Minden zseni ügyetlen
– ahogy az ismert Quimby-szám is mondja. És igen: a művészetek területén a romantika kora óta ez a sztereotípiánk a zseni karakteréről. Adott egy személy, aki a saját művészeti ágában egyedülálló és megismételhetetlen, de ami a nagybetűs életet illeti: csaknem egy óvodás szintjén van. Kell neki valaki, aki támogatja, egy kvázi titkár, aki segít eligazodni abban a hétköznapi világban, amit ő éppen a zsenialitás miatt képtelen megérteni. Ez a valaki rendszerint egy mentor, egy barátnő, neadjisten egy családtag.
Ki gondolná, hogy a sportban is találunk zseniket? Ráadásul éppen egy olyan sportágban, amiről a legtöbben azt hinnénk, nem agysebészet. A futásnak elvileg egyszerűek a szabályai: el kell indulni egyszerre az ellenfelekkel, és hamarabb kell beérni a célba, mint ők. Nincs helye a gondolkodásnak, taktikázásnak, az intuíciónak, azoknak a képességeknek, amik egy zsenit zsenivé tesznek.
Iharos Sándor története viszont éppen arra mutat rá, hogy egy futót is megalapozottan tekinthetünk zseninek. Az ő életében mindent megtalálunk, amit e fogalomhoz kötünk a hétköznapi gondolkodásban. Adott egy megmagyarázhatatlanul gyors futó, egy labilis személyiség, és igen, egy mentor is, aki rájött arra, hogyan lehet Iharos képességeit a maximumra fejleszteni.
Egy mester, aki a „szaladgálóból” futót csinált
Az említett zsenikarakternek még egy jegye jelen van Iharos Sándornál: a hirtelen, megmagyarázhatatlan berobbanás. A gyermek Mozartról járja az a legenda, hogy elég volt kézhez kapnia egy hegedűt, és minden előképzettség nélkül, egyből tudott rajta játszani. Iharos Sándor esetében ugyanezt figyelhetjük meg. A sportolók gyakran kisgyerekkoruktól fogva az egész életüket az edzésnek rendelik alá, hiszen ott a távlati cél: amikor huszonévesek lesznek, a legjobbnak kell lenniük a választott sportágban.
Iharos nem ezt az életpályát járta be. Edzője, Iglói (Ignácz) Mihály elmondása szerint későn, húszéves korában, 1950-ben kezdett komolyan futni, előtte csak „szaladgált”. A tehetsége viszont elképesztő volt: már 1953-ban tagja volt a 4 × 1500 méteres magyar váltónak, amely Budapesten világcsúcsot futott – ezt az elkövetkező két évben a magyar csapat még kétszer megjavította. Természetesen ezek az eredmények nemcsak Iharos kiemelkedő teljesítményének köszönhetők, bár kétségkívül ő volt a négyes legismertebb tagja. Nem lehet eléggé hangsúlyozni Iglói Mihály – a tanítványainak csak Náci bácsi – szerepét, aki forradalmasította a közép-és hosszútávfutók edzéstechnikáját Magyarországon.
Iglói módszereire nagy hatással voltak finnországi tapasztalatai – ne feledjük, e nemzetből olyan futók kerültek ki, mint Paavo Nurmi, a „repülő finn”. Iharos elmondása szerint mestere már aktív futó korában is maximalista volt önmagával szemben: előfordult, hogy „északi edzései során ájulásig gyötörte magát”. És tanítványaitól ugyanezt a szellemiséget várta el. Napi négy-öt órát futtatta őket, átlagosan 28–44 kilométeren át. Az eredmények pedig őt igazolták, olyannyira, hogy Náci bácsi neve sportberkekben „mém” lett. Ne feledjük, az Aranycsapat éveit írjuk, ennek ellenére 1955-ben a Képes Sport hasábjain felmerült a kérdés:
Nem lehetne-e az Iglói által kidolgozott edzésrendszer alapelveit hasznosítani labdarúgóinknál?
A cikk elején arra utaltunk, hogy a futáshoz látszólag nem kellenek zseniális képességek. Itt jön el az a pont, hogy ezt a vélekedést megcáfoljuk. Az alábbiakban bemutatunk egy Képes Sportban megjelent stílustanulmányt Iharos futótechnikájáról. Hogy megérthessük, mi a lényege, Iglói Mihály elemzésének egy részletét is közöljük hozzá: ez kiválóan rámutat arra, milyen képességek elsajátítását kell egy edzőnek segítenie.
