Miért 1944 nyarára esett a választása?
Régóta foglalkoztat, hogy milyen érzések uralkodtak az emberekben, mielőtt a háború betört Magyarországra. Nyilván hatással voltak rám az olvasmányélményeim, például Márai naplója 1943–44-ből, amelyben ugyan nincsenek dátumozva a bejegyzések, a történésekből ki lehet következtetni, hogy mikor íródtak. Huszonkét évvel ezelőtt jelent meg a Budapesti Negyedben az Anka naplója című munka, ami Gergely Magdolnának, egy budai középosztálybeli nőnek a feljegyzéseit gyűjtötte össze. Ezt olvasva kezdett el foglalkoztatni, hogy milyenek voltak akkor a hétköznapok. A könyv végpontját a szovjetek bevonulása jelenti. Annak idején még úgy tanultuk, hogy szeptember 23-án Battonyát foglalták el először a „felszabadító” csapatok. A front egyébként Csanádpalota és Csanádapáca között hullámzott, azért lett mégis Battonya a befutó, mert Puja Frigyes külügyminiszter odavalósi volt, és lobbizott azért, hogy a szülőfaluja legyen az első a sorban. Valójában a Háromszék vármegyei Sósmezőt foglalták el először a szovjetek augusztus 27-én. Egyébként hangsúlyosan nem politikatörténeti művet akartam írni. Az utolsó nyár nem is holokauszt- vagy hadtörténet, hanem a mindennapok tapasztalattörténete. Egy kicsit persze beleszőttem azt is, hogy a Sztójay-kormánnyal hatalomra jutó elit mit akart kezdeni ezzel az országgal, milyen elképzelései voltak a jövőről.
Akkor mégis sikerült belecsempészni egy kis politikatörténetet?
Ez talán inkább eszmetörténet: bemutatom, hogy mi mozgatta még ekkor is a magyar politikusok egy részét, illetve a kormányzat értelmiségi holdudvarát. A kötet kezdődátuma június 1., ekkor nyitották meg az 1944-es könyvhetet, amelyen megjelent egy Doros Gábor nevű orvosnak a magyar fajnemesítésről szóló, vastag kötete. A politikai rögeszmék foglalkoztatnak, annak vizsgálata, hogy a szovjet invázió előestéjén miről ábrándoztak még egyesek. A kormányzat törekvései között szerepelt például, hogy létre kell hozni a magyar ortodox egyházat. Féltették a magyar nemzetiségű ortodoxokat a szerb és a román befolyástól, ezért akartak egy magyar nemzeti egyházat létrehozni. Ekkortájt merült fel utoljára a bukovinai székelyek után a csángók hazatelepítésének régi rögeszméje is. 1941-ben, a terület-visszacsatolások okozta mámoros hangulatban került napirendre, hogy a keleti magyarokat haza kell hozni. Sztójay Döme még 1944 nyarán is a betelepítésükkel foglalkozott. Június elején elmondta Hitlernek, hogy jön a Vörös Hadsereg, a csángók katolikusok, magyarok, és mindenképpen Magyarországon a helyük – érvelt. A német szervek labdáztak a javaslattal, végül aztán semmi nem lett belőle.
Komolyan vették egyáltalán ezeket a törekvéseket a Harmadik Birodalom vezetésében?
Nagyon is. Ez abból látszik, hogy a románok érzékenységére is igyekeztek figyelni az ügyben. A román államnak a csángók hazatelepítése valószínűleg nem tetszett volna, s a végén az is kiderült, hogy maguk a csángók sem akarnak jönni. Arról tudunk, hogy pár száz csángó beszivárgott az országba a háború alatt, őket először a Bácskában, majd Baranyában telepítették le, de itt megállt a folyamat. A papjaik is jelezték, hogy nem működőképes a Sztójay-féle elképzelés, valamint a józanabb magyar diplomaták is szóvá tették, hogy ez egy tradicionális társadalmi csoport, a férfiak döntenek mindenről, ők viszont a fronton szolgálnak. Egyértelmű volt, hogy a nők nem fognak összepakolni és áttelepülni egy másik országba. Mégis, mi sem mutatja jobban ennek a rögeszmének a jelentőségét, mint hogy Sztójay Döme – aki lehet, hogy a keleti magyarokat a Kárpátok hágóin hazavezető új Árpádként látta magát – lobbizott érte.
Akkor nem is igazán foglalkoztak azzal, hogy a Vörös Hadsereg megállíthatatlanul közeledett a határokhoz? A bombázások sem tudatosították az emberekben, hogy baj lesz?
1944 áprilisában kezdődtek a Magyarország elleni bombatámadások, amerikai gépek támadtak olaszországi, majd ingajáratban ukrajnai repterekről. A kormányzat válasza a légoltalmi kiürítés volt, Budapest lakosságának jelentős részét, 15-20 százalékát kiköltöztették a városból. Körülbelül nyolcvanezer gyermeket küldtek vidékre, üdülőhelyekre, részben vidéki családok is „igényelhettek” gyermekeket Budapestről. Ennek az volt az oka, hogy kellett a segítség a háztartásban, amíg a férfiak a fronton tartózkodtak. A főváros fizetett is az elszállásolt gyermekek után napi 5 pengőt, ami egészen jelentős összegnek számított.
