Negyvenöt helyen élt, de ez volt a valódi otthona – Bartók Béla villájában megismerhető a zeneszerző valódi arca

Bartók Béla pasaréti villája eddig is ismert, látogatható volt, de az ott berendezett kiállítás megújult formában most vált alkalmassá igazán arra, hogy többet nyújtson egy, a műértőket megszólító lakásmúzeumnál. Mivel a zeneszerző jogörököse 2021-ben visszavonta a letétben elhelyezett eredeti kiállítási tárgyakat, a házban három évig csak hangversenyeket tarthattak. Novemberben nyílhatott meg az új, interaktív, Bartók csendje című kiállítás.

Lakva ismerszik meg az ember, jól tudjuk, de legalább ennyire beszédes az is, kinek mit jelent a csend. Bartók életében csend és zene elválaszthatatlan volt egymástól, hisz „[a] zene a csendből jön. A csend – legyen szó alkotásról vagy interpretációról – a zene előfeltétele” – idézi a kiállítási anyag Schiff Andrást.

Bartók intim terében osztozni az ő csendjében – kivételes élmény.

A Csalán úti villa ráadásul nem csak emlékhely: 90-100 főt befogadó kamaratermében évi 40-45 koncertet rendeznek, a koncertteremhez stúdió is tartozik, felszereltsége rádiófelvétel-minőséget garantál. Nem kell viszont még csak Bartók zenéjét jól ismerőnek sem lenni ahhoz, hogy az interaktívvá alakított egykori lakóterek bejárása izgalmas alámerülés legyen egy, a munkának élő géniusz belső világában.

Negyvenöt költözés, egyetlen valódi otthon

Bartók csak a fővárosban tizennégy bérelt lakásban lakott, összesen negyvenöt alkalommal költözött – meséli Farkas Zoltán. Folyamatos átmenetben élt 51 éves koráig, amikor végre méltó főbérletre talált második feleségével, Pásztory Dittával az emigráció, Amerikába távozásuk előtti bő nyolc termékeny évre Pasaréten. Számtalan műve ezek között a falak között született. Tizennyolc éves koráig már több országban lakott a romániai Nagyszentmiklóstól a kárpátaljai Nagyszőlősön át Pozsonyig. A sors keserű fintora, hogy a halál sem megnyugvásban, hanem egzisztenciális bizonytalanságban, Amerikában érte. A Csalán úti villa volt egész életében az egyetlen valódi otthona. Ezt a kétszintes pasaréti főbérletet adta fel, amikor a világháború fojtogató realitása elől családjával elmenekült a Déli pályaudvarról induló vonattal Portugáliába, majd viszontagságos úton az Egyesült Államokba.

A fogadótérbe lépve a látogatót fővárosi térkép fogadja. A lakcímek pókhálószerű szövetét látva máris átélhető a húszas-harmincas évek kiszámíthatatlan zaklatottsága. A fiatal Bartók élt fával fűtött rákosmenti lakásban, szinte falun, ahol első felesége, Ziegler Márta éjjelente a kottáit másolta petróleumlámpa fénye mellett. Sokszor aludt a belvárosban Kodályék otthonában, hogy bejusson tanítani a Zeneakadémiára, lakott Gellért-hegyi villában Lukács György filozófus édesapjának köszönhetően, volt albérlete az Andrássy út környékén több helyen, a Szilágyi Dezső téren, de még Óbudán is.

Egy óbudai történetből érhető meg igazán, mennyire elemi szükséglet volt számára a csend. A Kavics utcai házban a szomszéd lakásból erősen áthallatszott hozzá a zaj. „A rádión sugárzott, duruzsoló gépzenét különösen nem szerette, zavarta a komponálásban. Jobb híján lármagépet szerkesztett, hogy a duruzsolásnál hangosabb monotonitással elnyomja a zavaró hangokat” – meséli Farkas Zoltán; a rajzok meg is nézhetők a kiállításon. Elkészítették neki az elektronikus kereplőhöz hasonlítható szerkezetet, de nem vált be. Újabb költözés lett a megoldás.

Villa kilátással a népre

1932-ben Bartók Béla a Zeneakadémia tanáraként, koncertező művészként fellépési honoráriumokból és főként jogdíjakból egy ideig méltó, tisztességes keresettel megengedhette magának és a családjának – Dittának és fiuknak, Péternek –, hogy egy impozáns villa főbérlője legyen.

Az ötvenes éveit itt élhette meg ebben az eklektikus stílusú, egyszerre archaizáló és már a Bauhaus modernitását is hordozó, avantgárd, mégis polgári eleganciát árasztó otthonban. Az egész ház népi bútorokkal, lakástextilekkel volt berendezve.

Mivel a jogörökös az eredeti tárgyakat elvitte, a hangulatot ma ugyanannak a körösfői népi fafaragónak, Péntek „Gyugyi” Györgynek a díszes bútorai idézik meg, aki Bartók rendelésére az eredetieket is készítette. A népi bútorok Szabó Csaba erdélyi származású zeneszerző örökségéből származnak.

A lépcsőházban Bartók valós méretre kinagyított képen könyököl, várja a vendégeket, akiket annyiszor fogadott itt. A lépcsőforduló tetején egy némafilm meg is idézi őket, a villában zajló szellemi életet. A megrendezett jelenetben Ditta és Bartók egymás mellé állított zongorákon játszanak Kodálynak, Tóth Aladárnak, Fischer Annie-nak, de ott van a még gyerek Péter, és sürög-forog a családtagként kezelt cselédlány, Lencsi is.

