Sokszor hallani, hogy a közönség egy része kiment egy adott film vetítése alatt a lelki megrázkódtatás miatt vagy – különösen horrorok esetében fordul elő –, hogy valaki rosszul lett az explicit brutalitás hatására. Nos, jóval többször esik meg – csak mivel nincs hírértéke és marketingcélokra sem lehet felhasználni, ezért ritkán olvashatunk róla –, hogy egy néző szimplán csak mély álomba szenderül a moziban. Pontosan ez történt az Emma és a halálfejes lepke vetítésén is, és irigykedve néztük az illetőt, miként a lóbőrt húzza, hiszen legszívesebben követtük volna a példáját, csak az aznap elfogyasztott túl sok koffein nem engedte ezt.
Egy hasonló tematikájú alkotás kapcsán ideális esetben azért szeretne valaki alvásba menekülni, hogy addig se kelljen a vásznon pergő borzalmakkal szembesülnie, itt azonban nem erről volt szó: nem olvastuk Peter Krištúfek a történet alapját képező regényét, de meg merjük kockáztatni, hogy Iveta Grófová rendező-forgatókönyvíró munkájában van a hiba, amiért ennyire feszültségmentes lett az adaptáció.
Pedig a sztori, ha újdonságot nem is kínál a számtalan második világháborús film mellett, a magyar nézők számára mégis unikális lehetne és könnyen átélhető, már csak azért is, mert sokak számára személyes családi vonatkozás miatt is érzékeny pontokat érinthet. A történet főszereplője, a frissen megözvegyült Mari ugyanis a határ menti faluban, Pozsonypüspökiben egy zsidó kisfiút rejteget, miközben a Hlinka-gárda és különösképp annak a hadnagya kiemelt figyelmet szentel a házának, újra és újra visszajár hozzá, az asszony pedig, elsősorban a gyermek védelme érdekében különös viszonyt alakít ki vele.
Már a kettőjük interakciója tálcán kínálná a lehetőséget a feszült pillanatokhoz, nem beszélve a településen egyébként is eluralkodó paranoid légkörről, ráadásul szemléletesen ábrázolja azt is a film, milyen lehetett másodrendű állampolgárnak lenni egy olyan faluban, ahol a lakosság többsége magyar. Mindezek mellett az, hogy a nőnek embertelen körülmények között, disznók mellett, a szénában kell a téli fagyban életben tartania a fiút, hogy mérsékelje a lebukás veszélyét, tovább fokozza a fizikai és lelki szenvedéstörténetet.
Illetve csak fokozná, de a végtelenül komótosan csordogáló történet során elvész a feszültség a lassú jelenetek között, az arcközeliek pedig nem adnak mélységet a filmnek, nem hozzák emberközelibbé a tárgyalt teret és időt. Relatív friss magyar példával élve utóbbi eszközök tökéletesen kifejtették hatásukat a teljesen más szituációban, de azonos történelmi időszakban játszódó Természetes fény esetében, ellenben itt csak újra és újra az óránkra pillantunk az elnyújtott képsorok alatt, a hosszú játékidő ellenére sem nyernek igazi drámai mélységet a karakterek.
Kár érte, mert a film a témaválasztás mellett is számtalan erénnyel bír. A Nyitrán született Borbély Alexandra számára személyes érzelmek társulnak a történethez, és mindez érezhető is a végtelenül átélt, erőteljes alakításán is, emellett tökéletesen megteremtődik a különös kémia is az őt vegzáló, de közben gyengéd érzelmeket is tápláló Milan Ondrík alakította katonával. Az operatőri munka is gyönyörűen adja át a fagyos hangulatot, olyannyira, hogy nehéz is eldönteni így február tájékán, a moziteremben vagy odakint van-e hidegebb, és a falu mikroközösségének vázlatos, de szemléletes bemutatása szintén izgalmas.
Azonban a kirakós megannyi príma darabja mégis elvész a ritmustalanságban, a bármiféle dinamizmust nélkülöző elbeszélésmódban. Ez az emocionális hatástalanság lehet az oka, hogy bár Szlovákia hivatalos Oscar-nevezettjéről van szó, a hálás téma ellenére még a szűkített listára sem került be, nemhogy a jelöltek közé.
Kiemelt kép: Emma és a halálfejes lepke. Forrás: Filmsquad