Ezek a gyermekek mikor tértek vissza a fővárosba, hol tartózkodtak az ostrom idején?
A német megszállás után bezárták az iskolákat, de októberben elkezdték a tanévet egy rövid időre, így sokan visszatértek. A főváros iskoláiban a tanulók egyharmada iratkozott be az egy évvel korábbi létszámhoz képest, a többség tehát vidéken maradt.
Akkor mégiscsak sejtették az emberek, mi történik, hiszen biztonságban akarták tudni a gyermekeiket.
A kormányzat kimondottan bátorította a gyermekek vidékre küldését, de ez nem áll ellentétben azzal, hogy a Sztójay-kormány messzemenő terveket szőtt. Ez logikus lépés volt: Angliában is így döntöttek a légi csata idején, nemcsak a gyerekeket, de a fontosabb intézményeket is vidékre küldték. Nem volt közvetlen frontérintkezés, a közellátás működött, az ország működött. Ugyan jegyrendszert vezettek be, gyakorlatilag mindent lehetett kapni. Az életszínvonal emelkedett, a háborús konjunktúra következtében nőttek a reálbérek. A szövetségesek Olaszországban szálltak partra, június elején Rómától délre harcoltak, tehát bizonyos értelemben a front messzebb volt Magyarországtól, mint az első világháború jelentős részében. Az azért érdekes élmény lehetett, amikor a szovjet csapatok elől menekülve 1944 május–júniusában százötven-kétszázezren – oroszok, tatárok, kirgizek – tevékkel vonultak keresztül Magyarországon. Az Ojtozi-szoroson át jöttek, ahol később a szovjet hadsereg is. A keresztapám, Sylvester Lajos, háromszéki színházigazgató, kulturális mindenes riportkönyvében leírta, hogy nyolcéves volt, amikor Alsócsernátonban a szomszédjuk vett egy tevét a menekültektől. Szegény jószág valószínűleg nem bírta az időjárást, és a télen elpusztult.
Gondolom, földhözragadtabb célkitűzései is voltak a Sztójay-kormánynak, mint a csángók hazatelepítése és a magyar ortodox egyház létrehozása.
Az „őrségváltás”, az átállítás már a nyáron elindult. A Madách Színházban bemutatták a viszonylag kisszámú magyar antiszemita színmű közül Kádár Lajos Ártatlanok? című darabját, amit korábban betiltottak. Endre László támogatásával sikerült elérni, hogy újra felkerüljön a műsorba, vitték gyárlátogatásokra is, és filmet akartak készíteni belőle. A Nemzeti Színház éléről leváltották Németh Antalt, aki tíz éven keresztül meghatározó személyisége volt az intézménynek. Kovách Aladárt nevezték ki a helyére, aki egy viszonylag jegyzett dramaturg, a magyar közélet ismert személyisége volt, tehát nem pusztán szélsőjobboldali átállítás zajlott. A Nemzetiben ekkor szerződtették például Bessenyei Ferencet, az Operaházban pedig az a Lukács Miklós lett a főigazgató, aki aztán a hatvanas években újra betöltötte a pozíciót, és Kossuth-díjat is kapott. Sztójay és köre igyekeztek szociális alapon törvényeket hozni, családi pótlékot vezettek be, leszállították a nyugdíjkorhatárt, de ennek már nem volt valódi hatása. Mindenesetre furán hat, amikor sok száz holdas dzsentrik és nyugalmazott csendőr ezredesek népi, szociális Magyarországot követelnek. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy irtózatos gyorsasággal zajlott a magyarországi zsidók deportálása. Nyár legelejére a zsidóság több mint felét már deportálták. Körülbelül kétszázezer fő maradt a vidéki zsidóságból, őket július 6-áig elszállították. A könyv írásakor az is nagyon érdekelt, miként történt a zsidó vagyon megszerzése. Mit gondoltak az emberek, hogyan veszik el a biciklit, a rádiót, a lakást meg a ruhákat, hogyan veszik át a boltokat. Akiknek lebombázták a házukat,
lakásukat, azok átköltözhettek a deportáltak ingatlanjaiba. Ez egy összetett és fájdalmas történet.
Sztójay környezetében találunk olyan embereket, akik reálisabban látták a helyzetet?
Mester Miklós, a kultuszminisztérium államtitkára egy hallatlanul érdekes alakja volt a korszaknak. Ujváry Gábor az Antiszemita zsidómentők? című könyvében is foglalkozik vele. Mester alacsony paraszti sorból emelkedett fel, történészdiplomát szerzett, majd publicistaként dolgozott, és saját filmes cége is volt. 1939-ben először kormánypárti képviselőnek választották, majd Imrédy Bélával együtt kilépett, és a Magyar Megújulás Pártjának lett a képviselője. Erős szociális érzék jellemezte, de kétséget kizáróan antiszemita meggyőződésű volt, ezt tükrözik a parlamenti beszédei és bekiabálásai is. 1944 áprilisában került be a kormányba, és elkezdett zsidókat menteni. Összetett jellemfejlődés nyomán juthatott ide, ezt is igyekeztem megfejteni.
