Az elmúlt években a Nemzeti Filmalapján deklarált célja, hogy Várkonyi Zoltán korát megidézve minél több olyan alkotás szülessen, amely hazánk kiemelkedő történelmi eseményeit ábrázolja. Ebben a szellemben készült a Most vagy soha! vagy a Hadik, de idesorolhatjuk a Blokádot vagy televíziós fronton a Tündérkertet is; lehet persze bírálni is ezeket, az azonban mindegyik esetben leszögezhető, hogy technikailag rendben voltak. Vagy legalább kielégítőnek tűntek ezen a fronton egész addig, amíg meg nem tekintettük a Hunyadi első három epizódját, amely egy egészen más ligát képvisel – nem jár a fejünkben folyamatosan a kishitű mantra, ,,hogy ahhoz képest, hogy magyar, egészen jó”, néhány jelenet után már meg sem fordul a fejünkben, hogy nem egy A kategóriás nyugati produkciót nézünk, csak a honi filmekből ismerős színészek emlékeztetnek rá olykor, hogy hazai alkotásról van szó.
Ebben benne van is, hogy a széria félig-meddig valóban nyugati, hiszen a magyar származású, de Kanadában élő és alkotó Robert Lantos a producere, aki mások mellett David Cronenberg nem egy kultikus rendezésén dolgozott, de beszállt a munkálatokba a német Beta Film és az osztrák közmédia, az ORF is. Az pedig, hogy a hazai szakembereink világszínvonalú látványt képesek prezentálni, jelentős részben annak is köszönhető, hogy számos itthon forgó hollywoodi blockbusterből meríthettek tapasztalatot.
Hogy miért beszélünk ennyit a külcsínről a belbecs helyett? Mert a széria bizonyos szempontból egy technikai demonstrációnak tekinthető, annak látványos prezentálásának, hogy mire is képes 2025-ben a hazai mozgókép.
Ez nem csak a mi sejtésünk és megállapításunk, Káel Csaba, a magyar mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos is úgy nyilatkozott, hogy ,,a Hunyadi a magyar filmesek és nemzetközi szakemberek együttműködésének eredménye, ami globális szintre emeli a hazai gyártású tartalmakat, a nagy költségvetésű és magas színvonalú produkció mérföldkő a magyar filmipar számára, új, nemzetközi közönséget szerez a magyar filmeknek, és bemutatja Magyarország potenciálját a globális szórakoztatóiparban”.
Ebből a célkitűzésből, illetve a rekordköltségvetés legalább egy része visszatermelésének érdekében az alkotók nyilvánvalóan törekedtek arra, hogy határokon belül és kívül is minél több nézőt meg tudjanak szólítani, ez pedig természetesen kompromisszumokkal jár.
Szinte nincs olyan kritika, amely ne emelné ki, milyen sok erotikus jelenet látható a sorozatban, és bár valóban nem lengi be prüdéria a részeket, ezek a snittek bőven a jóízlés határán belül maradnak. A kardcsörték során is elkerülhetetlen, hogy olykor spricceljen a vér, de enyhén szólva sem kéjeleg a kamera a test leamortizálásán. Sőt, érdekes, hogy az említett Most vagy soha! egyik fő érdeme az volt, hogy a 19. századi Pestet valósághűen idézte meg a sáros, lóürülékekkel tarkított utcáival, itt pedig egy olyan középkorba csökkennünk, amelyben valószínűleg már létezett a vezetékes víz. Más magyarázatot nehéz találni arra, hogy mindenki tipp-topp, és a frizurák is gondosan belőve.
És a karakterek is úgy vannak felrajzolva, hogy nem sokkal a belépőjük után már egyértelmű, ki az, aki talpig becsületes vagy éppen rosszban sántikál, az első három epizód alapján a kezdeti megítélésünket nem is írta át semmi, nincsenek nagy pálfordulások. Viszonyt a szereplők legalább meglehetősen árnyaltak a nemzeti hovatartozásuk szempontjából, szó sincs arról, hogy a magyarok mind feddhetetlenek lennének, a törökök pedig a pokol ivadékai. A dialógusok kissé papírízűek, olykor didaktikusak, ebből a szempontból sem bíztak semmit a véletlenre a forgatókönyvírók, akkor is tökéletesen követhető a cselekmény, ha csak mosogatás közben, fél szemmel követjük, ami egyébként hiba lenne a míves látvány miatt.
Mindezek azonban teljes mértékben érhető alkotói döntések: minden idők legdrágább hazai mozgóképéről van szó, itt nincs helye a vadhajtásoknak, a kockáztatásnak vagy a túlzott művészi merészségnek.
És bár az egyes epizódokon olyan egymástól eltérő stílusú rendezők dolgoztak, mint mások mellett Nagypál Orsi (Csak színház és más semmi), Szász Attila (Örök tél) és Lengyel Balázs (Lajkó – Cigány az űrben), esetünkben – miként azt a hasonló kortárs amerikai sorozatoknál is elvárás – háttérbe szorították az egyéniségüket, és előtérbe helyezték a profizmusukat. Ha nem figyeljük a stáblistát, lehetetlen megmondani, melyik rész kinek a nevéhez fűződik, hiszen lényeges volt, hogy a sorozatnak egységes stílusa és elbeszélésmódja legyen.
A remek tempónak, a viszonylag egyszerű narratívának köszönhetően azok számára is élvezetes és követhető lehet a legendás hadvezér felemelkedésének históriája, akik nem csupán nem ismerik hazánk történetét, de Magyarországot egy vaktérképen sem tudnák belőni.
Az akció, a romantika és a dráma patikamérlegen kiszámított aránya miatt nehéz elképzelni olyan nézőt, akit a produkció valamelyik jelenetsora ne ragadna magával; kivéve talán a csak európai művészfilmekre specializálódott vagy a történelmi hűséghez végletesen ragaszkodó nézőt.
A profi tálalás pedig tökéletes kasztinggal párosul:
Kádár L. Gellértet simán el tudnánk képzelni hollywoodi akcióhősként is, a két szerelmét megformáló Törőcsik Franciska és Rujder Vivien átélt érzéki játéka szintén magával ragadó, az általában kedves figurákat megformáló Fekete Ernőt üdítő számító gazemberként látni, Gálffi László Zsigmond királyként telitalálat,
és lényegében mindenki mást is ki lehetne emelni egyenként, nincs gyenge pontja a szereplőválogatásnak.
Talán a kissé konformista tálalás miatt nem övezi majd akkor kultusz, mint a Trónok harcát vagy a Vikingeket – és a külföldi nézők számára talán csak egy lesz a streamingen futó tucatnyi hasonló stílusú profi sorozat közül –, de ebben a ligában helytállni önmagában is megsüvegelendő teljesítmény.
A Hunyadi itthon képes betölteni azt a célt, amit az utóbbi évek hasonló szándékú magyar alkotásainak csak hellyel-közzel sikerült: hogy ténylegesen felcsigázza a fiatalabb közönség kíváncsiságát hazánk történelmével kapcsolatban, és végre egy igazi magyar akcióhős szülessen.
Kiemelt kép: Hunyadi. Forrás: NFI