A középtávfutó jó eredményének egyik feltétele a könnyed, laza, gazdaságos futótechnika elsajátítása. […] A képsorozaton szembetűnően látható a kar, váll, csípő és láb izomzatának laza támasza, valamint az, hogy a futás lendületét az egész test elősegíti.
A futónak figyelnie kell a helyes talajfogásra, arra, hogyan gördül a talpa földön, és milyen testtartást vesz fel ehhez. Elvben ez persze iszonyatosan könnyű, de végig az 5000 méteren csinálni úgy, hogy a fáradtság se rontsa el a technikát, már igazi művészet. Iharos zsenialitása pedig abban állt, hogy ezt a művészetet gyakorlatilag hibátlanra fejlesztette. A világcsúcsok pedig csak jöttek egymás után.
Világcsúcsok érmek nélkül
Iharos 1955-ben és 1956-ban járt pályafutása csúcsán. Ebben a két évben hét alkalommal futott egyéni számban világcsúcsot: 3 és 10 ezer méter között. Beszédes egy versike, ami a Népsportban jelent meg róla 1955 végén:
Eredményét papírra vetni,
lapban kinyomtatni nem szabad,
Mert mire a hír megjelenne,
Iharos még jobbat szalad.
Ezek közül talán a 10 ezer méter okozta a legnagyobb meglepetést, mivel Iharos főszámának az 5 ezret tartották. A Képes Sport arról számolt be, hogy a közönség még nem is láthatta kedvencét a hosszabb távon. 1956. július 15-én este viszont láthatták.
Nagyjából ötvenezren voltak a helyszínen. Ez a szám annak is köszönhető, hogy a Népstadionban éppen a futószám előtt rendezték a labdarúgó-válogatott egy barátságos mérkőzését – Szusza Ferenc búcsúmeccsét egyébként. A közönség pedig maradt Iharosékat, a magyar bajnoki futóversenyt is megnézni. A Képes Sport beszámolója szerint:
Káprázatosan könnyed, egyenletes futással egymásután körözte le ellenfeleit és előnyét állandóan növelve, jóformán egyedül futva 12 mp-cel javította meg Zátopek elérhetetlennek tartott világrekordját.
Ez a 12-es szám tanúskodik arról, hogy ez esetben a lelkes hangnem nem csupán az újságírói túlzásnak köszönhető. A csehszlovák Emil Zátopek egyébként rendkívül korrekten nyilatkozott trónfosztása után a magyar futóról:
Nagyra értékelem Iharos teljesítményét, hiszen előtte csak Nurminak sikerült 1500-tól 10 000-ig világcsúcsot tartania. Az az érzésem, hogy Melbourne-ben Iharos 10 000 méteren fog indulni és ez a világcsúcs addig fog fennállni. Örülök Iharos eredményének és csodálatomat fejezem ki, hogy ebben a nehéz időszakban érte el.
A mából visszanézve Zátopek „nehéz időszakkal” kapcsolatos szavairól egyből az 1956-os politikai klímára asszociálhatunk. A csehszlovák futó azonban az évszakra gondolt: kifejtette, hogy a tavasz vagy az ősz alkalmasabb világrekord-javításra, mint a „levegőtlen” július. Emellett már csaknem apróságnak tűnik, hogy Iharos ugyanezen futása közben a 6 mérföldes világcsúcsot is megdöntötte.
Zátopek ekkor még nem láthatta, hogy 1956-ban nemcsak az időjárás miatt lesznek „nehéz időszakok”. De a forradalom eljött, és az olimpiára készülő magyar küldöttség ügyeit is erősen felkavarta. Ne feledjük: a melbourne-i játékokat az ausztráliai nyár idején rendezték, tehát november–december fordulóján, alig egy hónappal a forradalom leverése után. Ez volt az az olimpia, amelyet sok elkeseredett sportolónk kihasznált arra hogy disszidáljon. Iharos nem tartozott közéjük. Ami azt illeti: az ő története sokkal furcsább ennél.
