Estván Béla neve akkor vált ismertté Amerikában, amikor kiadták a Háborús képek a Délről című, polgárháborús élményeiről szóló könyvét. A magyar történetírás sokáig kritikátlanul használta forrásként a saját bevallása szerint szabadságharcos, majd Amerikába emigráló Estván állításait. Ezek szerint „hősünk” tizennégy évig szolgálta a magyar királyt. Itáliában, Radetzky seregében volt lovassági százados, majd a forradalom hírére hazatért magyar földre, Kossuth pedig ezredesi rangra emelte. A szabadságharc bukása után bujdosni kényszerült, a megtorlások elől pedig Angliába menekült, majd a magyar kormányzó amerikai körútja idején szelte át az óceánt. A magyar emigránsok többségével ellentétben délen, Virginia államban igyekezett gyökeret verni. A polgárháborúban a konföderációs seregek tisztjeként vett részt, sőt, döntő szerepet játszott a Bull Run-i és a Fair Oaksnál vívott ütközetben – legalábbis írásai alapján ez a pályaív rajzolódik ki.
Ezen információk többsége azonban hazugságon alapszik. Estván valójában Peter Heinrich néven látta meg a napvilágot Bécsben, és nem voltak magyar felmenői. Feltehetően azért hazudott származásáról, hogy kihasználja az 1850-es évek elejét jellemző magyarok iránti rajongást a tengerentúlon. Nem mellesleg anyagi előnyöket is remélhetett a magyar ügyet támogatóktól.
Mit tudunk akkor Estván Béla életéről? – adódik a kérdés. A szabadságharcban való részvétele minimum kétséges. Feltehetően tényleg az 1850-es években érkezett Amerikába, ezt támasztja alá az is, hogy magyarnak adta ki magát. Könyvében „Szevasztopol hőseként” hivatkozik magára, és állítja, hogy harcolt a krími háborúban. Az amerikai magyar emigránsok valóban szervezkedtek ez idő tájt: expedíciós csapatot akartak küldeni Krímbe, hogy a törökök oldalán bekapcsolódjanak a konfliktusba. Ez végül nem történt meg, viszont tudunk olyan tisztekről, akik részt vettek a háborúban az Oszmán Birodalmat segítve. Az oroszok mellett küzdő magyarokról azonban nincs ismeretünk, mégis elképzelhető, hogy ebben az esetben nem hazudott Estván. A Háborús képek a Délről című könyvének első kiadását az uniós seregek egykori főparancsnokának, George B. McClellan tábornoknak ajánlotta, ami nehezen magyarázható, hiszen Estván elmondása szerint a konföderáció oldalán harcolt. Elképzelhető, hogy ismeretségük a krími háború idejére nyúlt vissza, ahol az amerikai tiszt megfigyelőként volt jelen. Mindenesetre ha részt is vett a krími háborúban, visszatért az Egyesült Államokba, és Richmondban telepedett le. Feleségével és sógornőjével élt egy háztartásban.
„(Az úgynevezett Gróf) a vele élő két hölgy keresetén élősködött Richmondban; mind felesége, mind pedig sógornője magánórákat adott. […] Ő maga igen jóképű, kedélyes férfi volt, aki hibátlanul el tudta játszani az osztrák vidéki nemesember szerepét”
– mutatta be Estván életét Hermann Schuricht történész, aki egyébként a Virginiában élő németekről írt könyvet.
A polgárháborút megelőzően nem sokat tudunk életéről, de az 1860-as népszámlálási adatok is alátámasztják, hogy feleségével, a huszonöt éves Marie Estvannal, közös gyermekükkel, Maryvel, valamint a huszonkét éves sógornőjével, Laura Lacey-vel élt egy fedél alatt. Az asszony és testvére franciatanárként tevékenykedtek, Estvánról nem tudjuk, hogy dolgozott-e egyáltalán. Egy amerikai történész szerint a virginiai milíciában szolgált, és ezredesi rangig emelkedett, egy kevéssé megbízható forrás szerint pedig részt vett a John Brown-féle, rabszolgatartás elleni felkelés leverésében. A polgárháború híre Richmondban, a Dél fővárosában érte. Állítólagos katonai szolgálatáról könyvében így fogalmaz: „a körülmények vezettek a Konföderáció hadseregébe – ennek fő oka az volt, hogy hosszú ideje éltem a déli államokban”.
