Az értő nyelvművelők látják, hogy a nyelvnek változnia kell

A nyelv, a szavak felfoghatók a múltunkról árulkodó nyomokként?

Mindenféleképpen. Mélyen egyetértek Kiss Lajos nyelvésszel, aki azt mondta, egy szótár tulajdonképpen egy nép kultúrájának lenyomata. Ha kinyitunk egy értelmező kéziszótárat, abban hetven-egynéhányezer szót találunk, amelyek mindegyike – a kötőszókat és egyebeket leszámítva – a körülöttünk lévő világot tükrözi. Mindenre van szavunk, amit meg tudunk fogni, amit el tudunk gondolni, el tudunk képzelni, hiszen a világot a szavak révén vesszük birtokba. Ha megnézzük, egy népnek mikor mire volt szava, tudni fogjuk, mivel foglalkozott az adott társadalom, milyen kultúrában éltek az emberek.

Laikusok is előszeretettel magyarázzák bizonyos szavak eredetét, az ilyen „konyhanyelvészet” mindig érdekes. Kutatóként hogyan indulnak el, ha szeretnék egy szó múltját feltárni?

Mi éppen úgy indulunk el, mint a laikusok: megnézzük, hogy a meglévő szótárakban meddig jutottak mások. Ha kételkedünk abban, amit ők leírtak, indul a kutatás, amit jellemzően azzal kezdünk, hogy a saját nyelvünkben, majd idegen nyelvekben keresünk hasonló hangsorokat és ezekhez kapcsolható jelentéseket. Ehhez viszont már nem árt a szaktudás, ugyanis ha találunk is hasonlóságokat, nem feltétlenül „érvényes” a találat. Vannak szabályok, amelyeknek meg kell felelni, illetve bírni kell például történelmi, földrajzi ismeretekkel is, hogy meg tudjuk állapítani, lehet-e a válaszunknak realitása.

Gyakran előfordul, hogy egy nyelvész megtorpan, és azt kell mondania, nem tudja, honnan jön egy szó?

Az etimológus sem mindentudó. Napról napra dőlnek meg régi elméletek, illetve teszünk új felfedezéseket. Hogy mondjak egy példát: most került elő újra szakmai körökben a tót szavunk, amely eredetileg valójában azt jelenti, nép. A korai időkben a Kárpát-medencei, állammal nem rendelkező szlávokra vonatkoztatták a kifejezést, és amióta létezik mai értelemben vett etimológia, keresgéljük a szó eredetét. Egyes elméletek szerint talán az ófelnémetből került a magyarba még a honfoglalás előtti időben. Mások úgy gondolják, a baltiból került ide szláv nyelvi közvetítéssel, amikor a szlávok és a balti népek szétváltak – ezzel az elmélettel hangtani és kronológiai problémák akadnak szerintem. Más elgondolás szerint az ótörökből kerülhetett a magyarba a szó, ami elképzelhető, hiszen a honfoglalás előtt sok szót vettünk át tőlük, ám ennek is hangtörténeti akadályai vannak. Egy kollégám pedig legújabban arra gyanakszik, kelta gyökere lehet a tót szónak, de ennek kapcsán még kutakodnunk kell.

Sok olyan szó van, amiről sejtésünk sincs, honnan jöhet?

Igen, számos szavunk van, amiről még kevesebbet tudunk. Ott van például a has szó, amelynek nem ismerjük az eredetét, pedig amióta az ember ember, van hasa, tehát primitív, vagyis ősi szóról beszélünk.

A hasat ismeretlen eredetű szónak mondjuk, pedig azt lehet tudni, hogy ha szókezdő helyzetben van egy h, utána a, o vagy u magánhangzó áll, és egy szótagú a kifejezés, akkor fennáll az esélye, hogy ősi alapnyelvi eredetű szóval van dolgunk. Csakhogy ahhoz, hogy ezt kijelenthessük a has esetében is, látni kellene, hogy a vogulban, a finnben van valamilyen egyeztethető, hangtanilag megfelelő párja – mivel nincsen, elvethetjük az elméletünket. Ótörök, szláv, latin és germán nyelvekben sem találunk hasonlóságokat, és a nyelv belső energiájával sem magyarázhatjuk, hogyan alakulhatott ki a has szó. Ugyanilyen tanácstalanok vagyunk a gőz és az agyag szavakkal is például. Az etimológiai szótárban szereplő 14-15 ezer szó nagyjából nyolc százaléka ismeretlen eredetű.

