1944. december 24-én dédanyám a konyhában sürgölődött és a rendkívül korlátoltan rendelkezésre álló alapanyagokból igyekezett varázsolni valamit. Háború ide vagy oda, a karácsony szent ünnep. A lakást szépen kitakarította, a fát feldíszítette, melyben Apó is lelkesen segédkezett. Délelőtt szólalt meg a sziréna. Az amerikai repülők kis repeszbombákat szórtak a városra, amiből az egyik épp nagyapámék lakásának kéményébe pottyant be, s ott robbant fel, kinyomva ezzel a rengeteg kormot, mely beterítette a szobát. Dédanyám legnagyobb bosszúságára újra kellett kezdeni a takarítást.
A sorozat előző része itt olvasható:
Karácsony másnapján aztán bezárták a lakást, és több másik családdal együtt beköltöztek a szomszéd épület pincéjében kialakított óvóhelyre, ahol aztán egészen március közepéig maradniuk kellett. Február 2-án az oroszok megszállták a házat. 30-40 katona rendezkedett be az épületben, a szemközti házat pedig mindössze két német katona tartotta. Ekkor Apóék belekerültek az első frontvonalba. Az óvóhelyen kuksoló emberek szabályosan éheztek. Azt ették, amit az oroszok meghagytak és moslékként összeöntöttek. Árpagyöngyleves és sötét, szögletes savanykás orosz kenyér jelentette a túlélést. Jöttek persze a zabrálók is. „Óra, óra, óra, arany, arany, arany?!” – haladtak végig az embereken a géppisztollyal felszerelt katonák, köztük olyanok, akiknek mindkét csuklója tele volt karórával. Volt egy nő, aki nem igazán volt kényes, és lefeküdt az összes katonával. Ennek köszönhetően Apóék pincéjében a többieket szerencsére békén hagyták. Az óvóhelyen az egyik katona egyszer elsütötte a fegyverét. Hogy direkt, szórakozásból vagy véletlenül történt-e az eset, nem lehet tudni, de az biztos, hogy a lövedék Apó feje fölött 10 centivel fúródott a falba. Így telt el egy hét, végül az emberek fellélegezhettek és feljöhettek a felszínre, ahol egy szétlőtt, lebombázott város fogadta őket.
A szovjetek február 9-én, épp Apó születésnapján álltak tovább. Az utcasarkon lévő tankelhárító ágyú (melynek egyik kiszuperált lövedéke később könyvtámaszként szolgált nagyapám dolgozószobájában) által szétlőtt járművek és a körülöttük heverő elszenesedett halottak látványát még a gyerekek is megszokták. Nagyapámék lakása egy belövés miatt lakhatatlanná vált, a nappali helyén tornyosuló téglakupac tetején, mint egy halott feküdt a feldíszített karácsonyfa. Az összes személyes holmijuk, értéktárgyuk és ruhájuk eltűnt. Egyedül a porcelánkészletük maradt meg, amit a saját kis fatároló pincéjükbe, egy faládába csomagolva helyeztek el, azonban ebbe valaki belevágott egy jó nagy fahasábot, majd visszazárta és otthagyta a ládát. Mindössze egyetlen kávéscsésze maradt meg.
Rablóösztön
Miután az oroszok elhagyták Budapestet, nagyapám megtapasztalta milyen az, amikor az emberekben feltámad a ragadozó ösztön. A környékükön lévő gyárak kifosztására indult az éhező, meggyötört, testileg és lelkileg is megtört budapesti lakosság. Apó számára megdöbbentő volt látni, hogy az ő apja, aki világ életében becsületes ember volt, most nagy zsákokkal tér haza, melyek tele voltak borotvaszappannal, kézkrémmel, arckrémmel és különböző kozmetikai termékekkel. Az emberek vittek, amit tudtak. Azt is amire szükségük volt és azt is, amire nem. Voltak köztük „ügyesebbek”, akik valóban értékes holmikat zsákmányoltak és voltak olyanok – például a dédapám –, aki az egyik cérna- és fonalgyárból zsákmányolt nagyobb tételt. (Apó elmondása szerint még évekig tele volt az egyik szekrény cérnaspulnikkal, melyeket soha senki nem használt fel.)
Később, 1945 tavaszán a gyárak képviseletében járták a lakásokat a megbízottak azzal a céllal, hogy visszaszerezzék a lakosságtól, amit tudnak. Sok esetben személyesen a tulajdonosok koldulták vissza saját holmijukat, több-kevesebb sikerrel. A Bocskai úti buszgarázs megbízottja is bekopogott dédapámékhoz, hogy van-e náluk valami, ami onnan származik. Egy jegylyukasztót és a kincsként őrzött, a kalauzok egyenruháját díszítő csillagokat rejtő dobozkát (melyeket még az ostrom előtt a németektől kapott, akik szintén számos helyet kifosztottak) Apó legnagyobb bánatára vissza kellett adnia. Dédanyámon pedig volt egy nadrág, ami szintén ebből a garázsból származott, és az ellenőrök vagy sofőrök egyenruhájának részét képezte. Mivel azonban ez volt az egyetlen nadrágja, végül megtarthatta. Kínkeservesen indult újra az élet Budapesten.
Tizenhat repesz
Miután a harcok befejeződtek, rengeteg ágyú, különböző lövedék és gránát maradt szanaszét heverve Budapest utcáin. Mivel Apóék lakása lakhatatlanná vált, egy másik, üresen maradt lakásba költözhettek be. Ehhez a hivatal csak úgy járult hozzá, hogy egy másik családdal kellett osztozkodniuk az ingatlanon.
Englenderéknek két gyerekük volt, egyik egy nagyapám korabeli nyolcéves kislány, Ildi. Emma, az erdélyi kisasszony rendszeresen vitte sétálni a gyerekeket, akik egyik alkalommal azon vitatkoztak, hogy a piros-fekete kis doboz, amit az utcán találtak, Vécsey kézigránát, vagy inkább gyújtóbomba? A kislány odaszaladt, megpöccintette a cipőjével, az pedig felrobbant. Miután a füstfelhő felszállt, látta meg Emma, hogy Ildi a földön fekszik, nagyapám torkából pedig bugyog a vér. A gyerekeket a mai Testnevelési Egyetem helyén álló Vöröskereszt Erzsébet Kórházba szállították. Nagyapám 16 repeszt kapott. Nem messze tőle, egy elfüggönyözött ágyon feküdt a kislány. Ildi megvakult, végtagjait pedig leszakította a robbanás. Még az éjjel meghalt.
Nagyapám hónapokig kötözésre szorult. Néhány repeszt azonnal ki tudtak műteni, de sok volt, melynek idő kellett, hogy kilökődjön a testéből. Egyet a nyakában is találtak, mely mindössze 1 milliméterre állt meg a gégéjétől, egy apró szilánk pedig a jobb szemébe fúródott. Még évekkel később is találtak fel nem robbant lövedékeket a városban, amelyek miatt sok gyermek halt meg vagy szenvedett maradandó sérülést. Áprilisban aztán repesz lyukasztotta táskával, tetőtől talpig kötésben kezdte meg Apó az iskolát.