Egy másik ponton pedig kiemelte: „Ekkor már 13 esztendeje éltem távol szülőföldemtől, s az események örvényébe kerülve, szinte akaratomon kívül azt találtam, hogy egy idegen hadsereg soraiban szolgálok, s egy olyan célért harcolok, amellyel sem a fejem, sem pedig a szívem nem tudott azonosulni.” Az igazság ezzel szemben az, hogy nagyon is készségesen jelentkezett katonának, erről több levele is tanúskodik, amelyeket Jefferson Davisnek, a Konföderációs Államok elnökének címzett. Engedélyt és támogatást kért két külföldiekből álló légió felállítására és felszerelésére. „Azzal a javaslattal állok elő, hogy Virginia, Tennessee és Kentucky államainak önkénteseiből alakuljon két külföldi légió: egy lovassági és egy gyalogsági, amelyek megalakításuk után Wise dandártábornok parancsnoksága alá kerülnének.” Arról nem tudunk, hogy ez a próbálkozása miként végződött, hivatalosan ennyi köze volt a déli államok harcaihoz, neve sehol sem szerepel a katonai nyilvántartásokban. További pályafutásáról is csak félinformációkkal rendelkezünk, amelyeknek ha töredéke is igaz, akkor Estván nemzetközi szinten is kimagasló szélhámosságokat követett el.
A polgárháború után egy texasi lap hasábjain bukkant fel a neve. Az újság állításai szerint a már említett Wise tábornok engedélyével kórházi szereket és ellátmányt gyűjtött az észak-karolinai Wilmingtonban. A több ezer dollár értékű ellátmányt végül elsikkasztotta. A sajtó is szkeptikus volt Estvánt illetően, egyes írások szerint háború után katonai iskolát nyitott Richmondban, tehát megbízhatónak tekintették, mások viszont arról cikkeztek, hogy történészként és katonai szakértőként is jelentéktelen. Néhány forrás arról árulkodik, egy Louis Frölich nevű vállalkozóval lovassági szablyákat és bajonetteket gyártó üzemet létesített a Wilmingtonban, Észak-Karolina államban. Több megrendelést is kaptak a déli hadseregtől, azonban egy tiszt panasza szerint a leszállított kardok háromnegyede silánynak bizonyult. A cég hamar a csőd szélére jutott, mert nem teljesítette a szerződéseit. Már a sajtóban keresték azokat, akik követeléssel léptek fel a Froelich & Estvannal szemben. Észak-Karolina kormányzója az esetről így emlékezett meg: „Froelich rájött, hogy Estván egy tolvaj, aljas gazember, könnyelmű semmirekellő”, és szakított társával, hogy megtarthassa az állami szerződéseket.
Estván, saját bevallása szerint tizennyolc hónapig harcolt a Dél függetlenségéért, végül pedig sárgaláz miatt vonult vissza. A már említett Hermann Schuricht viszont arról számolt be, hogy Estván „azt a látszatot keltette, hogy felállított egy dzsidás ezredet Észak-Karolinában, majd felhatalmazást kapott a szükséges felszerelés vételezésére a beszerzési hivataltól”, az ellátmányt viszont eladta, a pénzt pedig eltette. Megemlítette azt is, hogy Estván – miután égni kezdett a lába alatt a talaj – északra ment, ahol dezertőrnek adta ki magát. Washingtonba konföderációs egyenruhában vonult be, és Lincoln elnökkel is találkozott – legalábbis Schuricht szerint. Ami biztos, hogy 1862-ben elhagyta az Egyesült Államokat, és Angliába utazott, ahol megírta a Háborús képek a Délről című művét. A magyarnak hitt kalandor életének talán legizgalmasabb szakasza azonban még ezután következett.
Estván Béla további kalandjairól következő cikkünkben olvashat.
Az írás Vida István Kornél Világostól Appomatoxig című könyve alapján készült.
A sorozat előző része alább érhető el:
