1948-ban Apó keresztanyja feladta a civil állását és a Bethánia Egyesületnél, és egy Szabolcs megyében alapított árvaház vezetését vállalta magára. Nyíregyházához közel, Kemecsén működött ez az intézmény egy régi kúria épületében. Az 5. és 6. osztály közötti nyári szünidőt nagyapám itt töltötte.
Minden nap reggeli után közös énekes áhítaton vettek részt, melyet valamelyik nagyobb gyerek vezetett, ami Apó számára teljesen új tapasztalat volt. Itt hangzott el az a mondat, hogy:
Ahhoz, hogy üdvözöljünk a halál után, az a legfontosabb, hogy kimondd: hiszek Jézus Krisztusban és elfogadom őt megváltómnak.
Dédszüleim, bár templomba járó emberek voltak, mélységében nem beszéltek otthon a hitről és annak ilyenforma megéléséről. Itt találkozott Apó először ezzel a fajta életformával és itt hallott először olyan imádságot, ami nem betanult sablon alapján történt, hanem amit saját szavaikkal fogalmaztak meg az emberek. A gyerekek azt mondták el Istennek, ami a szívükön volt, és ez nagy hatással volt Apóra.
Ám a nyári szünet végével, mikor nagyapám visszament Budapestre és elkezdődött a 6. osztály, hirtelen olyan kiskamaszok közt találta magát, akiket inkább a szexualitás (persze még csak elméleti) kérdései és a női nemiszervek foglalkoztattak. Titokban jártak fel egy osztálytársukhoz, akinek volt otthon olyan anatómiakönyve, melyben látványosan illusztrálták ezt a titokzatos testrészt. Szóval ebben az időben nagyapám inkább ezekkel a dolgokkal tömte a fejét, nagyon messze kerülve attól az érzéstől, ami nyáron Kemecsén úgy megérintette.
A sorozat előző része itt olvasható:
Tahi először, megtérés másodszor
Mikor Apó hetedikes korában átkerült az új iskolába, már erősen tombolt az úttörőmozgalom és a hitoktatás sem volt már kötelező tantárgy. Azonban fakultatív módon még lehetett választani a hittant, s bár a szülőket sokan megpróbálták lebeszélni erről, azért csak beíratták Apót. Egy kiváló hitoktató tanította a gyerekeket, aki megismertette és meg is szerettette velük az Újszövetséget. Ebben a csapatban több gyerek is tagja volt a Kelenföldi Református Egyházközség úgynevezett serdülőkörének. Nagyapámat is hívogatták, hogy csatlakozzon hozzájuk, azonban neki ehhez kezdetben nem igazán fűlött a foga.
Nyolcadik osztályban aztán elkezdődött a konfirmáció-előkészítés. Hetente kétszer jártak a fiatalok a gyülekezeti terembe, ahol az egyik padsorban körülbelül 20 fiú, a másikban pedig mintegy 25 lány ült. Ez nagyon izgalmas volt, a fiúk nézegették is, kinek melyik lány tetszik a legjobban. A konfirmáció előtti héten zajlott egy gyermek-istentisztelet, melyet az angliai mozgalom alapján meghonosított vasárnapi iskola keretében szervezetek meg. Ezt, egy jónevű prédikátor tartotta, aki az evangelizáció keretében felkészítette a gyerekeket a hamarosan esedékes úrvacsoravételre. Egy fontos mondat maradt meg nagyapámban erről a napról, mely így szólt: „Nincs olyan megtérés, amire még egy megtérés rá ne férne.”
1951-ben a frissen konfirmált gyerekek jutalma egy hajókirándulás volt a 30 kilométerre fekvő Tahitótfaluba (a Pest vármegyei Tahitótfalut a Szentendrei-Duna választja el, a szentendrei-szigeti Tótfalura és a Visegrádi-hegység lábánál húzódó Tahira. Mivel a tábor Tahi oldalán volt, én is ezt az elnevezést használom. Apónak nem volt ismeretlen ez a hely, ugyanis korábban nagyszüleivel többször járt már itt zsurlófüvet szedni, aminek teáját ükanyám vesetisztításra használta.)