Kihagyott olimpia és disszidálás
Az egyik legtitokzatosabb ponthoz érkeztünk Iharos Sándor életében. Annak ellenére, hogy 10 ezer méteren favoritnak számított, nem vett részt a melbourne-i játékokon. Csak találgathatunk, hogy ez összefügg-e a forradalommal. Iharost ez az időszak mentálisan és fizikálisan is megviselte, hiszen edzeni sem tudott rendesen. Van olyan teória, amely szerint egy magánéleti szál húzódik a háttérben: szerelmét, a dobóatléta Laczó Ilonát nem nevezték, így ő is a távolmaradás mellett döntött.
Akármilyen ok húzódott a háttérben, a történet Iharos instabil lelkialkatára kiválóan rámutat. Ugyanis nem arról volt szó, hogy egyszerűen otthon maradt. Ellenkezőleg: a csapat után utazott a csehszlovákiai Nymburkba, de állítása szerint csak mint riporter akarta követni őket. Ennek kapcsán azonban ellentmondásosan nyilatkozott: nem zárta ki, hogy jó egészségi állapot esetén rajthoz áll. Itt viszont közbeszólt Iglói Mihály. Ő, ahogy korábban bemutattuk, kérlelhetetlen volt az edzésmunkát illetően, Iharos szappanoperájáról hallani sem akart. A mester és a tanítvány úgy összeveszett, hogy Iharos végül nem Melbourne-be, hanem Bécsbe ment inkább. És ahelyett, hogy az olimpián üldözte volna a világcsúcsot, egy 1500 méteres versenyen vett részt 20 ezer schilling tiszteletdíjért.
Azt hinnénk, hogy ezután kint maradt disszidensként, de a kedves olvasót ezen a ponton már valószínűleg meg se lepi, ha elmondjuk: Iharosnál ez sem volt ilyen egyszerű. A verseny után hazatért, majd kedvesével, Laczó Ilonával együtt újra kiutazott: a karácsony már Brüsszelben érte a párt, ahol a Racing Club versenyzői lettek. Ez a kitérő sem tartott sokáig: alig fél évvel később újra Budapesten voltak. A Népsportnak így nyilatkozott a döntéséről:
Én is csak azt tudom mondani, mint minden hazatérő: megbántuk, hogy elhagytuk az országot. Egyre jobban hiányzott mindkettőnknek az otthon, a rokonság, az egész ország. Egyre erősebb lett bennünk a hazatérési vágy s már februárban felvettük a kapcsolatot a magyar követséggel.
A történelmi időszakot nézve persze felmerül a kérdés, a propagandaszándék vajon mennyire torzította a leközölt anyagot: 1957 májusában jelent meg, a Kádár-rezsim akkoriban próbált talajt fogni. Iharosék mindenképpen kapóra jöttek mint jó példa, ezt az itt idézett Népsport-cikk is leplezetlenül bemutatja egy későbbi ponton:
Mindig örülünk annak, ha meggondolatlanul külföldre távozott honfitársaink megbánják tettüket és hazatérnek. Iharos Sándor – ha elég későn is – szintén ráébredt arra, hogy helye csak hazájában lehet, ahol mindig messzemenő támogatást kapott ahhoz, hogy nagy sikereket érhessen el, ahol a dolgozó nép szeretetébe fogadta, buzdította és büszke volt kiemelkedő sportteljesítményeire.
Ismerve Iharos Sándor mentális alkatát az is elképzelhető, hogy a Népsportban olvasott szavak szó szerint úgy hangzottak el, ahogy publikálták őket, és Iharos teljesen őszintén mondta őket. Hiába viszont a hazatérés, a korábbi formáját nem sikerült visszanyernie. 1959-ben még tagja volt a 4 × 100-as váltó világrekordját megdöntő csapatnak, de nagy világversenyen nem került dobogóközelbe. Olimpiáról így a legjobb eredménye Rómában egy 11. helyezés (10 ezer méteren).
Élete pedig az aktív sportolói karrier után sem volt sikeres. Próbálkozott ugyan edzőként a Központi Sportfőiskolán, de kiemelkedő tanítványa nem volt. Magánélete sem alakult jól, kilenc év házasság után vált el Laczó Ilonától. Jobb híján benzinkutasként helyezkedett el, a depresszió pedig egyre jobban eluralkodott rajta. Bár hatvanhárom éves korában még megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a mentális állapotán már ez az elismerés sem segített. Hatvanhárom évesen agyvérzést kapott, de a nekrológja szerint már hosszú ideje küzdött szívelégtelenséggel is. Fia, ifjabb Iharos Sándor így nyilatkozott róla:
Szép csendben feladta. […] Tovább már nem akart küzdeni.