Mennyire feltárt nyelv a magyar? A többi nyelvhez viszonyítva sok vagy kevés ez a nyolc százalék?

Nagyon jól feltárt nyelv a miénk. A nyelvet általában két megközelítésben vizsgálhatjuk, a szinkrónia, vagyis a mai állapot, illetve a diakrónia, a múlt felől. Nálunk mindkettő erősen kutatott, feltárt ág.

Ráadásul a magyar igen jól dokumentált nyelv, hiszen már a 10. század végétől vannak szórványos írásos nyelvemlékeink. Az elsők olyan magyar szavak és tulajdonnevek, amelyek latin, görög, sőt arab forrásokban szerepelnek, de már a 12. század végén megalkották a teljes egészében magyar Halotti beszéd és könyörgést. Ez európai viszonylatban is korai nyelvemléknek számít.

Egy nemzet karakteréről elárul valamit, hogy milyen a nyelv, amit használ?

Én földhözragadt vagyok ilyen szempontból, nem gondolom, hogy így lenne. Maga az etimológia földhözragadt tudomány, azt vizsgálja, amit lát, ami a szeme előtt van, de jó ötletek is kellenek hozzá. A nemzetek karaktere ennél absztraktabb jelenség.

A pszichológia, pszicholingvisztika úgy tartja, az, hogy milyen szavakat használunk és hogyan használjuk őket, elárul rólunk valamit. Innen ered az előző kérdésem, hogy nemzetek szintjén beszélhetünk-e ilyesmiről.

Lehetnek szavak, amelyek egyik vagy másik kultúrában jellemzők, így elárulnak valamit az adott népről, de akkor szavakról beszélünk és nem a nyelvről. Az én felfogásomban egy nemzet lehet bátor, derék, harcias és egyebek, de ezek a tulajdonságok nem a nyelvvel függnek össze. A nyelv egy ártalmatlan, magatehetetlen valami, amit mi használunk úgy, ahogy tudunk. Innen nézve a nyelv mi magunk vagyunk.

Időről időre felkap a közbeszéd egy-egy szót. Olyankor az az érzésünk, hogy mindenhol ugyanazzal a kifejezéssel találkozunk. Kik ma a nyelv „influenszerei”, kik indítják ezeket a hullámokat?

Szinte bárki indíthat ilyen hullámot, akinek a szavai sokakhoz érnek el. Napjainkban a sajtó erősen meghatározza a szóhasználatot, de úgy általában a média, az internetes tartalmak révén sokakhoz elérhet akárkinek a szava. Egyébként régen is így működött a dolog, csak a terjedési sebesség változott. Eleinte kizárólag szóban terjesztették az új szavakat, aztán kézzel írt levelekben helyezhettek el egy-egy új kifejezést, végül a nyomtatás révén tömegekhez jutott el ugyanaz. Az internet korában másodpercek alatt végbemehet mindez.

Mennyire tartósak ezek a trendek?

Lehet, hogy lesz olyan szó, amelyet felkap a közbeszéd, és aztán velünk marad, de nem ez a jellemző. Például 2004-ben az Indiai-óceánon hatalmas szökőár volt. Szökőár – ez egy létező magyar fogalom, amit távoli, idegen helyek eseményeinek leírására alkalmazunk. Amikor beszélni kellett a délkelet-ázsiai történésekről, a tévében, rádióban a cunami szót kezdték használni, a cikkekben is ez szerepelt. Ezt a szót a média mint influenszer elterjesztette, utána pedig elhagyta.

Napjainkban sok angol szó jelenik meg a magyar nyelvben, és nemcsak mi veszünk át ilyen kifejezéseket, hanem bizonyára minden más nép is. Mit hozhat magával ez a folyamat?