A naplóírás a polgári rétegek szokása volt. Mennyire tudta megjeleníteni a paraszti, munkás- vagy gyermeki tapasztalatokat a könyvében?
Középosztályi habitusból fakad, hogy lejegyezzük, mi történt velünk. Nagyon érdekes, hogy sokan 1944 márciusában hagyták abba a naplóírást valamilyen okból. Füst Milán is így tett, de Fenyő Miksa például ekkor kezdte el írni Az elsodort ország címen kiadott naplóját. Mindenki érezte, hogy valami fontos történik. Vagy abba kell hagyni az írást, vagy el kell kezdeni – gondolták. Visszatérve a kérdésre: azért találtam valamennyi paraszti, illetve munkás-visszaemlékezést is. Emellett olyan hivatali forrásokat kerestem, amelyekben lecsapódott a hétköznapi emberek véleménye. Van egy izgalmas dokumentum a váci rendőrkapitányság kihágási iratai között. A bombázások idején terjedt el az a rémhír, hogy az angolszászok robbanó játékokat dobálnak a repülőkből. Egy propagandaplakát is készült erről, amelyen Páger Antal kislánya is szerepelt. Nyilván olvasta ezeket a híreket az a váci tanárnő, aki talált egy gyermekjátékot a kertjében, és nyilatkozott róla a helyi sajtónak. Végül aztán kiderült, hogy az angolszászok nem dobáltak robbanó játékokat. Persze nem akarom a szövetségeseket úgy általában felmenteni, mert személyvonatokat géppuskáztak, és szórtak bombát semmiféle hadi célpontot nem jelentő falvakra is. A bombázók a küldetésük végeztével teljesen véletlenszerű célpontokra is kiszórták a maradék bombaterhüket. A múltkor megállított a Batthyány téri metrómegállóban egy járókelő, és megkérdezte, igaz-e, hogy a szövetségesek robbanó gyermekjátékokat dobáltak le. Úgy látszik, hogy az emberek emlékezetében még mindig fellelhető ez a történet.
Mi az alapvető különbség a polgárok és a paraszti-munkás emberek élményei között?
A paraszti emlékiratokban gyakran megemlékeznek arról, hogy a városiak megjelentek falun. Még a kisebb településekről is menekültek, a Mezőtúr méretű városokból is elmentek tanyára, mert ott nem bombáztak. Egy Berettyóújfalu mellett élő parasztasszony arról írt, hogy náluk 1944. október 8-án kezdődött a háború. Akkor ért oda a front a falujukhoz, a háború neki ezt jelentette. A nagyszüleim is mindig így emlékeztek vissza – persze ebben közrejátszott, hogy senkit sem vittek el a gulágra, senki nem halt meg a fronton, az egyik nagyapámat be sem hívták, mert hadiüzemben dolgozott –, számukra 1944–45, a bombázás, a menekülés, a szovjetek bevonulása jelentette a második világégést.
Mi lehet a magyarázat arra, hogy a keleti front eseményei, a doni katasztrófa nem ütötte át a hátország ingerküszöbét?
Az a benyomásom, hogy az emberek minden körülmények között az utolsó pillanatig ragaszkodnak a normalitáshoz. Elrejtőzni a pincében, begyűjteni télire az élelmiszert, eladni az értékeket, menekülni: ezek mind szörnyű döntések, és mintha ezekkel nem is akarnának szembesülni.
A nagyvárosok felett zúgtak a bombázók, de a kamaszok emlékirataiban, hogy most csak őket említsem, nem ez a fókusz.
Pár éve adták ki egy győri ipari tanuló srác emlékiratait, aki egyébként a légoltalomnál dolgozott. Végig arról ír, hogy a Dunában fürdödtek, uszodába mentek a lányokkal, búcsúban jártak, elutaztak a rokonokhoz. Érdekelt, hogy mit gondoltak a történésekről azok a középiskolás fiúk, akiket honvédelmi munkaszolgálatra küldtek, miután bezártak az iskolák. Leírták, hogy rossz volt az étel, ők pedig ellopták a német repülőkről a plexit, az ejtőernyők selyemzsinórjait. Kunt Gergely történész összegyűjtött egy kötetre való kamasznaplót 1944–48-ból. Ő szintén azt a tanulságot vonta le, hogy a traumatikus helyzeteket a gyermekek is úgy próbálták feldolgozni, hogy a jövőbe tekintettek. Azon gondolkodtak, hogy mi lesz majd, ha felnőnek, elvégzik az iskolát, túlélik a háborút. Minden körülmények között ragaszkodtak a normális közegükhöz: az ágyhoz, az otthonhoz, a szülőkhöz.
Borítókép: Kilátás a Gellért-hegyről a ferencvárosi ipartelepek bombázása idején 1944-ben. Forrás: Fortepan
