November 29-én mutattuk be a Magyar Krónika őszi lapszámát Zebegényben, egy igazán családiasra sikerült est keretében. Eddig tartana a tudósítás újságírós része, amit most ünnepélyesen be is rekesztek. Berekesztem egyrészt azért, mert nem vagyok újságíró, másrészt pedig azért, mert úgysem tudnék olyat írni, ami egy „beszámoló” követelményeinek maradéktalanul megfelelne. Zebegényről, Zebegény kapcsán írni amúgy is veszélyes terep a számomra, hajlamos leszek könnyen belesodródni szélsőségesen személyes vallomásokba.
Tényszerűen mindenesetre annyi leszögezhető, hogy ennek a már emlegetett őszi lapszámnak – mint ahogy a Magyar Krónika összes eddigi lapszámának – van egy A hely szelleme című vaskos rovata, amely rovat egy-egy településre, vidékre, tájegységre koncentrál. Az adott vidéken, tájban élő képzőművészek, borászok, ezzel-azzal foglalkozó emberek tűnnek fel a rovatban, olyan nők és férfiúk tehát, akik ténykedésükkel láthatóbbá, tapinthatóbbá teszik tágabb környezetük lelki-szellemi karakterét. Az őszi lapszám ezen rovatának fókuszában Zebegény áll, és a lapszámmal együtt különösen ajánlom a kedves olvasó figyelmébe ezt a zebegényi fókuszú majdnem kilencven oldalt. Ezen a terjedelmen most magam is meglepődtem, és hirtelen az jutott eszembe, hogy egy-egy ilyen A hely szelleme akár külön kötetekben is napvilágot láthatna. Milyen impozáns kis sorozat kerekedhetne ezekből.
Nem vagyok moderálásra termett alkat, és akkor még finoman fogalmaztam. Távol áll tőlem az ilyesmi, úgyhogy magam is meglepődtem, amikor a tisztelt szerkesztőség illetékesei úgy határoztak, hogy ennek az estnek én legyek házigazdája. Ennek a minőségemnek csak részben tettem eleget, de erről majd később. Zebegény veszélyes terep a számomra, erre utaltam már fentebb. Túlságosan mélyen van és túlságosan közel – lelkileg. Egyrészt ott vannak a családi kötődések, apai ágon, másrészt ott vannak a nehezen felfejthető táji kötődések is, lásd a hely szelleménél. Egy ősfás, burjánzó kert a Duna partján, a mélyén egy ódon, kissé már rozzant házzal. Ez lenne apai nagyszüleim háza, amely még ma is áll Zebegényben, és amely házhoz (és kerthez) már-már álomszerű gyerekkori emlékek tapadnak. Aztán a Duna-part és a hegyek vonulata a Nagy-Gallától a Remetekereszt-bércig, a Kovácspataki-hegyektől a Prédikálószékig. Mindez Zebegény bizonyos pontjairól nézve szépen belátható, és belátható még sok minden más, amiről most tényleg csak érintőlegesen lehet beszélni.
Zebegény a maga túlzás nélkül idilli fekvésével amúgy is hajlamos megigézni az ide látogatót,
s ha ezek a látogatások immár évtizedek óta életvitelszerűen ismétlődnek is (mint e sorok írójának esetében), akkor tényleg nagyon nehéz tárgyilagos hangon megszólalni.
Leimeiszter és Muray kollégákkal A hely szelleme rovatban is méltán megénekelt Mókus sörözőben ültünk le érkezés után. A Mókus a magyar vidékről sajnos eltűnőben lévő klasszikus kocsmák egyik utolsó hírmondója, a környéken alig találunk már hozzá hasonlót. Őrzi a hagyományait, nem enged a kor szirénhangjainak, a szükséges fejlesztésekkel és átalakításokkal együtt ma is ugyanolyan, mint húsz évvel ezelőtt. A tulajdonos, Szikriszt Péter példamutató alapossággal és odafigyeléssel vezeti a helyet.
A lapszámbemutató est helyszíne Bolla Ákos építész háza volt – vele szintén olvasható egy beszélgetés a lapszámban. A ház impozáns egyszerűsége, belső terének letisztultsága hatással van a belépőre, és akkor még nem ejtettem szót a teraszról, ahonnan csodás panoráma nyílik a Dunára és a túlpartra. Bolla Ákos estjeinek már hagyománya van, időről időre rendez egy efféle összejövetelt, ahol mindig van egy meghívott vendég, aki mintegy az est fókuszában áll, de ugyanolyan fontos itt maga a társaság is, hiszen a lényeg az együttlét, a beszélgetés. A klasszikus kocsmák eltűnése a beszélgetések egy nagyon fontos terét száműzi az életünkből, ezért is fontosak a Bolláéhoz hasonló kezdeményezések.
Ezen az estén a Magyar Krónika szerkesztőségének színe-virága képviseltette magát, illetve A hely szellemében megszólaltatott zebegényi kötődésű interjúalanyok jó része is tiszteletét tette, csupán néhányan maradtak távol igazoltan egyéb elfoglaltságuk miatt. Az est fényét emelte a Juhász Orsolya és Pantali Bence alkotta duó is, ők nagymarosi illetőségű zenészek, akik a magyar népdalok és a jazz közös halmazából bontogattak ki emlékezetesen finom darabokat a beszélgetések szüneteiben.
Ahogy a házigazda is említette, számára örömteli rácsodálkozás volt a Magyar Krónikával való találkozás, és ahogy láttam, így voltak ezzel az este résztvevői is.
Nem a munkaköri kötelességemből adódó hazabeszélés szól belőlem, amikor ezt írom, egyszerűen ez volt a benyomásom. És valóban csak részlegesen lettem az esemény házigazdája, az évek óta Zebegényben élő és alkotó Csilléry Orsolya képzőművésszel beszélgettem, aztán az est hátralevő része szerencsésen feloldódott egy baráti atmoszférával átjárt kvaterkázásban.
A kandallóban lobogott a tűz, kortyoltuk a St. Andrea Szőlőbirtok borait, odakint jéghidegen szitált a köd, később az eső is rákezdett. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk, és olyan emberekkel diskurálhatunk, akik egy helyi közösség megbecsült tagjaiként valamit már letettek az asztalra. A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Azt hiszem, egyik fél sem állt fel elégedetlenül az asztal mellől.
