Az emlékek elkerülhetetlen sorsa, hogy halványulnak. Igaz ez a nagy emberek emlékére is, ha csak ez az emlék át nem lép az állandóság tartományába, ahol már a jelenvalóról való tudásunk részeként tűnik elénk. Homérosz, Kolumbusz, Galilei, Széchenyi István nem az emlékekben élnek, hanem a mában.

Vajon Kós Károly, az egykori erdélyi polihisztor ebbe a tartományba tartozik-e?

Mert hiszen életében több volt ő, mint író, építész és képzőművész, inkább intézménynek számított itthon és otthon, a megkisebbedett anyaországban és a Romániává kényszerített Erdélyben egyformán. Olyan intézménynek, amelyet még a diktatúra magas kitüntetései sem tudtak érvényteleníteni.

Kulturális, sőt erkölcsi megítélések fellebbviteli fórumává vált anélkül, hogy valaha is törekedett volna rá, pusztán a személyisége súlyával.

Ennek a kivételes tekintélynek az emléke biztosan halványult már a lepergő évtizedekben. A művei viszont a jelenünk részei, számos ma is megbecsült épület és több tucatnyi könyv, köztük különös műgonddal készült, maga illusztrálta kötetek. Ezek sorába tartozik az Erdély című, alcíme szerint kultúrtörténeti vázlat, amelynek első kiadása 1929-ben jelent meg Budapesten, de igazi ismertséget az Erdélyi Szépmíves Céh tízéves jubileumára megjelent díszkiadásként szerzett. Ez utóbbinak azóta hasonmás kiadása is készült.

A csupán nyolcvanoldalnyi szöveg első olvasásra nem más, mint Erdély történetének összefoglalása, a száz évvel ezelőtti ismeretek alapján. Alaposabb odafigyeléssel azonban ráébred az olvasó, hogy a mű érvelés az önálló erdélyi államiság mellett.

A sok adat, eseményismertetés, elemzés és értékelés mind annak az alátámasztására szolgál, hogy Erdélyt önállóságra jogot formálható történelmi, gazdasági és kulturális egységként mutassa fel a világ színe előtt.

Fontos tekintetbe vennünk, hogy az Erdély 1929-ben íródott. Az elcsatolás ekkor még egészen friss élmény volt minden érintett számára, a románokban még élt a félelem, a magyarokban a remény, hogy mindez visszacsinálható vagy legalábbis megváltoztatható. Ez utóbbinak, a megváltoztathatóság magyar reményének a dokumentuma a kötet.

A gondolat éppenséggel rokonszenves, már ha a Magyarországtól végleg elszakítottságot elfogadja az ember. Amikor Kós Károly a kötetet írta, a legtöbben lélekben még egyáltalán nem fogadták el, a „mindent vissza” elgondolása még ott lüktetett a magyar fejekben. Pedig az önálló Transzilvániával alighanem még az odavaló románok is jobban jártak volna. Egyetlen nép sem került volna abszolút többségbe, különösen ha a székelyeket külön számítjuk, szóval örök megegyezésre kényszerültek volna a transzilvánok, amiből akár az a bizonyos, akkor gyakran emlegetett keleti Svájc is kikerülhetett volna.

Ami volt, elmúlt, Kós Károly reménye, ha volt is, már bizonyosan nem válik valóra. Nem is ezért forgatják annyit ezt a szép könyvet, hanem a hatvan önálló, színes rajzáért, mind külön lapokon, amelyek kevés művészi eszközzel, mégis lélekkel telten vezetik körbe a szemlélőt ebben az egykor önállónak álmodott Erdélyben. E lapokból kínál bő válogatást cikkünk képgalériája.