„A fene egye meg!”, „A fene vigye el!”, „A fene essen bele!” – halljuk gyakran ma is a mérgelődést, amikor valami rosszul vagy egyáltalán nem sikerül. De tulajdonképpen mi is a fene, amit szitokszóként a sikertelenség miatti dühös bosszúsággal vagy kényszerű beletörődéssel emlegetünk?
A fene a gutához és a nyavalyához hasonlóan a magyar hiedelemvilág betegségdémona, azonban eredetére van egy másik magyarázat is. Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások értelmező és fogalomköri szótára című munkájában olvashatunk egy nyelvészi megközelítésről, amely szerint a fene a fen ige melléknévi igenevéből önállósult.
Eredetileg azt jelentette, hogy „a fogait fenő állat”, és később a „gonosz vadállat” jelentést vette fel. Az állat szó azután ugyanúgy lekopott, mint a farkas, szarvas szavak mellől (hiszen eredetileg azokat is szarvas állatként és farkas állatként használták), és „gonosz” jelentésben rögzült. Érdekes, hogy a fene gyakran szerepel éppen a farkas vagy a sárkány jelzőjeként – „egy nagy fene sárkány”, „a fene farkas” –, és a fenevad szóban is megtaláljuk.
Ahogy azonban Bárdosi Vilmos is rámutat, ennek a nyelvészeti megközelítésnek ellentmond a szó korai, önálló használata és az összetételek (rákfene, bőrfene) második tagjaként való szereplése. A Pallas nagy lexikona szerint a fene jelentése vad, kegyetlen, gonosz, iszonyú, fertelmes, főnévként különféle fekélyes, kiütéses sebekkel járó bőrbetegségek gyűjtőneve, amelyek eszik, rágják a testet.
Eredetileg mitológiai jelentéssel is bírt, mint ilyen, a betegségeket okozó, gonosz démonokra utalhatott.
A Magyar néprajzi lexikonban azt olvashatjuk, hogy a fene a népi gyógyászat betegségelnevezése.
O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című gyűjteményében további szólásokat találunk, amelyben szerepel a fene szó. „A fene megette, a tehén megdöfte”, mondják, ha valami már odavan, „beütött a fene a határba”, amikor megesett a baj. Aki úgy fél valamitől, „mint a tüzes fenétől”, nagyon fél tőle, aki úgy szeret valamit, „mint a hiripi fene a malacot”, egyáltalán nem szereti, aki pedig „feneevésben van”, szerelmes.
Viola Szandra négyrészesre tervezett, Hajnal öröksége címet viselő regénysorozatában több, az ősi magyar hitvilágból származó lénnyel találkozhatunk. A második, A hetedik égbolt című kötetben a fenedémonok kapnak különleges szerepet. A szerző szerint néha sokkal jobban segít megérteni egy pszichológiai mechanizmus természetét, ha leírást ad például a rákfenéről vagy a lépfenéről, és mozgásba lendíti őket, mintha csupán belső monológokat írna.
Az alakok benne élnek a kollektív tudattalanban, újra és újra életre fognak kelni a kötetekben – magyarázza Viola Szandra. A regény világában elég egy rossz döntés, egy meggondolatlan szó vagy gondolat egy ártó lény megidézéséhez, ugyanis, ahogy a regénybeli boszorkány mondja:
Az elszabadult energiák álltak össze az emberi képzelet szülte félelmekkel, és öltöttek alakot különféle démonok, frászok és fenefajzatok formájában.
A magyar mitológia félelmetes betegségdémonja a fene, amit sokszor átgondolatlanul – „A fene egye meg!”, „Tudja a fene!” – mi magunk hívunk be az életünkbe, otthonunkba, világunkba. A történetben ezek a démonok olyan fenyegetést jelentenek, aminek elhárításához nem elég a boszorkány különleges tudása, a fiataloknak össze kell fogniuk, amit azonban csak bizonyos áldozatok árán tudnak megtenni.
Boszorkányos fantasy ősi hitvilággal – a Hajnal öröksége sorozatot ajánljuk | Magyar Krónika
A hetedik égbolt címmel jelent meg Viola Szandra Hajnal öröksége sorozatának második része. Misztikus meseregény nem csak kamaszoknak. Ajánló.
Fotók: Pixabay, Pexels
