lapdát” is rögbiszerűnek ábrázolták.

A labdarúgás tehát valamelyest megjelent a horizonton, de egyáltalán nem volt benne a szélesebb köztudatban. Ezt mi sem mutatja jobban, mint Nagy Orbán, későbbi gazdasági főtanácsos 1944-es visszaemlékezése. Egy 1893-as esetet mutat be a Nemzeti Sportnak, amikor tornatanára, Szaffka Manó egy meglepően nagy méretű labdát hozatott Angliából. A II. Kerületi Egyetemi Katolikus Gimnázium diákjai pedig csak ámultak rajta – nem csoda, hiszen ők a métához szoktak hozzá, ha labdajátékról volt szó. A tanár úr a következőképpen ismertette a szabályokat:

Két részre osztotta a társaságot, és kihirdette, hogy a labdát csakis kézzel(!) szabad érinteni, lábbal pusztán a két kapus dolgozhat.

Nem csoda, hogy a diákok fárasztónak találták a játékot: egy ekkora labdát kézzel ütögetve eljuttatni a kapuig igazán kimerítő dolog. Nem is kedvelték eleinte, és már csak dacból is belerugdostak néha a labdába. Később persze kiderült, hogy Szaffka tanár úr volt a ludas.

Bevallotta, hogy májusban ő magyarázta el tévesen a szabályokat, illetve hibásan fordította magyarra az angol leírást.

Szaffka Manó, miután elismerte hibáját, rengeteget tett a labdarúgás magyarországi megismertetéséért. Bély Mihály mellett társszerzője volt az első magyar szabályismertető füzetnek, amely 1896-ban jelent meg Angol rugdósdi címmel. Az első nyilvános magyar futballmérkőzésre pedig szintúgy ebben az évben került sor.

A pékerdei csata: törött bokák és bosszúszomjas feleségek

Mint bemutattuk: sok bizonytalanság van akörül, kik hozták be hazánkba a labdarúgást. Az első nyilvános futballmeccs megszervezését viszont bizonyosan a már említett Löwenrosen Károly nevéhez köthetjük. Civil foglalkozása szerint építészmérnök és asztalos volt, dolgozott az Egyesült Államokban, majd Angliában: innen ismerte a sportágat. Hazánkba a millenniumi kiállításra tért vissza, ezután mintaasztalosként dolgozott a MÁV-nál: innen toborozta az első nyilvános mérkőzés résztvevőit. Kapcsolatai révén eredeti labdát is hozatott Angliából, és három hónapos felkészülés után sor kerülhetett magára a meccsre.

A csapatok a Pékerdő egyik tisztásán találkoztak, ami a mai Hidegkuti Nándor Stadion környékén található. Ahhoz képest, hogy a sportág jobbára ismeretlen volt hazánkban, az érdeklődés nem volt alacsony: mintegy 300 jegyet értékesítettek. Az időjárás cudarul alakult: halottak napjára ugyanis megérkezett a hóesés, a pálya így nem volt éppen alkalmas a játékra. A játékosok többsége a hideg ellen nem is sportfelszerelést, hanem csizmát és bekecset öltött fel, mezt egyedül Löwenrosen Károly és Winkler József – a későbbi válogatott Winkler fiúk édesapja – viselt.

A körülmények tehát: hideg, felázott pálya, három hónap alatt felkészített játékosok. Nem csoda, hogy

a felek legalább annyit rugdosták egymást, mint a labdát, ezért maradt meg az esemény a köznyelvben pékerdei csataként.

A meccset a durvaság és a hideg miatt 20 perc után lefújták. Az eredményt azóta sem ismerjük, annyi bizonyos, hogy Pesten terjedni kezdett egy gúnyos szállóige:

A Rókus Kórház nyert 3:0-ra!

Ezzel arra utaltak, hogy a bokatörést szenvedett három játékost a Rókusban kezelték: annyi eredménye tehát legalább volt a mérkőzésnek, hogy a kórház megnyert magának ennyi pácienst. Löwenrosen épp bőrrel megúszta a meccset, cserébe aggódhatott a sérült játékosok feleségei miatt. Az asszonyok ugyanis állítólag bosszút esküdtek az „amerikai bolond” – ahogy ők nevezték Löwenrosent – ellen, aki hetekig nem mert hazamenni.

Némi keserű malíciával kérdezhetnénk: ilyen indulás után csodálkozunk, hogy a futballon ma is leginkább bosszankodni szoktunk Magyarországon?

Érdemesebb viszont arra gondolnunk, hogy a labdarúgás így is elterjedt hazánkban. Alig két évvel az első nyilvános mérkőzés után megalakult az első magyar klub, a BTC (ebben Löwenrosen szintén részt vett), és tíz évnek sem kellett eltelnie, hogy több ezres vagy tízezres nézőszámokat produkáljanak a meccsek. Azért, mert ez a sportág egyszerű, az eszközigénye kicsi és olcsó, és nem utolsósorban: játékos és rendkívül szórakoztató. Ezt érdemes azoknak is fejben tartani, akik nem nézik a magyar focit, csak matekozni szeretnek.