A templom természetesen ma is megvan, a hosszú fehér épület is ott áll, de a képen látható fiatal fák helyén azóta mások nőttek, árnyékukat városi parkra, benne első világháborús emlékműre vetik. Bizonyára a bámészkodó emberek közül sem él már senki, hiszen közülük a legkisebb gyerek is már legalább száztíz éves volna. Tudnánk róla, ha ilyen idős ember élne Mezőcsáton.
Jó érzés megtapasztalni ezt a változatlanságot az örök változásban,
legalább visszafelé kilépni az idő szorításából, legalább egy kép segítségével jelenvalóvá tenni azt, ami elmúlt. Egészen biztos, hogy újabb száz év elteltével az akkori emberek majd ilyen jó érzésel nézegetik a mi időnkről készült képeket. Ebben is van valami, amit nekiszegezhetünk az elmúlásnak. Non omnis moriar, nem halok meg egészen, mondja Horatius, és ő maga a bizonyság a saját igazságára. Nem haltak meg egészen azok az emberek sem, akik ott állnak a képen a megállított pillanatban, tanúság erre ez a kép, a templom és a fehér falú ház.
Úgy látszik, a féltékeny szerelem is az örök dolgok közé tartozik, amire pedig a képeslapunk sorai a bizonyítékok.
Őnagysága Gonda Margit úrleánynak, Tátralomnic, Cornides villa. Kedves Margitka! Remélem nem haragudott meg a 2 nap előtt írott levelemre azért, mert túlságos őszinte volt, de magával szemben nem tudok másképp írni. Most hivatalosan vagyok itt Mezőcsáton, mert óriási tűz volt nemrégiben. Engem boldoggá tesz az ebben a kirándulásban, hogy vagy 250 kilométerrel közelebb vagyok Magácskához. Sajnos egyelőre nem juthatok még közelebb. Bizonyosan akadt már helyettesem, csak az ablaknak kell kinyílnia, de ha rájövök bármire is, akkor megölöm a vetélytársamat, Magácska pedig külön is kikap, mert félteni kezdem, mégpedig saját maga hívta fel a figyelmemet, hogy [a képes oldalon folytatódik] nem a Palaceba ment lakni, mert a társaságtól és az erős levegőtől félt. Vajon meg tud-e győzni, hogy nem kell féltenem? Kezeit csókolja [olvashatatlan aláírás]”
Sorozatunk előző része itt olvasható:
