Nekünk, magyaroknak meglehetősen ambivalens a viszonyunk a Habsburg-házzal. Jól tudjuk, hogy több esetben is csak a katonai túlerő tartotta meg a fejükön a magyar koronát. Ha a magyarok szabadon dönthettek volna, már Rákóczi idején elváltak volna az útjaink, és ezzel valószínűleg minden érintett jobban jár. Százalékban ki sem fejezhető azon kevesek száma, akik a rendszerváltás után Habsburg királyt szerettek volna trónra emelni Budapesten.
Mégis sokunkban maradt egy furcsa hiányérzet. Az utolsó magyar – és persze osztrák, cseh és egyéb – trónörököst, Habsburg Ottót a rendszerváltás turbulens éveiben talán jó lett volna valamilyen formában megnyerni a magyar közéletnek. Tudható, hogy benne megvolt erre a szándék, és a Kisgazdapárt köreiben még az a gondolat is fölmerült, hogy köztársasági elnöknek jelöljék. Ki tudja, akár jó elnök is lehetet volna, ő azonban azzal a bölcs kikötéssel tért ki a jelölés elöl, hogy azt csak a pártok teljes konszenzusa esetén tudja elfogadni. Amiről természetesen szó sem lehetett.
Mindez már történelem. De hogy Habsburg Ottó milyen jelentős személyiség, a világpolitika kérdéseiben milyen elmélyülten gondolkodó politikus volt, az az Így láttam című kötetből is jól kiolvasható. Ebbe a kötetbe a Vörösváry Kiadó az 1990–92-ben írott tanulmányait és elemzéseit gyűjtötte össze. Ez volt az a három esztendő, amelynek előestéjén, 1989 novemberében leomlott a berlini fal, ekkor hullott szét a szovjet birodalom, vele maga a Szovjetunió, és ezzel megnyílt az út Európa újraegyesülése előtt. Habsburg Ottó a különböző világlapokban megjelent írásaival ennek az egymásra találásnak volt a munkása, számos tisztsége mellett a Páneurópai Unió tiszteletbeli elnökeként, valamint a német kereszténydemokraták mandátumával az Európai Parlament képviselőjeként.
Sorsfordító évek lenyomatai olvashatók a kötetben. „Heinrich Aigner, a már elhunyt Európa-politikus évekkel ezelőtt mondotta ki a nagy igazságot: aki nem hisz a csodákban, az nem realista. Erre kell gondolnunk akkor, amikor 70 évi fennállás után tanúi vagyunk a Szovjetunió megszűnésének.” Az olvasó gyakran meglepődik, hogy a nyolcvanéves szerző milyen éles szemmel ismerte föl az események felszíne mögött meghúzódó lényegi törekvéseket. Ebben talán mély vallásossága is a segítségére volt. Erről így írt:
„A politikában nem csak az ókori Róma nagy klasszikusaitól, hanem elsősorban a Szentírásból lehet sokat tanulni. Itt találjuk meg azt a bölcsességet, amely minden terv elkészítéséhez elengedhetetlenül szükséges.”
A lapokon csupa történelmi nevek sorakoznak: Mihail Gorbacsov, „az utolsó szovjet ember”, akire erős fenntartással tekintett, François Mitterrand, aki kivételes személyiségének köszönhette, hogy nem bukott bele a botrányaiba, Helmut Kohl kancellár, aki egyesítette Németországot, ifjabb George Bush amerikai elnök, Szaddám Husszein, Margaret Thatcher, sokunknak személyes emlékek, a fiatalok számára történelem.
Habsburg Ottó vágyott Európa-képének fundamentuma a föderalizmus. Nem csupán azt a hatalmi struktúrát támogatta, amit mi nemzetek Európájának nevezünk, de a régiók, a városok, a községek önállóságát is szorgalmazza mindenféle központosítással szemben. Nem csekély politikai eszközeivel, még inkább elemzői éleslátásával az egyesült Európára törekedett, de keresztény és autonómiákkal átszőtt, hagyományait őrző Európára. Ezek a célok ma is érvényesek.
