Első verseskötetem huszonöt éve, 2000-ben jelent meg. A mából visszanézve alig értelmezhető már, hogyan is mentek akkoriban a dolgok. Ennek a könyvnek a kéziratát egy nagyjából tíz kilót nyomó írógépen gépeltem le. Nem emlékszem pontosan, honnan szereztem be azt az írógépet. Ma is megvan a szülői ház padlásán. Eredetileg nem volt benne szalag, azt a papírboltban kellett venni hozzá. Keletnémet írógép volt, én mindig jobban szerettem volna egy kecsesebb és könnyebb Erikát, de nem jutottam hozzá. A kézirat versei addigra megjelentek már folyóiratokban. A folyóiratoknak is úgy küldte az ember a verseket, hogy előtte legépelte őket. De láttam olyan versküldeményeket is, amelyeket kézírással küldött el a szerzőjük a redakciónak. Legépeltem két-három elkészült verset, írtam hozzájuk pár sort (azt leginkább kézzel), borítékba tettem, és elballagtam a postára, feladtam. Aztán jöttek a várakozás hetei, olykor hónapjai. A ma már jobbára halott szerkesztők válaszleveleinek megérkezése mindig különös pillanat volt. Sokáig csak néztem, tapogattam a borítékokat, ki se mertem bontani. Vajon mi lehet bennük?
Elfogadják vagy elutasítják a verseket? Tényleg nagyon nehéz elképzelni, mintha egy teljességgel elsüllyedt világ képeit idézném fel. Sokszor már magam is alig hiszek ezeknek a képeknek.
Legépeltem tehát a folyóiratokban addigra megjelent verseket. Jó nagy paksaméta lett belőlük. Hogy miért épp annak a kiadónak küldtem el a paksamétát, arra sem emlékszem. Nyilván valahol hallottam róluk. Nem volt ez egy ismert kiadó. Ismert kiadónak el sem mertem volna küldeni a verseimet. Nem volt ismert, de részben komoly szerzőket adott ki. Részben meg nem. Ahogy utólag láttam, sajátos üzleti modell szerint dolgozott. Egyrészt ismert, kanonizált szerzőket adott ki leginkább pályázati pénzekből, másrészt pedig dilettánsokat, akik maguk hozták a pénzt a kiadáshoz. Talán egy hónap is eltelt, mire a kiadó válaszolt. Elfogadta a kéziratot, és személyes találkozót ajánlott. Otthon nem volt telefonunk, elballagtam tehát a vasútállomás alatti telefonfülkéhez, és felhívtam a válaszlevélben megadott számot. A kiadó irodája valahol Újpesten volt. Egy magánlakás egyik szobájában működött. Lépni is alig lehetett benne a könyvhalmoktól. Akkor még nem tudtam, hogy az efféle kis kiadók irodái mind hasonló módon festenek. Tárolják az eladhatatlan könyveiket, aztán évekkel később ingyen odaadják a szerzőiknek, vagy egyszerűen kidobják. A kiadó vezetője ingben és csokornyakkendőben fogadott, ezen kissé meglepődtem. Mindig így járt, mint egy operettszínész. Lehengerlő stílusban felvázolta a kiadó sikereit, felsorolta azokat a komoly szerzőket, akikkel szerződésben áll. Elmondása alapján úgy tűnt, megfogtam az Isten lábát, bár ezt már akkor sem hittem el igazán. De nem is érdekelt különösebben. Az volt a lényeg, hogy a könyv megjelenjen, más nem nagyon foglalkoztatott. Egy pályakezdőknek indított könyvsorozat első darabjaként aztán meg is jelent. Ez a sorozat külön dizájnt kapott, ami mai szemmel úgy néz ki, mintha egy ötödik osztályos gyerek élete második informatikaóráján tervezte volna. Nevezhetjük akár minimalistának is, de ebben az esetben nem arról volt szó, hogy a könyv tervezője tudatosan erre törekedett volna, inkább arról, hogy egyszerűen ennyi tellett tőle.
2000 májusának egyik délelőttjén értesített a kiadó vezetője, hogy a könyv kijött a nyomdából, mehetek a tiszteletpéldányokért. Tényleg a torkomban dobogott a szívem, amikor leszálltam a vonatról a Nyugati pályaudvaron. Kézbe venni életem első könyvét – ez nehezen leírható érzés, irónia nélkül.
Akkor nem láttam csúnyának a könyvet (igazából ma sem). Mohazöld borító, rajta a nevem és a cím, felejthetetlen pillanat. Talán még egy pohár bort is megittunk a kiadó konyhájában, ami szintén tele volt zsúfolva könyvekkel, ha jól emlékszem, Utassy József és Dobai Péter egy-egy kötetének példányaival. Már hazafelé tartottam, a vonaton ültem, amikor a frissen megjelent könyvemet lapozgatva átvillámlott rajtam a bénító felismerés: itt valami gond van. Akkor néztem meg ugyanis először a vékonyka könyv gerincét, amelyen a Csóványos szó kis cs-vel szerepelt. Így: A csóványos északi oldala. Ténylegesen megdermedtem. Mi lesz? Te jó ég! Miután leszálltam a vonatról, rohantam a telefonfülkéhez, és felhívtam a kiadót, hogy nagy baj van, kis cs szerepel a nagy Cs helyén. A kiadóvezető – operettszínészhez méltó kedéllyel – biztosított arról, hogy ennek különösebb jelentősége nincsen, senki nem fogja észrevenni, a dolog bagatell, a lényeg az, hogy a könyvben szereplő versek jók, aggodalomra semmi ok. De akkorra én már összeomlottam. Rá se tudtam nézni a könyvre. Már magam előtt láttam, ahogy az olvasók légiói harsány röhögéssel konstatálják a nagy Cs helyett a kis cs-t. Azóta se találkoztam senkivel, aki észrevette volna rajtam kívül. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy néhány hónappal később egy költő, aki recenziót írt a könyvemről egy folyóiratba, felhívta a figyelmem egy másik hibára is. Az egyik versben szereplő orangután szó urángutánnak van írva. Ami nyilván egy radioaktív sugárzást kibocsátó emberszabású lehet – tette hozzá a rá jellemző finom humorral. Ez még nagyon hiányzott nekem.
A könyvkiadó rég megszűnt már, vezetője is sok éve halott. Egyetlen példány van a birtokomban ebből a könyvből, azt is anyámtól hoztam el. Ahányszor a könyvre nézek, mindig az a rémületes felismerés jut eszembe róla, ahogy a vonaton, valahol Göd magasságában észrevettem a kis cs-t. Mintha lenne bármiféle jelentősége. Mintha ezen múlt volna bármi. De amilyen hülye vagyok, máig ez maradt bennem a legerősebben, hogy csóványos.
Nyitókép: Börzsöny, háttérben a Csóványos kilátója, 1958. Fortepan