„Bartók Péter és egy paksi parasztlány, Karszt Magdolna, azaz Lencsi visszaemlékezéseiből tudható meg a legtöbb a Csalán úti hétköznapokról” – mondja Farkas Zoltán. Ezekből egy zárkózott, de empatikus, barátságos egyéniség képe rajzolódik ki, aki jól megtalálta a hangot az egyszerű emberekkel.

Kötődött az alsóbb néprétegekhez. Sőt, egyszer úgy nyilatkozott, hogy egész életében a legboldogabb az ő kedves parasztjai között volt

– idézi fel a kutató.

Saját osztályával már nehezebb dolga volt, de az értelmiség körében hasonlóan érző, gondolkodó emberek nem véletlenül keresték a társaságát. Nem egy Nyugat-esten zongorázott Móricz Zsigmond felolvasásai között, szoros barátságban volt Kodállyal, Rácz Aladár cimbalomművésszel és egy sor kiváló hegedűssel is, köztük Yehudi Menuhinnal. „A hegedűhöz majdnem annyira értett, mint saját hangszeréhez, a zongorához” – mondja az emlékház igazgatója.

Sokat elmond a személyiségéről egy történet. „Elvitték egyszer az amerikai emigráció elején egy ültetett fogadásra, ahol egy Rothschild mellé került. Egyáltalán nem élt a lehetőséggel, sőt. Mikor megkérdezték, hogy »Mester, tudja egyáltalán, ki mellett ült?«, azt felelte: »Igen, roppant ellenszenvesnek találtam.«”

Egy dolgozószoba nem elég

„Bartók nagyon vigyázott az idejére. Az otthonában minden annak volt alárendelve, hogy tudjon dolgozni két dolgozószobája egyikében – mondja Farkas Zoltán már az emeleten. – A kisebbik dolgozóban zongora állt, itt komponált. A művei, ahogy ő mondta, leginkább a dolgozóasztal és a zongora közötti térben születtek. Sokat improvizált, rengeteg vázlatot készített. Néha tanítványokat is fogadott, de nem szeretett tanítani. Elvesztegetett időnek érezte, ha nem gyűjthet vagy komponálhat. Felemelő érzés lehetett, amikor befejezte mondjuk a Divertimento egy-egy tételét, de a népzenei gyűjtés élményét a zeneszerzés elé helyezte.”

A képre kattintva galéria nyílik:

A nagyobbik szobában csak népzenével foglalkozott, újrahallgatta a gyűjtések felvételeit, korrigálta a népzenei lejegyzéseket, a támlapokat, a gyűjtések kiadásait készítette elő. Ez a tér most a kiállítás legizgalmasabb része.

Megnézhető, sőt tablet segítségével meg is érthető, mit tudott akkoriban egy olyan 1905-ös Edison-fonográf, amilyenbe Bartók énekeltette a mezítlábas parasztlányokat. A gombnyomásos digitális rögzítés korában felfoghatatlan türelemmel. „Egy viaszhenger körülbelül két-három percet tudott rögzíteni. Ha egy faluban száz dalt gyűjtött, elég sok kellett. Találtunk olyan levelet, amelyben kéri a tudományos akadémiát, hogy küldjenek még utána hengereket a legközelebbi településre.” Egyedül nem bírt volna a terepmunkával, az eszközökkel. Mindig volt segítője. Általában egy helyi tanárember vagy egy pap, egy gazdatiszt, falusi értelmiségi segített neki eljutni oda, ahova akar, főként szekéren.

És akkor megszólal egy dallam 1908-ból

Tablóról figyelik a belteret azok a zeneszerzők, akik nagy hatással voltak Bartókra. Farkasszemet néz a látogatókkal többek közt Bach, Sztravinszkij és Beethoven. „Beethoven cisz-moll vonósnégyesét annyira szerette, hogy megtanulta kívülről zongorázni. Plátói szerelmével, Geyer Stefi hegedűművésznővel rendszeresen leveleztek is róla” – árulja el a ház igazgatója. 

A gyűjtéseinek helyszíneit bemutató installáció segítségével érezhető át, milyen eltökélt szenvedéllyel végezte ezt a munkát, de önmagában a támlapos blokkért is megérné megnézi a kiállítást. Kutató, zenész, laikus ugyanúgy beleborzonghat az élménybe, amikor hirtelen megszólal egy 1910-es hengerfej rekonstruált hanganyaga vagy mondjuk egy dallam 1908-ból, Gyergyóból. Kodály szerint a zenei lejegyzés részletességében Bartók eljutott az emberi fül érzékelésének határáig – amint ezt a népzenei lejegyzésre szolgáló támlapok is bizonyítják.

Ha mindez nem lenne elég, az emeleti koncertteremben némafilmekből, híradórészletekből, ifjabb Bartók Bélával, Bartók Péterrel, Pásztory Dittával és Kodály Zoltánnal készült interjúrészletekből kapunk közelképet Bartók személyes valóságáról. Sőt. Egy hanggal eredetileg nem rendelkező film- és egy eredeti, a zeneszerző játékát megőrző hangfelvétel egymásra vágásával az az élmény is megadatik, mintha Bartókot magát látnánk játszani a saját otthonában.