Az angol nyelv uralkodása évtizedek óta tart, és kimondhatjuk, hogy a szókészlet szintjén egyre több a hasonlóság a nyelvek között. Az új fogalmak, amelyek a szórakoztatóiparhoz, a technológiához, a sportokhoz vagy akár a politikához kapcsolódnak, egyre többször angolul jelennek meg az egyes nyelvekben. Ez még akkor is így van, ha az új szó eredetileg nem angol, az új kifejezéseket mégis az angol terjeszti el.

Ez nem jelenti azt, hogy a nyelvek megváltoznak, egyre jobban hasonlítanak majd az angolra – csak a szavak szintjén látványos a módosulás.

Az, hogy alakuljon a nyelv, elkerülhetetlen. Az, hogy a változás jó vagy rossz irányba megy, befolyásolható?

A nyelvhasználat mindig optimumra törekszik, a kisebb ellenállás felé megy. A cél az, hogy a nyelvvel a lehető legjobb módon tudjuk kifejezni a gondolatainkat. Ha ehhez változásra van szükség, akkor a közeg alakítja a nyelvet. Mindig tőlünk, használóktól függ, hogy odafigyelünk-e, hogy ami újdonságot hallunk, beépítjük-e a nyelvünkbe.

Az új szavak érkezésével alakul a mindennapi szóhasználat, de milyen gyorsan változik maga a nyelv?

A magyar nyelv – miként minden más nyelv is – három részrendszerből áll: vannak a hangok, vannak a szavak, végül pedig ott van a grammatika, amelynek segítségével a szavakat fogyasztható közléssé alakítjuk. A hangrendszer a legzártabb, leglassabban változó rész: amíg egy hangból egy másik lesz, több száz évre van szükség. A nyelvtani rendszer rugalmasabb, több benne a változási lehetőség, de még mindig nem olyan nyílt, mint a szókészlet. Az folyton változik, szavak jönnek és mennek, fogalmak, tárgyak eltűnnek az életünkből, és akkor a szavak is eltűnhetnek, vagy éppen más jelentést kaphatnak. A nyelvrendszer struktúrái, a grammatikai, szerkesztési szabályok jóval zártabbak, nem változnak ilyen könnyedén.

Mi a véleménye nyelvészként a nyelvművelőkről, akik olykor hangosan kiállnak a változások ellen?

Szerintem a nyelvművelőknek két fajtája van: militáns és értő nyelvművelők. Utóbbiak látják, hogy a nyelvnek változnia kell, mert ha nem képes változni, meghal. Én magam is szeretem azt a nyelvváltozatot használni, amit jó néhány évtizeddel ezelőtt megtanultam, talán kicsit konzervatív is vagyok e téren. Ugyanakkor tudomásul veszem azt is, hogy milyen a világ, ami körülvesz.

Nem használom a „szép napot” kifejezést, ami az angol „have a nice day” fordítása, mert a magyar nyelvben erre ott a „jó napot”, de elfogadom, hogy más másképpen dönt. Amíg működőképes marad a kommunikáció, flott a gondolatközlés, nyelvészként csak tudomásul veszem a változásokat. Arra viszont biztatok mindenkit, hogy ismerje meg minél mélyebben, használja minél változatosabban a nyelvet. Ahogyan az idegen nyelvek elsajátításával megismerünk egy új kultúrát, egy új világot, úgy saját nyelvünk árnyalatainak, változatainak, rétegeinek feltárása is gazdagíthat bennünket. Ha ismerjük a szlengszavakat, könnyebben megérthetjük a fiatalokat, ha választékosan beszélünk, jó benyomást kelthetünk, ha figyelünk a tájszavakra, tanulhatunk egymástól.

Egész életében nyelvészettel foglalkozott, de még most is érződik a lelkesedése, kíváncsisága. Nem lehet megunni, hogy évtizedeken át szótárak között forgolódik az ember?

Burokban vagyok, a szavak világában, de ebben a burokban sokféleség van. A szavakon keresztül foglalkozom történelemmel, kultúrával, társadalommal, népek találkozásával. Minden szó, amivel elkezdek foglalkozni, más és más világba vezet – ezt nem lehet megunni.

Nyitókép: Fortepan / 107938. Tűzfal a XXII. kerületi Leányka utcában 1982-ben