Egy vízmosásban lévő keskeny út vezetett fel a kelenföldi egyház minden komfortot nélkülöző táborépületéhez, mely annyira kiesett a látótérből, hogy csodával határos módon elkerülte az államosítást. A gyerekek rengeteget kirándultak a Pilisben a nyári szünidőben itt töltött tíz nap alatt. Az egyik fiúval nagyapám jó barátságba került, sokat beszélgettek esténként az emeletes ágyon lévő szalmazsákokon üldögélve. Elmesélték egymásnak az életüket, számba vették, hogy hányszor lebegett már a halál fejük felett, és megállapították, hogy az, hogy ennek ellenére még mindig itt vannak, nem lehet a véletlen műve. Nagyapámban ekkor tudatosult igazán először, hogy ő egy Krisztushoz tartozó keresztény ember.
A rohadt trió
1951-ben elkezdődött Budapesten a kitelepítés. A magas rangú állami tisztviselőket, katonatiszteket és egyéb rendszerellenesnek és politikailag megbízhatatlannak titulált elemeket az Államvédelmi Hatóság emberei a legjobb hajnali álmukból verték fel. A határozat szerint 48 óra állt rendelkezésükre, hogy elhagyják otthonaikat és felszálljanak a teherautóra, mely az Alföldön lévő valamelyik kényszermunkatáborba szállította őket.
A gyülekezet lelkipásztora vállalta ebben az időszakban azt, hogy a kitelepítettek vagyonát a templom alatti teremben elraktározza és megőrzi. Családonként felcímkézve gyűjtötték össze a könyveket, festményeket, bútorokat és egyéb mozdítható értéktárgyakat. A fiatal, jó erőben lévő fiúk, köztük nagyapám feladata volt, hogy a gyülekezet kis, négykerekű kézikocsijával a reggelente megadott címre menjenek, és idehozzák, amit fel tudnak pakolni. Apó ekkor megtanulta, mit jelent segíteni és részt vállalni mások bajában ingyen és bérmentve, csupán azért, mert ez krisztusi feladatunk. Ekkor Apó már a gyülekezet ifjúsági közösségének tagja volt, ahol gyakorolhatta azt, milyen egy olyan élő, aktív, testvéri közösségben létezni, ahol nem számít, ki milyen műveltségű vagy honnan származik.
Persze nagyapám azért nem volt szent. Minden olyan csínyt elkövetett ő is, mint bármelyik másik gyerek. Nyár végén ezen közösség tagjaival Apó ismét Tahiban táborozott, ahol a kamasz fiúkat bízták meg azzal, hogy lejárjanak a faluba és beszerezzék a boltból a tábor működéséhez szükséges portékákat. Nagyapám két fiúval kötött kifejezetten jó barátságot. Egyik nap, a faluba menet, a három barátból álló delegáció kifigyelte, hogy egy, a Duna partján lévő üres telken gyönyörű császárkörtefa áll, alatta pedig rengeteg érett körte fekszik. Ruháikat gyümölccsel telerakva érkeztek vissza a táborhelyre, a körtéket pedig az ágymatracként szolgáló szalmazsákok alá rejtették a sátorban. Az egyik idősebb fiú nagyon szigorú volt és többször megfedte nagyapámékat, például mert a lányoknak „pitvarkodnak”. Ennek a srácnak a testvére a Csepel autógyárban dolgozott, ezért volt egy bordó színű melegítőfelsője, melyre nagy betűkkel az volt írva, hogy AUTÓ. Apóék kiírták hát a sátruk bejárata fölé, hogy „EZ NEM GARÁZS”. Este mikor jóízűen falatozták a délután szerzett körtezsákmányt, azzal szórakoztak, hogy a csutkákat feldobták a sátorponyvára, amik ott gellert kapva, épp a kötözködő fiú fejére pottyantak. Ő persze bepanaszolta a magukat „a rohadt triónak” nevező három gazembert, akik hatalmas fejmosást és erkölcsi beszédet kaptak az üdülőgondnoktól a „lopásért” és az illetlen viselkedésért.
Kiemelt fotó: Fortepan
