Indiánok és ügynökök – ilyen, amikor felszínre törnek a gondosan eltemetett családi titkok

Török Ferenc kétségkívül sokoldalú alkotó. Rögtön a debütáló rendezése, a Moszkva tér egyrészt talán a legkiválóbb film a rendszerváltásról, másrészt egy ritka nagy kultusznak örvendő vígjáték, ezt követően pedig készített nemzedéki tablót (Szezon, Senki szigete), különös hangulatú romantikus drámát (Isztambul), bemutatta a tőzsde világát hagyományos játék- és dokumentumfilmben egyaránt (Overnight, Bróker leszek), feldolgozta Spiró György színművét igencsak rendhagyó vizuális nyelvezetben (Koccanás), és a Saul fia mellett az ő nevéhez fűződik minden idők legemlékezetesebb magyar holokausztfilmje (1945). Az Apacsok pedig önmagában egy érdekes színfolt a karrierjében, ráadásul az egyik első rendszerváltás utáni olyan alkotás, amely az ügynökök és a besúgók dicstelenségét ábrázolja.

Miként a Cseh Tamás Archívum nevű oldalon olvasható, a zenész 1961-ben három frissen érettségizett barátjával elhatározta, hogy indiánok módjára küzdenek meg egymással az általuk alig ismert vidéken, a Bakony hegység egyik völgyében, amelyet indián területnek nyilvánítottak. Elmerültek a népcsoport kultúrájában és életmódjában, rendszeresen táborokat szerveztek, és a rá következő évtizedekben több száz felnőtt csatlakozott hozzájuk hosszabb-rövidebb időre.

A mai napig zajlanak ezek a táborok, sokakban fogalmazódik meg az igény, hogy kiszakadjon a digitális világból, mobiltelefon és internetelérhetőség hiányában némi békére leljen a nagyvárosi zajtól eltávolodva. Miként a Kojot négy lelke rendezője, valamint az Apacsok színházi verziójának látványtervezője, Gauder Áron egy korábbi interjúnkban elmondta, ezeken az eseményeken

lényegében megszűnik az idő, azt sem tudjuk sokszor, milyen nap van éppen.

A rendszerváltás előtt motiváló lehetett az is, hogy ilyenkor a részvevők egy időre hátat fordíthatnak a politikai berendezkedésnek, de mint a szóban forgó filmből kiderül, attól még nem biztos, hogy a politika is hátat fordított nekik.

Erről szól Bereményi Géza és Kovács Kriszta közös darabja, amelyből Török Ferenc első színházi rendezése született 2009-ben, és utána sem hagyta nyugodni a történet, ezért mozgóképen is feldolgozta egy évvel később. A több szálon futó sztoriban egy fiatal rendező a nagyapjáról szeretne filmet készíteni, aki a hatvanas években egy apacs törzs tiszteletben álló varázslója volt, miként azonban beleássa magát a múltba, kiderül, az öreg cseppet sem volt feddhetetlen figura. Éppen ellenkezőleg: sunyi kisember volt, aki megalkudott a rendszerrel, és jelentett a legjobb barátjáról, aki ennek hatására öngyilkos lett. A családban azonban erről a titokról mélyen hallgattak, a legendáriumban a férfi emlékét talpig becsületes, jópofa figuraként őrizték egészen addig, amíg ki nem esett a csontváz a szekrényből. A jelen ábrázolásával párhuzamosan betekintést nyerhetünk az indiántáborok világába, végigkövethetjük a nagypapa és a végtelenül erkölcstelen és cinikus tartótisztjének a játszmáját is.

A korabeli kritikák kifejezetten dicsérték az Apacsokat, és hangsúlyozták, ahhoz képest, hogy tévéfilm, egészen szép a kiállítása. Mai szemmel azonban már kicsit szegényházinak tűnik, elsősorban azért, mert az utóbbi tizenöt évben igencsak el vagyunk kényeztetve, hiszen olyan kis képernyőre szánt alkotások születtek, mint a hasonló tematikájú A vizsga vagy a Szabadság-különjárat, a mozivászonért kiáltó Örök tél, hogy a Hunyadi sorozatot ne is említsük. A szerényebb tálalás azonban nem von le az élvezeti értékéből, hiszen Csányi Sándor, Gazsó György vagy Szervét Tibor egyaránt korrekt alakítást nyújt, a téma fajsúlyossága miatt pedig könnyű átlendülni a külsőségeken.

Hiszen ki tudja, hány család életét árnyékolja be a mai napig egy hozzátartozó ügynökmúltja, de utóbbit tekinthetjük egy szimbólumnak is, amelyet bármely más mélyen őrzött titokkal és élethazugsággal behelyettesíthetünk.

Kiemelt kép: Apacsok. Forrás: Filmio / Vertigo Média